Humanizmus és sztoicizmus
Humanizmus és sztoicizmus
Nem ismerjük teljes életművét, verseinek kézirata a Tiszába veszett. De azt bizton állíthatjuk: Rimay kora a reneszánsz humanizmus utolsó korszaka. Ő még ahhoz az értelmiségi elithez tartozik, mely az ókori irodalom újrateremtésében látta a legfőbb célt. Kitűnő latin stiliszta volt, s a latin retorikai normákat valamiképp magyar műveiben is érvényesíteni próbálta. Ez az igyekezete körmönfont, túlbonyolított prózastílust eredményezett.
Életre szóló humanista barátság fűzte az utolsó magyar humanista főpaphoz, a jeles könyvgyűjtőhöz, Náprágyi Demeterhez, akivel valahol együtt tanult-nevelkedett. Evangélikus volt, mégis hasonló irodalmi barátságban állt a katolikus polemikusokkal, Pázmány Péterrel és Balásfy Tamással is.
A humanisták mindig érdeklődést tanúsítottak a morálfilozófia iránt. Rimay és társai koruk legnagyobb humanista filozófusára, a németalföldi Justus Lipsiusra figyeltek. Lipsius az antik sztoikus bölcselet feltámasztásának szentelte munkásságát, s Rimay ezt a filozófiát választotta lírai alapeszméjéül. Egy a maga nemében páratlan, verset prózával elegyítő ciklust állított össze, a felekezeti küzdelmeken túlemelkedő vallásosság és a sztoikus morál témakörében. Sajnos ezt sem sikerült teljesen kidolgoznia, s csak halála után jelent meg, voltaképp befejezetlenül, de így is a kor irodalmi csúcsteljesítményének számít. Elkészítette Balassi katonaénekének sztoikus párdarabját (Ez világ, mint egy kert...), melyben a vitéz helytállás példáit rezignáltan, mintegy félelemmel és rettegéssel sorolja elő, mint aki maga sem hisz már a hősiesség céljában: „Táborban hideg szél / Az nap melegével / Hol hidegít s hol hevít, / Éhséggel szomjúság / S nagy nyughatatlanság / Mindentől kedvetlenít, / Mégis az vitézség / Az harcra buzdul s ég, / Ha kit az tisztesség szít.” Az életet nem megélni, csupán elviselni kívánja. Idősebb korában csapások, halál, betegség, rablók támadásai sanyarítják. Mindezt a lipsiusi türelem és belenyugvás segít elviselni, így kisfia halálát is, akit talán legszebb versében így búcsúztat:
Az Úr engem sanyaríta,
Nyavalyák közé szoríta,
Szívemen nagy sebet nyita,
Kivel magához voníta.
Nyavalyák közé szoríta,
Szívemen nagy sebet nyita,
Kivel magához voníta.
Oltoványkámot kivevé,
Szép jó voltát megkedvellé,
El nem töré s meg sem szegé,
Maga kertébe viteté.
Szép jó voltát megkedvellé,
El nem töré s meg sem szegé,
Maga kertébe viteté.
A besztercebányai Ebner-ház manierista erkélye
Bronzino: Egy Medici hercegnő portréja
