Verseghy Ferenc: 147. Ámor a' borban.
eggy heves napnak gyönyörű |
nyugta utánn az álmos |
hüs szelek, még ernye alatt |
eggy múlató lugasnak, |
's a' szerelmeknek habozó |
kínnyait emlegetvén, |
Dórisommal. Vészek utánn |
édes öröm nevetni |
a' kevés kárral kikerűltt |
tengeri háborúkot! |
mint az éhes fecske szokott |
méhek utánn rohanni, |
's arczainkot szárnyaival |
pajkosan átsimítván |
a' pogányt! úgymond rebegő |
Dórisom; új bajokra |
szíveinket!» - Talpra kelünk |
hantos üléseinkrűl, |
fel 's alá spalléri között |
a' rezegő lugasnak. |
nyil gyanánt eggy lombüregenn, |
majd meg amott beütvén, |
eltünik. Mink öszveülünk |
győzedelem-dücsővel |
's kérkedő hadnagyka gyanánt, |
gúnnya között az elvertt |
a' reánk váró poharat |
újra kezünkbe vesszük. |
mondgyuk egymásnak, ragyogó |
gyöngyeit átköszönvén; |
ah! csak új habzása utánn |
vesszük iszonnyal észre, |
a' kis Ámort is, ki magát |
csalfa borunkba vette. |