Szovjet támadás Komárom irányában: a második garami páncélosütközet
Január 6-án a 2. Ukrán Front 7. gárda- és 6. gárda-harckocsihadserege Garam menti állásaiból támadást indított Komárom – Érsekújvár általános irányba. Ezzel kezdetét vette a második garami páncélosütközet.
A támadás céljaként a szovjet szakirodalom (s ennek nyomán a magyar hadtörténészek zöme is) a 4. gárdahadsereg tehermentesítését, illetve a Balck-seregcsoport (benne a IV. SS-páncéloshadtest) hátának veszélyeztetését jelöli meg. Ha valóban ez lett volna a kitűzött cél, vajon miért kellett (volna) a 4. gárdahadsereg jobbszárnyának is támadásba átmennie Komárom irányában?
57Véleményem szerint ennek az újabb akciónak a december 20-án kezdődött támadás maximális hadműveleti céljait (a „siker kifejlesztését”) kellett (volna) megvalósítania. A IV. SS-páncéloshadtest bekerítése tehát nem cél, csupán következmény lett volna.
A szovjetek azonban – ahogy néhány nappal korábban a németek is – alábecsülték ellenfelük képességeit. A szovjet csapatok a meglepetés érdekében tüzérségi előkészítés nélkül, éjszaka indítottak támadást.
A legkevesebb 170 harckocsival és önjáró löveggel, illetve 719 löveggel és aknavetővel meginduló 6. gárda-harckocsihadsereg, 7. gárdahadsereg és az önálló 27. harckocsidandár támadása először meglepte Friedrich Kirchner páncélos tábornok LVII. páncéloshadtestét. A szovjeteknek sikerült egy 15 kilométer széles hídfőt kialakítani és a Garam folyó nyugati partjától 16 kilométert előretörni.
A komáromi dunai átkelők és Érsekújvár felé törő szovjet 5. gárda-harckocsihadtest és 9. gárda-gépesítetthadtest páncélosai azonban hamarosan a német 8. páncéloshadosztály (14 harckocsival és rohamlöveggel), 211. népi-gránátoshadosztály, 13. páncéloshadosztály páncélvadászosztálya, a „Sachsen” géppuskás-zászlóalj, valamint a magyar Szent László hadosztály (11 harckocsival és rohamlöveggel) egyre erősödő ellenállásába ütköztek.
Január 7-én a 6. gárda-harckocsihadsereg főerői elérték ugyan Komáromot, de a város északi és északkeleti előterében súlyos harcokba bonyolódtak. Velük szemben a komáromi hídfő védelmével megbízott von Roden vezérőrnagy parancsnoksága alatt az IV. SS-páncéloshadtesttől aznap átvezényelt 58német 208. páncélososztály 12 bevethető harckocsija, 10 nehéz páncéltörő ágyú, néhány 8,8 cm-es légvédelmi löveg és a 8. páncéloshadosztály 200-300 főnyi páncélgránátosa megtartotta állásait. A harcok hevességét jól jellemzi, hogy az LVII. páncéloshadtest jelentései szerint a német-magyar csapatok a szovjet támadás első két napján a Dunától északra 91 szovjet páncélost lőttek ki.
A lehetőségeikhez mérten a magyar honvédek is kivették részüket a szovjet harckocsik elleni küzdelemből. Például Domonkos József tizedes, a magyar 1. honvéd ejtőernyős-ezred törzsszázadának katonája 1945. január 6-án hajnali 04.00 órakor a Párkány – nánai útelágazásnál a támadó szovjet harckocsikat bevárta és közülük egy T–34-et 30 méterről páncélököllel kilőtt. Az 1. honvéd ejtőernyős-ezred törzsszázadának egy másik katonája, Kocsis Imre őrmester ugyancsak január 6-án a Párkány – nánai útelágazásnál a támadó szovjet harckocsik közül kettőt 80 méterről páncélrémmel semmisített meg.
Miután a németek január 6-án a Duna déli partján visszafoglalták Esztergomot, Malinovszkij marsall a front tartalékából kénytelen volt a 93. gárda-lövészhadosztályt Vác körzetében a Duna északi partjára vezényelni, nehogy a németek a 6. gárda-harckocsihadsereg hátába kerüljenek.
Január 7-én a szovjet csapatok is erősítést kaptak. A 7. gárdahadsereg a 72. gárda-lövészhadosztályt kapta erősítésül. Malinovszkij a 2. Ukrán Front tartalékából a 6. gárda-harckocsihadseregnek alárendelve január 8-án Farnad irányában harcba vetette a 4. gárda-gépesítetthadtestet is.
Miután a Lévától átcsoportosított német 20. páncéloshadosztály páncéloscsoportja január 10-én reggel 07.00 órakor 30 harckocsival Udvard déli körzetéből déli irányban ellentámadásra indult, a szovjet támadás végképp megrekedt. A január 13-án védelembe kényszerített szovjet csapatokat a németek jelentős veszteséget okozva fokozatosan vissza is szorították kelet felé – anélkül, hogy a Dunától délre lévő saját csoportosításukat jelentősebben meggyengítették volna.