Fejkendő. Főkötő. Párta.
Fejkendő. Főkötő. Párta.
A kendővel bekötött fej a férjezett nők viseletének elmaradhatlan kelléke, melyet ép úgy feltalálunk az előkelő osztálynál, mint a népnél. Mint az Anjouk korában, a XV. században is többféle módja volt a kendő megkötésének. A fehér patyolatkendő vagy XV. századbeli szójegyzékeink szerint fátyol, főfedél, fejér fedél rendesen jóval hosszabb volt, mint széles s a fejet körül göngyölvén vele, két végét az áll alatt csavarták össze (39. 1. – XVII. 8.) néha csak egyik végét kötötték az áll alá, másik vége szabadon csüngött le (XVII. 3.); arra is van példa, hogy a kendő csak a fej köré volt csavarva s egyik végét hátul a konty alatt erősítették meg, másik vége pedig lecsüngött (40. 4.); Beatrix kendőviselete némileg emlékeztet a magyar menyecskék kaczkiás kendőviseletére (40. 2.), a kendő könnyedén födi a fejét s két vége hátra van csapva, rövidebb vége oldalt fel van tűrve, hosszabb vége pedig hátul lecsüng; egy 1522-ki német újság a törökök által rabságba hurczolt magyar foglyok csoportjában a népies viseletet tünteti föl, itt látunk egy gyermeket hátán czipelő nőt (45. 7.), a ki – úgy látszik – kendővel körülcsavart főkötőben van ábrázolva. A főkötő vagy csepesz különben a régi magyar viseletmódhoz tartozik, ezen időszakból azonban csak a legvégső szakánál tudunk rá emléket felmutatni a Radvánszky-féle kehely két női alakjában (44. 4., 45. 6.), mindegyik reczés főkötővel van ábrázolva, csakhogy az egyiknél az egész fejet a homloktól kezdve körülfogja a főkötő, másiknál csak a kontyot takarja. Előkelő nők különben kalapot is viseltek s ez alatt volt a főkötő, mint az aacheni kép egyik női alakjánál látjuk (34. 3.), a XVI. század elején a hajt összefogó aranyos reczefátyolból készült a főkötő, ilyet visel Mária királyné is a Leone Leoni által készített emlékérmen. (45. 8.) A főkötő egyik neme volt a XV. század dereka felé a varrott csepesz; úgy látszik, azt a teteje felé keskenyedő hengeralakú magas süveget nevezték így, a minőben az egyik aacheni magyar nő van ábrázolva (34. 2.); ez a viseletmód a XV. században különösen a francziáknál volt elterjedve, de alighanem Magyarország volt ennek is a hazája, vagy még inkább Kelet-Európa, hol – mint említettük – Rubruquis szerint a XIII. századbeli tatár asszonyok ilyen forma hengeralakú süveget hordtak. A leányok most is, mint az előbbi korszakban, hajadon fővel, leeresztett hajjal jártak s fejükre vagy gyöngyös pártát vagy koszorút (39. 3.) tettek; a leeresztett hajat vagy szabadon hagyták, vagy befonták; csak a XV. század vége felé jött szokásba, hogy a befont hajat oldalt felcsapva a fejtetőre erősítették. (40. 6.)*
Schlägli szój. Gallerium = fatyol fefedel, Beszt. feyer fedel. – A Radvánszky-féle kehely a rajta levő évszám szerint 1576-ból való (L. 44. tábla, 4. sz.), a reczés főkötő tehát nem a Jagellokori viseletnek felel meg. – Aucupeta (acu picta) = Schl. szój. varuth chepez, Beszt. sz. varoth chepez, későbbi magyarázatok sz. hymmel varrot, jratus ruha. – A Rubruquistól említett tatár női fejékről l. 170. jegyzetet; ma is megvan a középázsiai ujguroknál «orabuk» néven (püspök süveghez hasonló magas süveg), s az özbegeknél és turkománoknál, «szeökele», «szeükele» néven, mely körülbelől fél méter magas, bőrből készül, vörös vagy sárga kendővel van borítva s felső részét csipkék s kerek ezüst darabok ékítik. (Vámbéry A. A török faj. 409, 445, 487. és Középázsiai utazás. Pest. 1865. 292. l., hol látható ezen női fejék.) A kun-tatár viselet honosította meg tehát nálunk, Magyarországból átment a délnémetekhez, tőlük pedig Bajor Izabella, VI. Károly franczia király neje bevitte Francziaországba, midőn 1385-ben Párisba vonult s ez a viselet száz évnél tovább megmaradt Francziaországban és Burgundban. V. ö. Aug. v. Heyden: Die Tracht d. Kulturvölker Europas. 109. l. L. még Weiss H. id. m. I. 101. l.)
