A német megszállás és következményei
A német megszállás és következményei
Visszatérve az 1944. év történéseihez: a biztató kezdetek ellenére a folytatás másként alakult. A magyar béketapogatódzásokról a német vezetés tudomást szerzett. Tartott attól, hogy megismétlődik Olaszország esete. Igaz, Magyarország korántsem rendelkezett akkora katonai potenciállal, mint Olaszország, de az olasz csizma déli része messze esett Németországtól, s katonailag könnyebben volt tartható, mint a magyar Alföld. A keleti magyar határokhoz pedig folyamatosan közeledett az Ukrajnában gyorsan teret nyerő Vörös Hadsereg. Hitler ilyen körülmények között hosszabb távon nem volt hajlandó egy olyan magyar kormányt a helyén hagyni, amelynek elnökében és több tagjában nem bízott.
A Führer még 1943. szeptember 9-én (azon a napon, amikor Veress Isztambulban átvette az előzetes fegyverszüneti feltételeket) meghozta döntését Magyarország megszállásának előkészítéséről. Az akció irányítójául Maximilian von Weichs tábornagyot, a délkeleti hadszíntér főparancsnokát (Oberbefehlshaber Südost) jelölte ki. 30-ára a Véderő Főparancsnoksága (Oberkommando der Wehrmacht, OKW) kidolgozta a Margarethe fedőnevű terv alapvonalait. A terv, amelyet többször módosítottak, csak később vette fel a Margarethe-I fedőnevet, amikor Hitler Margarethe-II fedőnévvel elrendelte Románia (végre nem hajtott) megszállásának előkészítését is. Az OKW Magyarország területét három zónára osztva javasolta megszállni: 1. Nyugat-Magyarország Budapesttel, 2. Kelet-Magyarország a Tiszától délre és keletre, 3. Északkelet- Magyarország a Tiszától északra. Részletes terveket csak az 1. és 2. zóna megszállására készítettek.
1161943 novemberétől 1944 márciusáig többször pontosították az akcióban részt vevő alakulatokat és azok feladatát, az előbbieket nem utolsósorban azért, mert a kijelölt seregtesteket rendre ki kellett vezényelni a keleti frontra. Szóba került – a két ország önkéntes felajánlkozása alapján – román csapatok bevonása a 2. és szlovákoké az 1. zóna megszállásába, ám ezt később elvetették. December 3-án Alfred Jodl vezérezredes, az OKW vezetési törzsének főnöke Hermann von Foertsch altábornagyot bízta meg a részletek koordinálásával, aki szervezetszerűen Weichs vezérkari főnöke volt.
Novemberben a Birodalmi Külügyminisztérium inkognitóban (mint a Standard Villamossági Társaság igazgatóját) Magyarországra küldte Edmund Veesenmayert, aki december 10-én memorandumban foglalta össze tapasztalatait. Veesenmayer a megoldást abban látta, hogy eltávolítják Horthy mellől őt befolyásoló környezetét, s a magyar szélsőjobboldalra és a Honvédségre támaszkodva “a kormányzót a Führer katonájává teszik”. Az új magyar kormány vezetésére a már a szélsőjobboldal (egyik) vezérének számító Imrédy Bélát tekintette a legalkalmasabbnak.
1944. február 29-én az OKW kiadta a részletes utasításokat. Még aznap megkezdődött a kijelölt csapatok összpontosítása a magyar határok közelében. Március 7-én Warlimont altábornagy, Jodl helyettese pontosította a Trójai Faló fedőnevű akció részleteit von Pfuhlstein altábornaggyal, a Brandenburg páncélgránátos hadosztály parancsnokával. Az akció célja a legfelső magyar állami és katonai vezetés kikapcsolása volt. A végrehajtást úgy tervezték, hogy vasúti szállítás közben, Budapest közelében felrobbantják önmaguk előtt a pályatestet, gyorsan kivagoníroznak, és virradatra a fővárosba érnek. 18-án 22 órától Bicske és Ceglédbercel térségéből két harccsoportban végre is hajtották az akciót.
Március 8-án Hitler elfogadta Foertsch javaslatát, hogy a megszállást 18-ára időzítsék. 11-én az időpontot 19-ére, vasárnapra módosították. 12-én Hitler aláírta a végrehajtást elrendelő hadműveleti utasítást. Másnap a magyar katonai vezetés magyarázatot kért a határok mentén tapasztalható csapatösszevonásokra Cuno Heribert Fütterer repülő tábornokon, a budapesti német légügyi attasén keresztül. A válasz hamar megérkezett: gyakorlatoznak. A Honvéd Vezérkart a válasz nem nyugtatta meg. Ezt bizonyítja az a térkép, amely még február 28-i keltezéssel keletkezett, s amely a 20 nappal későbbi megszállásban részt vevő német csapatokat rögzíti, azok pontos helyének és harcértékének feltüntetésével. A németeket a vezérkari térképen pirossal, tehát az ellenség színével jelölték. (A térképet e sorok írója lelte fel 1994 tavaszán.) Mindazonáltal semmilyen katonai intézkedést sem foganatosítottak a várható német bevonulással szemben.
Hosszabb ideig vita tárgyát képezte a Honvédséggel szemben követendő magatartás. Az OKW 1943. szeptember 30-i terve még a Honvédség lefegyverzésével számolt. Hitler végül 1944. március 15-én, Veesenmayer decemberi és a Biztonsági Szolgálat (Sicher-heitsdienst, SD) friss memoranduma alapján döntötte el, hogy a magyar haderőt a későbbiekben – német alárendeltségben, de magasabb kötelékeik megtartásával – felhasználják a keleti hadszíntéren, ennek érdekében nem kerül sor lefegyverzésére, csupán korlátozott idejű zárlatára a laktanyákban. Gyakorlatilag négy nappal a megszállás előtt eldőlt, hogy Magyarországot az államfő, a fegyveres erők és a rendvédelmi testületek meghagyásával, “evolúciós” úton kísérlik meg “visszaterelni az akolba”. Ekkor határozta el Hitler, hogy találkozik Horthyval, s a találkozón egyfelől ráveszi a magyar államfőt a megszállás elfogadására, másrészt távol tartja a történéstől, nehogy mégis ellenállásra kerüljön sor.
A kormányzó a Führer meghívását diplomáciailag szokatlanul későn, 15-én este kapta kézhez Dietrich von Jagow budapesti német nagyköveten keresztül. Többen, így Kállay Miklós miniszterelnök óvták a meghívás elfogadásától, ám Szombathelyi Ferenc vezérezredes meggyőzte. A vezérkarfőnök döntő érve az volt, hogy egyedül Horthy érheti el Hitlernél a keleti fronton állomásozó magyar csapatok hazaengedését. A meghívás elfogadása mellett szólt, hogy elutasítása eleve az ellenszegülés üzenetével ért volna fel. A kormányzó, noha tárgyalni indult, a kiutazással saját mozgásterét szűkítette, mivel elvesztette a közvetlen kontaktus lehetőségét a politikai és a katonai vezetéssel.
A Linz melletti Klessheim-kastélyban március 18-án a két államfő feszült légkörben találkozott. Hitler szemrehányások özönével fogadta Horthyt a béketapogatódzások és a Kállay-kormány tevékenysége miatt, majd közölte, hogy katonailag megszállja Magyarországot, s felkérte a kormányzót a beleegyezésre és az együttműködésre, valamint a németek által előre megfogalmazott nyilatkozat aláírására és kiadására. Horthy olyat tett, amit tárgyalópartner Hitlerrel addig soha: szó szerint “faképnél hagyta”. A tárgyalások fonalát a Führer először végleg el akarta vágni, ám végül újra felvette azt. Horthy három lehetőség közül választhatott: elutasítás és lemondás; a dán minta szerint funkcióban maradás úgy, hogy visszavonul a közügyektől, beelértve legfelsőbb hadúri jogainak gyakorlását is; államfői teendőinek további ellátása, abban a reményben, hogy ezzel valamennyire korlátozhatja a német szervek magyarországi tevékenységét és bevárhatja azt az időpontot, amikor lehetősége lesz szuverenitása helyreállítására. Horthy első felháborodásában az első lehetőséghez kívánt folyamodni, majd a küldöttség tagjai – főként ismét Szombathelyi – rábeszélésére hajlandónak mutatkozott a Hitlerrel való újabb találkozásra. Esti harmadik találkozójukon a harmadik lehetőség mellett döntött.
A hazatérő kormányzói különvonatot váratták, amíg az akció lezajlott. Szombathelyi még a vonatról intézkedett, hogy a Honvédség lábhoz tett fegyverrel várakozzék. A közvélemény számára kiadott közlemény arról tudósított, hogy a Birodalom katonai segítséget nyújt a közeledő szovjet hadsereg elleni harchoz. A német csapatok ellenállásba nem ütköztek. Sem politikai, sem katonai szempontból nem volt jelentősége Bajcsy-Zsilinszky Endre pisztolylövésének vagy a Lonkay László hadnagy vezette újvidéki hídőrség harcának. A vonaton utazott Edmund Veesenmayer címzetes SS-Brigadeführer is, akit Hitler már 16-án kinevezett teljhatalmú magyarországi követté – gyakorlatilag helytartójává.
Március 19-ére virradóra, a németek bevonulásáról beérkező híreket véve Keresztes-Fischer Ferenc belügyminiszter 117riasztotta Kállay Miklós miniszterelnököt, aki magához kérette Bajnóczy József vezérezredest, a Honvéd Vezérkar főnökének helyettesét. Több tábornok is megjelent a miniszterelnöknél, de végül megállapodtak, hogy nincs értelme az ellenállásnak. Kállay magyarázatot kért Hans von Greiffenberg gyalogsági tábornok német katonai attasétól, aki telefonon érintkezésbe lépett az OKW-vel, majd Keitel tábornagyra, az OKW főnökére hivatkozva közölte, hogy Horthy és Hitler megegyeztek a bevonulásról. Ez, Szombathelyi ellenállást megtiltó, s Ghiczy Jenő külügyminiszter hasonló tartalmú távirata jelentős mértékben befolyásolta elhatározásukat.
Hajnali 4-kor a németek 4 csoportban lépték át a határt az 1. és a 3. zóna megszállására. Szerbia felől, a Zenta–Valpó sávban a XXII. hegyihadtest három harccsoportja lendült mozgásba. Hildebrant ezredes, a 92. gépesített-gránátosezred parancsnokának csoportja a titeli Tisza-hídon át a folyó jobb partján haladt Szegedig, onnan Szolnokig, Kecskemétig és Ceglédig. Brauner altábornagy, a 42. vadászhadosztály parancsnokának csoportja az újvidéki hídon át érte el Szabadkát, ahonnan Kiskunhalas és Baja irányába haladt tovább. A 8. SS-lovashadosztály parancsnoka, Streckenbach SS-Oberführer csoportja a Duna két oldalán nyomult előre Baján át Soroksárig, illetve Mohácson és Dunaföldváron át Érdig.
Az LXIX. hadtest Horvátországból a Valpó–Szentgotthárd sávban két csoporttal indult meg. Az 1. hegyihadosztály parancsnoka, Stettner von Grabenhofen altábornagy csoportja Alsómiholjácnál és Verőcénél kelt át a Dráván, majd Pécsen és Kaposváron át nyomult Székesfehérvár irányába. Zwade vezérőrnagy, a 367. gyaloghadosztály parancsnokának csoportja Varasdnál lépte át a határt, és a Balaton két partján haladt Székesfehérvárnak.
A Birodalomból a Körmend–Pozsony sávban az LVIII. tartalék-páncéloshadtest két harccsoportja, a Margarethe-I főereje lendült mozgásba. Simon SS-Brigadeführer, a 16. SS-páncélgránátos-hadosztály parancsnokának csoportja Sopronból két oszlopban haladt Sárváron és Veszprémen át Székesfehérvárra, illetve Pápán át Tatára és Tatabányára. Bayerlein altábornagy, a páncélos-tanhadosztály parancsnokának csoportja Győrön és Komáromon át vonult Budapestre. A LXXVIII. hadtest a Salgótarján–Szobránc sávban Szlovákia felől egy harccsoportot vonultatott fel, amely délben lépte át a határt. Feladata volt az északi városok, így Kassa, Miskolc, Rozsnyó megszállása, illetve a Tisza-vonal biztosítása Szolnokig, ahol csatlakozást kellett teremtenie a Hildebrandt-csoporttal.
A Tiszántúlra a németek nem hatoltak be. Erre politikai céljaik eléréséhez nem volt szükségük, ráadásul éppen keleten lévő, a Margarethe-I hadműveletbe beosztott erőiket kellett a fronton kialakult helyzet miatt az arcvonalba küldeniük. Farkas Ferenc altábornagy és Veress Lajos altábornagy, a debreceni VI. és a kolozsvári IX. hadtest parancsnokai riadóztatták seregtesteiket, de összetűzésekre nem került sor. A magyar és a német katonák a Tisza két partján “békésen néztek farkasszemet” egymással. Debrecenben sem történt összetűzés, amelynek repülőterét a németek – légi úton – szintén megszállták.
A megszállásban részt vett német katonai, rendőri és repülő erőket legfeljebb 100 ezer főre lehet becsülni. Mivel a Honvéd Vezérkar ügyeletes tábornoka éjfél után vette, majd továbbította Szombathelyi parancsát a bevonuló német csapatok barátságos fogadásáról, a Honvédség részéről fegyveres ellenállás nem alakult ki. Csupán az újvidéki hídőrség szegült szembe a németekkel, ám hozzájuk a parancs nem érkezett meg. Szintén az értesítés hiánya miatt – kisebb mértékben – ellenszegültek a budaörsi repülőtéren, Bicskén, Székesfehérvárott, Győrött, Sopronban, de ezeknek nem volt országos jelentőségük.
A Gestapo kész listákkal érkezett. Azonnal megkezdődtek a Horthy által önkényesnek minősített, de a magyar hivatalos szervek által nem akadályozott letartóztatások. A németek őrizetbe vették többek között Keresztes-Fischer Ferenc belügyminisztert, a kisgazda Nagy Ferencet, a szociáldemokrata Peyer Károlyt, több arisztokratát, így gróf Sigray Ödönt, gróf Szapáry Gyulát, Gratz Gusztávot, zsidó származású nagytőkéseket, például Chorin Ferencet, továbbá a királyi olasz misszió tagjait, több lengyel vezetőt, s másokat. Mielőtt a németek irodájába érkeztek volna, a miniszterelnök, illetve környezete többeket maga riasztott telefonon. Kállay a török követségen talált menedéket, Bethlen az alagútrendszeren át szökött meg a letartóztatás elől. A német biztonsági szervek tevékenységét Otto Winkelmann SS-Obergruppenführer und General der Polizei, a magyarországi SS- és rendőri erők április 1-jei hatállyal kinevezett parancsnoka (Höhere SS und Polizei-Führer in Ungarn) irányította, s 19-én Budapestre érkezett Ernst Kaltenbrunner SS-Ober-gruppenführer, a Birodalmi Biztonsági Főhivatal (Reichssicherheitshauptamt, RSHA) vezetője is, aki Himmler után a második ember volt az SS hierarchiájában.
Horthy március 19-én összehívta a koronatanácsot. Beszámolt klessheimi tárgyalásairól, majd bejelentette, hogy elfogadta Kállay Miklós miniszterelnök lemondását. Kállay elutasította, hogy az új kormány megalakulásáig ügyvezető kormányfőként funkcionáljon, de az ország érdekeire hivatkozva felszólította Horthyt, maradjon hivatalában, ugyanakkor azt javasolta neki, hogy függetlenül a Hitlernek tett ígéretétől, ne írjon alá semmit, s vonuljon vissza az államügyek vitelétől. Horthy ezt ebben a formában nem fogadta meg.
A 19-i koronatanáccsal párhuzamosan, a német követség épületében Veesenmayer kormányalakítási tárgyalásokat kezdett több szélsőjobboldali és kormánypárti magyar politikus részvételével. 20-án kieszközölte, hogy Horthy fogadja Imrédy Bélát. A kormányzó közölte Imrédyvel, hogy elfogadja személyét, ám szerencsésebbnek tartaná, ha nem német nyomásra foglalná el a kormányfői széket, ezért átmeneti időre “szakértői” kormány lépne hivatalba, amelyet Sztójay Döme szolgálaton kívüli altábornagy, berlini magyar követ vezetne. Horthy elgondolását telefonon Veesenmayerrel is közölte, akinek addigra Imrédy már beszámolt a kormányzói kihallgatásról. Veesenmayer egyelőre ezzel nem értett egyet, s továbbra is Imrédy kinevezését erőltette. Ribbentrop birodalmi külügyminiszter győzte meg Sztójay személyének elfogadásáról. A beteg és a belpolitikában tájékozatlan Sztójayt Horthy beszélte rá a kinevezés elfogadására. Veesenmayer 21-én reggel, keményebb katonai lépéseket is kilátásba helyezve, 36 órás terminust szabott meg a kormányzó 118számára a kormány megalakítására, egyben közölte vele a kormányalakítással kapcsolatos német feltételeket, így több jobboldali politikus bevételét a kormányba.
Hosszas tárgyalások után 23-án hajnalra alakult ki az új kormánylista. Sztójay Döme lett a miniszterelnök, Rátz Jenő nyugalmazott vezérezredes, a Magyar Megújulás Pártja (MMP) második embere a miniszterelnök helyettesítésével megbízott tárca nélküli miniszter, a kormánypárt jobbszárnyáról pénzügyminiszter maradt Reményi-Schneller Lajos, földművelésügyi, egyben tárca nélküli közellátásügyi miniszter lett Jurcsek Béla. Az imrédysta Jaross Andor kapta a belügyi tárcát, mellé került politikai államtitkárnak Baky László, közigazgatásinak Endre László. A németek által követelt Ruszkay Jenő kimaradt a kormányból, a honvédelmi tárcát Csatay Lajos vezérezredes tarthatta meg, akiben Horthy megbízott. A nyilasok nem kaptak semmilyen pozíciót. A Sztójay-kormány 23-án le is tette az esküt. Elhárult a keményebb német beavatkozás veszélye, aminek terveit Foertsch már elkészítette arra az esetre, ha nem alakulna meg a kormány. A többnapos huzavona végén a Sztójay-kormány alkotmányosan alakulhatott meg, s Horthy egészen a nyilas hatalomátvételig teljes körben gyakorolhatta a kormányzói jogkör alapján bírt államfői jogait. További tagja volt a Sztójay-kormánynak Antal István igazságügyi, egyben ideiglenesen vallás- és közoktatásügyi, Kunder Antal kereskedelem- és közlekedésügyi, Szász Lajos iparügyi miniszter. Május 23-tól Imrédy Béla is bekerült a kormányba mint tárca nélküli közgazdasági miniszter, posztja július 19-i megszűnésével Rátz Jenő viszont kivált a kormányból. Augusztus 7-én Imrédy is megvált a kabinettől, a Belügyminisztérium irányítását Bonczos Miklós vette át, s eredeti tárcájának megtartásával Szász Lajos átvette Kunder Antal minisztériumát is. A kormány augusztus 7-ig koalíciós jellegű volt, Imrédy, Jaross, Kunder és Rátz az MMP, a többi miniszter a Magyar Élet Pártja (MÉP), Baky László (leváltásáig) a Magyar Nemzetiszocialista Párt tagja volt.
Március 24-én Veesenmayer állást foglalt a Honvédség további felhasználása mellett. Véleményét támogatta Weichs tábornagy és Greiffenberg gyalogsági tábornok is. 26-án Horthy találkozott a Budapestre érkezett Weichs tábornaggyal. A németek még aznap megszüntették a Tisza mentén húzódó záróvonalat, és feloldották a katonai objektumok zárlatát. 28-án Hitler engedélyezte a Honvédség harci alkalmazását. Megkezdődött a megszállásban részt vevő német seregtestek átcsoportosítása a veszélyeztetett keleti frontra, Lemberg–Kamienec-Podolsk térségébe. Április 24-én Greiffenberg mint a német Véderő magyarországi meghatalmazott tábornoka (bevollmächtiger General der deutschen Wehrmacht in Ungarn) átvette a Magyarországon tartózkodó német csapatok feletti parancsnokságot, Weichs visszautazott Belgrádba. Április 25-én Magyarország egyes övezeteit német hadműveleti területté nyilvánították: a szovjet csapatok ukrajnai térnyerése miatt Kelet-Magyarországot és Kárpátalját a Tisza vonaláig, a jugoszláviai partizánháború miatt a Bácskát és a Dél-Dunántúl déli sávját.
Greiffenberg kinevezésével a Kárpát-medence kikerült Weichs tábornagy hatásköre alól. Greiffenberg szolgálati elöljárója e minőségében a német szárazföldi haderő főparancsnokságának (Oberkommando des Heeres, OKH) vezérkari főnöke lett. Az OKH irányítása alá tartozott a Galíciában, Podóliában, Besszarábiában és Moldvában harcoló két német hadseregcsoport is (Heeresgruppe Nordukraine és Heeresgruppe Südukraine), így augusztustól Magyarország OKH-hadszíntérré vált, szemben a Balkánnal, amely OKW-hadszíntér volt, lévén hogy Weichs mint a délkeleti hadszíntér főparancsnoka (OB Südost) az OKW-nek volt alárendelve. Május elején minden harcképes alakulatot kivontak Magyarországról, helyüket szervezés és/vagy kiképzés alatt álló seregtestek foglalták el, kb. 40-50 ezres létszámmal. Cuno Heribert Fütterer repülőtábornok budapesti légügyi attasét április 4-i hatállyal Göring birodalmi légimarsall kinevezte a magyarországi német légierő vezénylő tábornokává. Fütterer ezzel rendelkezési jogot nyert a Honvéd Légierő felett, beleértve a földi létesítményeket és a légvédelmet is.
Noha Horthy elért bizonyos eredményeket, a megszállás általában elérte célkitűzéseit. A Sztójay-kormány alkotmányos kinevezése kedvező volt a németek számára. Hitler szerint “előny ..., hogy a magyarok tovább működtetik ... saját közigazgatásukat, és Németország mint megszálló hatalom nem kénytelen egy teljesen új közigazgatási apparátust beindítani .... Ezen felül fontos, hogy a magyar gazdaság tovább működjék.” A német érdekeket egy 500-600 fős apparátus biztosította, amelyet egy kb. 20 fős törzs élén Veesenmayer irányított. Neki Hitler a hagyományos nagyköveti diplomata-feladatkörnél jóval nagyobb hatáskört biztosított azzal, hogy magyarországi teljhatalmú megbízottjává tette. Utasításait a birodalmi külügyminisztertől, nemegyszer magától Hitlertől kapta. A magyar államapparátus további működtetéséhez elegendőnek bizonyultak a felső posztokon végrehajtott személycserék. A németek még az 1944. október 15-i kiugrási kísérlet meghiúsítása után sem kényszerültek arra, hogy saját apparátust építsenek ki. A megszállási rendszer ilyetén kiépítése megakadályozta Magyarország kiválását a német szövetségi rendszerből, s – egy időre – kiküszöbölte a politikai életből a Tengely-ellenes tényezőket.
Horthy érdemben nem tudott reagálni arra sem, hogy 1944. május 12-én a három szövetséges nagyhatalom felszólította Magyarországot (egyben Romániát, Bulgáriát és Finnországot) a fegyverletételre és a szembefordulásra Németországgal.
A magyar–német kapcsolatokat áttekintve látnunk kell, hogy az 1930-as és az 1940-es évek fodulójára az fontosságban végleg maga mögé utasította a Bethlen által kidolgozott olasz külpolitikai irányvonalat (még az 1920-as évek nagy formátumú miniszterelnöke sem láthatta előre, hogy Olaszország – ellentétben az 1914–1918-as időszakkal – hadiállapotba keveredik az angolszász hatalmakkal). A világháború 1939-es újjáéledéséig a veszteseket megbüntető versailles-i békerendszerből kiinduló kapcsolatrendszert a két ország politikai törekvései szabályozták. 1939–1940-től a szabályzók közé lépett a háború mindenkori alakulása, 1942-től a hadihelyzet vált meghatározóvá. Az egyes tendenciák (együttműködés, önálló útkeresés, szembeszegülés) ebből következően szakaszonként eltérően érvényesültek. A magyar politika szemléletében Németország volt az a nagyhatalom, amelynek támogatására 119a revízió elsődlegesen épülhetett, a német orientációról való lemondás a visszacsatolt területek feladását jelenthette (Olaszország már nem volt elég erős), ám stratégiai problémát okozott ennek egyeztetése a szuverenitás megőrzésével. A német politika szemében az volt a fő kérdés, hogy hol az a határ, amelyet átlépve Magyarország pártfogolása esetleg veszélyeztetheti más országokkal fennálló kapcsolatait.
Magyarországon nem egy csoportosulás – részben ideológiai, részben tárgyi okokból – szorgalmazta, hogy érdemeket kell szerezni a német vezetés szemében, akár önkéntes felajánlásokkal is (emlékezzünk a Werth-memorandumokra). Más erők az önálló cselekvést preferálták, mintegy várva az alkalmat, amikor a németeknek is érdekükben áll a magyar ügy támogatása. Amíg a magyar–német kapcsolatok alakításában ez az óvatosabb irányzat érvényesült, addig a német támogatás nem feltétlen rejtette magában az elért eredmények jövőbeni elvesztésének kockázatát (gondoljunk az első három revízió nyugati fogadtatására). E rizikófaktor azonban megnövekedett a békés együttműködésről a fegyveresre történt áttéréssel 1941 áprilisában. A döntő fordulatot a Szovjetunió elleni hadjáratba való bekapcsolódás jelentette. A Jugoszlávia elleni támadásban ugyanis nem csupán a további revíziós nyereség foglaltatott benne, de az igény is, hogy Magyarország elérje az “első az egyenlők között” pozícióját a német szövetségi rendszerben egy olyan háborúban való részvétellel, amelyben a németek a legfőbb vetélytárs, Románia aktív részvételére eleve nem tartottak igényt. E helyi háború idején a világháború végső kilátásait tekintve a magyar vezetés az alternatívát a német győzelemben vagy a német–angol kompromisszumos békében látta, s mindkét esetben bizonyosra vette, hogy a Balkán–Duna térségben német hegemónia érvényesül majd. Az elsőrendű német érdek ugyanekkor a Kárpát-medencében átvezető közlekedési útvonalak biztosítása, illetve a magyar gazdaság kiaknázása volt. 1941 júniusában ehhez képest az volt az alapvető különbség, hogy Románia hamarabb csatlakozott a hadjárathoz, mint Magyarország. Noha Hitler nem kívánta a Honvédség bekapcsolódását a Szovjetunió elleni támadásba, “csupán” diplomáciai lépéseket és a magyar gazdaság fokozott segítségét, a magyar politikai és katonai vezetésnek kapóra jött a kassai provokáció, hogy követhesse Romániát, s az időközben a Magyarországot szintén megelőző Szlovákiát és Horvátországot. Lebecsülte ugyanekkor az antifasiszta koalíció kialakulásának esélyeit, amit elősegített, hogy eleinte a brit elemzők is a Szovjetunió gyors összeomlását jósolták. Nem eléggé értékelte a koalíció lehetőségeit a Tengely potenciáljának túlszárnyalására sem, legalábbis 1942–1943 fordulójáig.
Az egyes konkrét esetekben jelentkező súrlódások (a Csehszlovákia, majd a Lengyelország elleni fegyveres fellépés elutasítása 1938-ban és 1939-ben) ellenére a magyar–német viszony 1943-ig alapvetően barátságos volt. Magyarország 1944 tavaszáig egyedülálló pozíciókat élvezett a német uralom alatt álló Európában. A semleges államokat leszámítva az egyetlen volt, amelynek területén nem állomásoztak idegen csapatok (a különböző törzsekben összesen csupán közel 2000 német katona teljesített szolgálatot, a Magyarországon átszállított német katonák csak Budapesten és Szolnokon hagyhatták el a katonavonatokat, s azt is csak egyénileg). A német–magyar katonai szövetség nemzetközi jogi alapja az Antikomintern Paktum és a Háromhatalmi Egyezmény volt. Bár ez utóbbi segítségnyújtást helyezett kilátásba arra az esetre, ha egyiküket támadás érné valamely, a szerződés aláírásakor még nem hadviselő hatalom részéről, formális katonai szövetség Magyarország és Németország között nem létezett. A német szövetségi rendszerhez az 1938–1940 között német–olasz támogatással megvalósított revízió kötötte hozzá véglegesen Magyarországot, amely 1941-ben szuverenitásának birtokában kapcsolódott be a balkáni hadműveletbe, majd csatlakozott a Szovjetunió elleni támadáshoz.
A német–magyar viszony egyik sarokpontja Hitler és Horthy kapcsolata volt. A Führer Horthynál sokkal bensőségesebb viszonyt alakított ki a román Antonescuval, a finn Mannerheimmel, de még III. Borisz bolgár cárral is. Horthy parvenünek tartotta Hitlert, és soha nem tudta elfelejteni, hogy a katonai szolgálat elől elhagyta az Osztrák–Magyar Monarchiát, Hitler pedig a kormányzót és rendszerét feudális jelenségnek és maradványnak tekintette. Ennek ellenére kénytelenek voltak elfogadni egymást, Horthy az 1930-as évek végétől már úgy látta, Hitler nélkül nincs revízió, 1941-től pedig Hitlerben látta azt a tényezőt, amely megmentheti Magyarországot a bolsevizmustól. Hitler tisztában volt azzal, hogy Magyarországon Horthy nélkül vagy ellenére semmi sem történhet, benne látta biztosítékát a magyar államgépezet és hadsereg zavartalan működésének, így elfogadta kulcsszerepét, s 1944 szeptemberéig ragaszkodott megtartásához a kormányzói székben. Ez biztosította a két államfő együttműködését. 1943-tól azonban kettejük viszonya fokozatosan megromlott, ami kihatott a magyar–német viszony egészére is. Horthy egyre inkább az angolszász hatalmaktól remélte a szovjet befolyás távol tartását Magyarországtól. Bizakodását erősítette, hogy Olaszországban a dinasztia 1943 nyarától, az olasz fegyverszünet után is hatalmon maradhatott, sőt, a király bizalmi embere lehetett a miniszterelnök. Hitler azonban éppen az olaszországi események alapján vonta le a tanulságot, hogy Magyarországot csak erőszakkal tarthatja bent a német szövetségi rendszerben. Véleményét alátámasztották a magyar béketapogatódzások. Magyarország német megszállása után is pozíciójában hagyta Horthyt, hogy a rezsimváltást a lehető legkevesebb zökkenővel hajthassa végre. A fegyveres kényszer ezzel együtt is új elem volt kettejük kapcsolatában. Hitler akkor határozta el Horthy félreállítását, amikor 1944 szeptemberében megbizonyosodott kiugrási szándékának komolyságáról. A nyilas hatalomátvételt követően a német–magyar kapcsolatrendszer vazallusi viszonyrendszerré degradálódott.
E helyt célszerű áttekinteni a magyar–olasz kapcsolatok alakulását is. A Bethlen-korszak utolsó harmadától a Kisantant széthullásáig Magyarország fő támogatóját találta meg Olaszországban. Mussolini, aki az olasz behatolás színterét és bázisát látta Magyarországban, támogatta a magyar revíziót és a Honvédség ún. rejtett fejlesztését. A kétoldalú együttműködés mindkét fél megítélése szerint bizonyos fokig alkalmas volt a német hegemón törekvések ellensúlyozására is. Ebben az alapvető változást a Tengely létrehozása és az Anschluss olasz elfogadása jelentette. 120Mindaddig, amíg Olaszország nemhadviselő státuszt töltött be, a kifejezetten jó magyar–olasz viszony (is) biztosította az angolszász hatalmakkal fennálló magyar kapcsolatokat, segítette Magyarország fegyveres semlegességének fenntartását, sőt bizonyos távlatot kapott a nagyhatalmak közötti egyensúlyozásra épülő magyar külpolitika is – nem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy egészen Olaszország 1940. június 9-i belépéséig a Franciaország elleni német háborúba a dél-európai országban az Antant egykori tagját látták Londonban, Párizsban és bizonyos mértékig Washingtonban is. Róma támogatása a második bécsi döntésig érvényesült, azt követően azonban gyorsan vesztett értékéből. Az olasz ún. párhuzamos háború katonai kudarcai nyomán ugyanis Olaszország alárendelődött Németországnak, Mussolini Hitlernek. Kállay Miklós miniszterelnök ennek ellenére kísérletet tett arra, hogy felelevenítse a Rómára való támaszkodást Berlin ellenében. Kinevezése után előbb kívánt Olaszországba látogatni, mint Németországba. A Duce üzenete ébresztette rá a valóságra: a Führernél tett bemutatkozó látogatást követően fogadja csak őt. Amikor 1943. április 2-4-én, egy évvel kinevezése után sor került római látogatására, Mussolini értésére adta, hogy nem tudja támogatni Németország ellenében vagy a különbéke elérésében az angolszász hatalmakkal. Az olasz fegyverszünet 1943. szeptember 8-i nyilvánosságra hozatala után Kállay keserűen jelentette ki, hogy hatályát vesztette minden olyan egyezmény, amely Magyarországot a Tengelyhez kötötte. A magyar önállóság jelzésére a német követelés ellenére sem szakította meg a diplomáciai viszonyt a királyi Olaszországgal, ám Mussolini felé tett gesztusként szeptember 29-én elismerte az Olasz Szociális Köztársaságot.
A német megszállást követően felgyorsult a magyar gazdaság átállítása a német háború céljaira. A háború elején a németek elsősorban a mezőgazdasági termékek és a hadiiparhoz szükséges nyersanyagok kivitelét szorgalmazták. Az 1940. július 20-án Budapesten megkötött egyezményben Magyarország vállalta 200 ezer t búza és kukorica, 100 ezer t egyéb takarmány kiszállítását Németországba. A nehézipar 1942-től fokozódó mértékben már német megrendelésekre dolgozott. A háborús gazdaság 1943-ban érte el a maximális eredményeket. A magyar gazdaság igénybevételének és betagolásának új elveiről a Hitler elnökletével tartott 1944. április 15-i, majd a Birodalmi Külügyminisztériumban tartott 19-i értekezleten döntöttek. Az elveket államközi egyezményekben konkretizálták. A június 2-i, pénzügyi jellegű egyezmény visszamenőleg májustól havi 200 millió pengő rendelkezésre bocsátását írta elő, többek között a német csapatok magyarországi tartózkodásának költségeire, állás- és repülőtér-építésre, formailag hitel, gyakorlatilag háborús hozzájárulás formájában. A Szálasi-kormány által november 14-én a megkötött egyezményben Magyarország vállalta a háború folytatásához szükséges ipari berendezések, nyersanyagok, mezőgazdasági termékek, kórházak, a banki vagyon stb. kiszállítását Németországba, amely cserében kötelezettséget vállalt ezek megőrzésére és kizárólag hadi célokra való felhasználására. 1944-től ezzel együtt is az anyag-, az alkatrész-, a géphiány, a bombázások, s az ország hadszíntérré válása következtében csökkent a termelés.
A német megszállás után megkötött egyik legjelentősebb gazdasági egyezmény az ún. Buhle-szerződés volt, amelyet a német és a magyar hadiipar közti jobb munkamegosztásra és a magyar hadiipari kapacitás hatékonyabb kihasználására, gyakorlatilag a magyar gazdaság teljes betagolására kötöttek a németek irányította európai hadigazdaságba. 1944. június 10-én született meg a Hadiipari Főigazgatóság és az OKH-hoz tartozó Allgemeine Heeresamt között. Megnevezését német aláírójáról, Walter Buhle tábornokról nyerte. Magyarország vállalta, hogy leállítja több magyar fejlesztésű fegyver gyártását, hadiipari kapacitásának meghatározott részét elsősorban repülőgépmotorok, híradóeszközök és légvédelmi fegyverek gyártására állítja át, valamint hadiüzemei egy részét birodalmi területre telepíti át. Németország kötelezettséget vállalt, hogy a Honvédség részére fegyverszállítások formájában pótolja az így le nem gyártott magyar hadianyagot. Az ún. Elch-program havonta növekvő mennyiségű fegyvert ígért a Honvédségnek, de lőszer nélkül. Az egyre romló hadihelyzet miatt azonban az OKH, az OKW és a Dél-Ukrajna (majd Dél) Hadseregcsoport parancsnoksága több esetben német alakulatokhoz irányította a fegyverszállításokat, amelyek üteme 1944 decemberére ettől függetlenül is már 2 hónapos késést szenvedett. Fellendült a még 1941-re visszamenő repülőgép- és repülőgépmotor-gyártás a Weiss Manfréd Művekben (WM), a Dunai Repülőgépgyárban (DRG), illetve a győri Magyar Waggon és Gépgyárban (MWG). Fokozták a magyar nyersolaj és olajtermékek, a mezőgazdasági termények és élelmiszer-ipari termékek, továbbá az egyéb nyersanyagok (például a bauxit és a mangán) kiszállítását Németországba, illetve a harcoló német alakulatokhoz. Az SS 25 éves bérlet formájában megszerezte a zsidó nagyvállalatokat, cserébe lehetővé tette néhány zsidó nagytőkés harmadik országba történő menekítését. Ilyen volt például a Chorin-család tulajdonát képezett Weiss Manfréd Művek és Salgótarjáni Kőszénbánya Rt. Ezeket a tárgyalásokat Kurt Becher SS-Obersturmbannführer, az SS budapesti felszerelési törzsének vezetője irányította.
Ami a repülőgépgyártást illeti, a MÁVAG és az MWG 1938-ra létrehozott osztályai sorozatban gyártották a WM-21 Sólyom repülőgépet. Licenc alapján a MÁVAG gyártotta a Re-2000 Héja repülőgépet WM-14B motorral, magyar fegyverzettel, angol Hamilton–Stanford licenc légcsavarral és futómű-hidraulikával, az eredeti olasz típus számos hibájának kiküszöbölésével. A francia licenc alapján kifejlesztett kettős léghűtéses, hengeres WM-14 csillagmotor 860 LE, a WM-14B 1030 LE teljesítményű volt. Az 1941. június 6-i német–magyar államközi egyezmény alapján épült fel az MWG győri, a DRG Horthy-ligeti (szigetszentmiklósi) üzeme Me 109 és Me 210, a pestszentlőrinci PIRT üzem Ju-52 gépek gyártására, illetve nyert jogot a győri üzem a Fw-58 Weihe gépek összeszerelésére. Németország átadta a Messerschmitt Me 109G vadászgép és a Me 210 romboló, valamint az ezekhez szükséges Daimler-Benz DB-605 motor licencét. A szerződés szerint a tervezett 900-900 repülőgépből és 3600 motorból 280 db Me 210, 240 db Me 109, illetve 1066 db motor lett volna Magyarország részesedése, a többit a német légierő kapta volna meg. Később a megosztási 121arány 2:1-re módosult a Luftwaffe javára, ám mivel a németek nem preferálták a Me 210 rombolóként való alkalmazását, e típusból a gyakorlatban 1:1 arányú megosztás valósult meg. A Me 210 sárkányának gyártásával a szigetszentmiklósi üzemet, a Me 109 sárkányok gyártásával a győri MWG-t, a motorok előállításával a WM Repülőgép- és Motorgyárát bízták meg. A sorozatgyártás 1943-ban indult meg. A fődarabokat először Németországból szállították, a magyar iparnak fokozatosan kellett átállnia a teljes vertikumú termelésre (a beépített fegyverzet és a műszerek kivételével). A megállapodással Németország nem bombázott gyártó kapacitáshoz, Magyarország korszerű vadász és több feladat ellátására alkalmas romboló típushoz jutott. A Magyarország elleni légitámadások idején az üzemeket széttelepítették. Az MWG berendezéseit a kőbányai sörpincékben részben a F.A.G. Munkaközösség működtette, részben Budatéténybe telepítették ki. A gyártás 1944. november 15-éig, a Németországba történő kitelepítés kezdetéig folytatódott, addig Győrben 481 db, Kőbányán 173 db Me 109, illetve 272 db Me 210 Ca-1 épült. A győri MWG a licenc-gyártástól függetlenül is összeszerelt német alkatrészekből több mint 100 db Me 109 vadászgépet. A Repülő Kísérleti Intézet több prototípuson dolgozott, ezek azonban 1944 áprilisában Ferihegyen megsemmisültek.
Az 1941-es egyezmény alapján a WM tököli telepén beindult a DB-605 A, B, D repülőgépmotorok sorozatgyártása. Ezt 1944. augusztus 1-jétől a november 15-i kiürítésig a F.A.G. Munkaközösség föld alatti üzemei folytatták. Összesen 1028 DB-605 FA és DB-605 B motor készült. Az MWG a Fw-58C gépekhez szerelt össze Argus As-10C motorokat, s megkezdte az Argus As-411-es motorok gyártását is Ar-96B gépekhez. Tevékenysége 1944 nyarán megszakadt. A német–magyar egyezménytől függetlenül a MÁVAG 1940-től licencben Hirth HM-504A2 motorokat gyártott katonai iskolagépekhez.
Nem volt kevésbé érdekes a hazai harckocsigyártás sem. Az 1930-as évek végén nem álltak rendelkezésre feltételek a hosszas és költséges saját fejlesztésre, ezért külföldi licenc alapján történő hazai gyártás mellett döntöttek. A járműgyártásban már tapasztalatokkal rendelkező WM, MWG, MÁVAG és Ganz jöhetett szóba. 1937–1940 között három páncélozott jármű gyártási jogát sikerült megszerezni: a svéd L-60 könnyűharckocsi (a Toldi alapja) és L-62 páncélvadász (a Nimród alapja), valamint a cseh T-21 közepes harckocsi (a Turán alapja). Az első gyártására a MÁVAG és a Ganz, a másodikéra a MÁVAG, a harmadikéra mind a négy gyár megbízást kapott. Ezekhez járult hozzá a WM-ban az angol AC II alapján kifejlesztett Csaba páncélgépkocsi, valamint a Turán alvázon kialakított Zrínyi rohamtarack és rohamlöveg (rohamágyú). A gyártás folyamán a magyar mérnökök mindegyik típuson több javítást eszközöltek, egyfelől a technikai-üzemeltetési, másfelől a harctéri tapasztalatok alapján. A Turán pneumatikus erőátviteli és fékrendszere például korának egyik legkiválóbb technikai konstrukciójának ígérkezett, azonban a legkisebb szennyeződés bekerülése azonnali meghibásodáshoz vezetett, ezért jól képzett és tartalék alkatrészekkel bőségesen ellátott szerelő részlegekre volt szükség a csapatoknál.
Az egyes típusok a licenc megvásárlásakor még – az adott kor technikájának átlagos szintjéhez mérten – korszerűnek voltak mondhatók, ám hadrendbe állításukkor már túlhaladottnak minősültek. Tűzerő és páncélvédettség tekintetében például nem tudtak egyenrangú félként fellépni a szovjet 76,2 mm-es páncéltörő ágyúkkal, illetve a T-34 és KV harckocsikkal szemben. A harckocsik konstrukciós jellemzőinek hármasából (tűzerő, páncélvédettség, mozgékonyság) az utolsó jónak volt mondható, bár éppen a fejlesztések nyomán csökkent ennek is értéke az előtétpáncél, a kötény felszerelése, illetve a nagyobb űrméretű vagy hosszabb csövű lövegek beépítése miatt. Természetesen nem szabad elfelejteni, hogy a páncélos fegyvernem kifejlesztésének megindításakor a Honvéd Vezérkar még nem a szovjet hadsereg ellen készült, s a szomszédos Kisantant-országok harckocsijainak jellemzői – leszámítva a csehszlovák Škoda T-38 típust – hasonlóak voltak a m. kir. Honvédség által használt harckocsikénak. A német illetékesekkel a háború végéig eredménytelennek bizonyultak a korszerű típusokra irányuló licencvásárlási tárgyalások, akik csak már elavult típusok licencének átadására voltak hajlandók. 1944-ben például felajánlották a Pz.IV közepes harckocsi gyártási jogát, amit a magyar fél visszautasított.
1938-tól a Honvédelmi Minisztérium összesen 1187 páncélozott járművet rendelt: 202 Toldit, 143 Csabát, 507 Turánt, 135 Nimródot, 200 Zrínyit (ebből 90 rohamtarackot és 110 rohamágyút). Az ipar azonban nem tudta teljesíteni a feszített tervet. A kevésbé fontosnak ítélt könnyűharckocsi- és páncélgépkocsi-megrendelések egy részét ezért törölték, illetve átütemezték a Turán közepes harckocsi és a Zrínyi rohamlöveg javára. A még meglévő Toldi könnyűharckocsik egy részét 4 cm-es harckocsiágyú beépítésével és a páncélzat megerősítésével, a Turánokat rövid (később néhány hosszú) csövű 7,5 cm-es löveg beépítésével igyekeztek korszerűsíteni. 1944-től elkezdték kötényezni a már legyártott harckocsikat, ám gyártási kapacitás hiányában csak kevés példányt sikerült felszerelni páncéltesten kívüli páncéllemezekkel. A beépített optikai és villamossági berendezéseket hazai gyárak készítették. Az optikai eszközöket (irányzótávcsövek, prizmák stb.) a Gamma Rt. és a MOM, a híradástechnikai eszközöket a Standard Villamossági Rt. gyártotta.
Mire azonban a gyárak a gyártási tapasztalatok birtokában teljes kapacitással működhettek volna, az 1944-ben megindult légitámadások lerombolták a szerelőcsarnokokat. 1938–1944 között Magyarországon a semmiből komoly harckocsigyártó ipart hoztak létre, de az anyagi, műszaki és személyi lehetőségek nem voltak elegendők ahhoz, hogy a Honvédség igényeit fedezzék. A gyártás visszaesésével, majd leállásával a páncélos alakulatok alkatrészellátása szinte teljesen megszűnt, a hazai gyártású páncélozott harcjárműveket egyre kisebb számban lehetett bevetésre alkalmassá tenni. A hiányok pótlására a németek bizonyos – de nem elégséges – mennyiségű harcjárművet átadtak a m. kir. Honvédségnek, így 1942-ben 10 db Pz.III N, 22 db Pz.IV F1, 10 db Pz.IV F2 és Pz.IV G harckocsit, 1944-ben 12 db Pz.III M, 72 db Pz.IV F2, 5 db Pz.V Panther és 10 db Pz.VI Tiger harckocsit. A legnagyobb szériát a csehszlovák hadizsákmányból 1942-ben átadott 108 db T-38 képviselte. 1944-ben a németek átadtak továbbá 12252 db StuG.III és 70 Hetzer rohamlöveget. Az írott források kevés száma miatt e számok esetenként becsültek.
A korabeli német, angolszász és szovjet elvek szerint a harci tömeg és a löveg űrmérete alapján kis-, könnyű-, közepes- és nehézharckocsikat különböztettek meg. A Honvédség a harcászati feladatok alapján sorolta kategóriákba az egyes harckocsitípusokat. Ez esetenként eltérést okozott egyes harckocsik besorolásában. A 7,5 cm-es löveggel felszerelt Turán 75 például a magyar hadrendben nehézharckocsiként szerepelt – nevezték Nehézturánnak is –, ám német besorolása a közepesharckocsiként tartotta számon.
A háború által és megvívása érdekében átalakított magyar gazdaságban 1938-tól, de főként 1941 nyarától az állam vált a legfőbb megrendelővé, beruházóvá és vásárlóvá. Az állam háborús kiadásai átlagosan a nemzeti jövedelem 25%-át emésztette fel évenként, s 1938–1944 között a Németországba irányuló szállítások nélkül 16 milliárd pengőre rúgtak. A nehézipar 1943-ban 35%-kal termelt többet, mint az utolsó békeévben, a könnyűipar termelésének közel 2/3-a 1942-ben már katonai megrendelésre készült. Felfutott a fegyver- és a katonai járműgyártás, az olajkitermelés az 1938-as 50 ezer t-ról 1943-ig 842 ezer t-ra, a bauxittermelés 540 ezer t-ról 1 millió t fölé nőtt, s meredeken emelkedett a nyersvas- és acéltermelés. A szénbányászat, ami a háború éveiben közel 1,5 millió t feketekőszenet és 12 millió t barnakőszenet hozott felszínre, döntően a hadiipar részére termelt. Az állami beavatkozás a mezőgazdaságban a háború kezdeti szakaszában a terménykészletekkel való rendelkezést (1940. május 29-től bevezették, majd fokozatosan kiterjesztették a beszolgáltatási rendszert), majd egyre inkább a termelés szerkezetének szabályozását célozta. Kötelezővé tették pl. bizonyos ipari növények termesztését. Az 1942-ben bevezetett ún. Jurcsek-terv alapján beszolgáltatott termények értékesítésére központokat állítottak fel, s utánuk maximált hatósági árat fizettek. 1943-ban 1 milliárdos mezőgazdasági fejlesztési tervet léptettek életbe.
A Szovjetunió elleni háború olyan erőfeszítéseket kívánt Németországtól, hogy európai méretű hadigazdasági rendszert építsen ki (erősen módosított és térben kitágított változatban ismét megjelent az 1914–1918 közötti Mitteleuropa-elképzelés), s ebből Magyarország sem maradhatott ki. A magyar hadiipar – különböző formákban – egyre nagyobb német megrendeléseket kapott, 1942-ben termelésének már nagyobb része jutott a német hadseregnek, mint a magyarnak. Kialakult a német haderő számára végzett bérmunka rendszere, amelyhez a németek rendelkezésre bocsátották a szabadalmakat, licenceket, terveket, esetenként anyagokat is. Az 1941. szeptember 30-ig 130 millió pengős megrendelési keretszám 1941 végére 580 milliósra emelkedett, 1943 júliusában meghaladta a 660 milliót, 1944 márciusától a 825 milliót. 1944. október 24-én megszüntették a Németországba irányuló szállítások vámkezelését. A bérmunka ellenőrzésére felállított DIKO (Deutsche Industrie Kommission in Ungarn, Magyarországi Német Ipari Bizottság) 1944-re a hadiiparon keresztül gyakorlatilag a teljes magyar gyáripar felett ellenőrzést gyakorolt. A német tőke is egyre fokozottabban hatolt be a magyar gazdaságba, elsősorban a repülőgépgyártásba, az alumínium- és az olajiparba. 1938–1944 között a német kézben lévő részvényállomány az iparban és a kereskedelemben közel 50%-kal, az iparral szoros kapcsolatban álló pénzintézeteknél több mint 100%-kal emelkedett. Mindez együtt járt a német adósságállomány gyors növekedésével. Az 1941 végén 14 millió márka tartozás 1 év alatt 506 milliósra, 1943-ra 1035 milliósra növekedett (a jelzett időszakban hozzávetőleg 1,6 pengő ért 1 márkát). Az adósságot felhalmozó hitelszállítások közrejátszottak az infláció felgyorsulásában. Ez 1942-ben vált érezhetővé, s 1944-ben vált rohamossá. Az 1938-as 800 milliós bankjegyforgalom 1943-ig 4 milliárdra, 1944-ben 12 milliárdra (1938-hoz képest 15-szörösére) nőtt. Ugyanezen időszakban a bankjegyforgalom Németországban a 8-szorosára, Japánban az 5-szörösére emelkedett. Az 1944-ben kibocsátott bankjegyek mintegy 50%-a már a német tartozások fedezését szolgálta.
A hadigazdaság velejárója volt a közellátás szabályzása, a húború utolsó évében az ellátás kormányzati eszközökkel való biztosítása. 1940 végétől működött a Közellátásügyi Minisztérium, amely kidolgozta és működtette a jegyrendszerre és a fogyasztási korlátozásokra épülő közellátást. A rendszer hatálya alá vont élelmiszerekből mindenki csak a rendeleti úton megszabott fejadagot vásárolhatta meg. A kis- és időskorúak, a betegek, a nehéz testi munkát végzők pótadagokban részesültek. Az 1941. május 12-én bevezetett vásárlási könyvbe lényegében minden közszükségleti cikk vásárlását be kellett jegyezni. A kenyérellátásra 1939. december 21-én bevezetett első intézkedés 75%-ban szabta meg a búza és a rozs kiőrlési arányát. Az engedélyezett egyfajta kenyérlisztből csak ún. “népkenyeret” süthettek, 80% sötét búza- és 20% rozsliszt keverékéből. 1940 szeptemberétől a kenyérsütéshez 100 kg liszt után legalább 25 kg burgonyát kellett felhasználni, 1941 februárjától további 30 kg árpa- és 20 kg kukoricalisztet. Budapesten 1941. szeptember 22-től bevezették a kenyér- és lisztjegyet. 1939. december 29-től a hét 2, később 3 napját “hústalan napnak” nyilvánították, amikor csak belsőségeket, halat, juhot, lovat, csirkét és pulykát lehetett árusítani. 1941. március 19-től korlátozták a vendéglőben felszolgálható ételeket. Budapesten 1943. január 1-jétől bevezették a húsjegyet. Hetente szabályozták, hogy az 1 hétre járó 5 hússzelvényből mennyi váltható be, s hogy 1 szelvényre mennyi húst és hentesárut lehetett vásárolni. 1940. április 6-tól bevezették a cukor- és zsírjegyet, 1942. május 16-tól a tejjegyet, de tejet arra is csak terhes anyák, 14 éven aluli gyermekek, betegek és idősek kaphattak. A jegyek beváltását 1944 őszéig sikerült biztosítani, a közellátás rendszere addig lényegében működőképes volt.
A Sztójay-kormány – német kívánságra – igyekezett kiszorítani a közéletből a németellenes erőket. Számos polgári ellenzéki és szociáldemokrata személyiséget letartóztattak, sokan német koncentrációs táborba kerültek. A Független Kisgazda, Földmunkás és Polgári Pártot, a Magyarországi Szociáldemokrata Pártot és a Magyar Parasztszövetséget feloszlatták, a szakszervezetek kormánybiztos felügyelete alá kerültek. Betiltottak több mint 100 társadalmi, kulturális egyesületet, 150 folyóiratot, 18 budapesti és vidéki napilapot. A zsidó származású szerzők könyveit 123bezúzták. Az államapparátus vezető beosztásait (államtitkár, minisztériumi osztályfőnök és osztályvezető, főispán, alispán, polgármester) elsősorban a Magyar Élet Pártja jobboldalához és a Magyar Megújulás Pártjához tartozó személyekkel töltötték be. Az állami intézmények, így a Magyar Nemzeti Bank, a Nemzeti Színház vagy a Magyar Rádió élén szintén váltás történt. A “megtisztított” államgépezet a német megszálló hatóságok eszközévé vált. Mindennél súlyosabb volt azonban, hogy megkezdődött a zsidók addig elkerült deportálása.
