Verseghy Ferenc: 112. A' zsembes Öreghez.
112. A' zsembes Öreghez.
Ha őseidnek hajdani nyomdokit
elhaggya lassan mostani Nemzeted,
nagyot sohajtván a' magos ég felé,
zsembes szugodbúl nyögve jövendölöd:
mivel szokásit boldog Előinek
a' fürge gyermek pajkosan elveti,
De hogyha bölcsebb, gondolatod szerint,
a' tisztes ősz haj zöld maradékinál,
és hogy tekéjénn emberi nemzetünk,
melly nyelve által szinte csak eggy Egész,
A' régi kornak jobb hagyományira
épít az ember friss leleményeket,
még a' baromnak megmarad eggy nyomonn
csak erre termett oktalan ösztöne.
elhaggya lassan mostani Nemzeted,
| 's más útra látod elszakadni |
| a' szemesebb ifiak' csatáit, |
zsembes szugodbúl nyögve jövendölöd:
| hogy talpig elfajúltt világunk |
| vég veszedelmihez közelget, |
a' fürge gyermek pajkosan elveti,
| 's a' régi tyúkoknál okosbnak |
| tartya magát az üres csibécske! |
a' tisztes ősz haj zöld maradékinál,
| fontold meg azt is: hogy világunk |
| élemedik maga is naponkint, |
melly nyelve által szinte csak eggy Egész,
| a' nyílni termett ésszel eggyütt, |
| több rideg ága gyanánt öregszik. |
épít az ember friss leleményeket,
| mellyek kövönkint felhaladgyák |
| talpfenekét az egész rakásnak, |
csak erre termett oktalan ösztöne.
| Szós marha volna és nem ember, |
| a' ki az ősi nyomonn maradna. |
(1806.)
