Kenyérlopás
Kenyérlopás
A napi adagot, az öklömnyi vizes kenyeret (60 dkg), ha szorosabban megfogtuk, a víz csöpögött belőle. És ez volt az ÉLET, mert sok gonosz is akadt közöttünk. Boldog volt, ha a kis kenyérfalatot elszerezhette fogolytársától.
Az egyik eset velem történt meg 1946. augusztus 20-án. Magyarországon e nap nemzeti ünnep, a honalapítás ünnepe, Szent István napja. A mi kis falunkban ez alkalommal búcsú is van, eszem-iszommal párosulva. Ezen a reggelen eltűnt az én kenyéradagom is. Pedig a sok lopást látva, nagyon vigyáztam rá, éjjel a fejem alatt tartottam. Bánatomban csak azért nem akasztottam fel magam, mert nem volt kéznél sem kötél, sem fa. Munkatársam, akivel együtt húztam a fűrészt a fakitermelés közben, nekem adott két falatot a kenyeréből. S nem kölcsönadta! A Jóisten biztosan feljegyezte javára ezt az igazi emberi cselekedetet.
83A másik eset 1946 őszén történt. A ruszkik kieszelték, hogy este legyen a másnapi kenyéradag kiosztása, hogy a következő reggel nem kelljen rá időt vesztegetni. Ha valaki még aznap este megette a részét, 24 órán át üres gyomorral kellett élnie. Így, ha nehezünkre is esett, őriztük kenyerünket reggelig.
Őrséget szerveztünk, lestük, mikor indul a tolvaj beszerző útjára. Egy héten belül elkaptuk a gonoszt, egy Farkas nevű volt szakaszvezetőt. Tettéért halállal fizetett. Hogy a sok rárohanó dühös ember közül ki mérte rá a halálos ütést, nem lehetett tudni. Egyszer csak nem mozdult. Reggel a többi halottal együtt ki kellett talicskázni a kerítésen kívülre. Temetése soha nem volt. Hogy a kerítésen túl a hullák hova kerültek, a mai napig sem tudom.
Jani Ferenc – Csajág
HH 1994/4.
