481. VÉNASSZONYOK NYARA
481. VÉNASSZONYOK NYARA
Az ez már: vénasszonyok nyara…
Bár a felnőtteknek nem szokás mesélni, ezek a fényes, de hideg sugarak eszembe hoztak egy mesét…
…Élt egyszer egy asszony, aki mielőtt asszonnyá lett volna, sokáig volt magát megtartóztató leány.
Mondják, hogy harmincéves is volt már, amikor eljött érte, ki neki rendeltetett. Magas, sárga arcú, kopaszodó férfiú volt ő és igen tudományos.
Az új asszony szép volt, nagy, erős, és harmincéves koráig sokat gondolt a szerelemre. A férfiú pedig arra gondolt, hogy ő már éjjelenként köhögcsél, s a cselédek nem tudják jól készíteni a teát.
Mondják, hogy valósággal sorvadt a szerelmetes asszony, s öt ősz után fehér lett a feje, fénytelen a szeme, cserepes az ajka, s száraz a beszédje…
A hatodik őszön meghalt a száraz, magas férfi, s igen sírt felette az ő asszonya, az ő elözvegyült, fonnyadt asszonya…
…Hogy aztán gyászosan, nagysokára a kertben ült korán délután az asszony – fényesen sütött a nap és zörgött a fehér úton a falevél.
Hevült az asszony, és várt valakit. Nézte, nézte a táncoló sugarakat, s nem hallotta, hogy roppan a levél, s előtte áll a húszéves ifjú…
– Már régen vártalak…
– Siettem szerelmesem. Lásd, milyen fényes, meleg, puha a levegő. Lásd: mintha tavasz volna.
Az asszony megfogta az ifjú kezét… Az ifjú kitárta a karjait, s erősen átfogta az asszonyt. És fázni kezdett…
– Ne!… Ne!… Menj most. Jöjj alkonyatkor, jöjj este. A szobámban várlak.
Elsietett az asszony, s különösen bámult az ifjú.
S hogy jött az este, hideg és csípős ködös lett a föld. Az asszony egyedül volt a sötét szobában, s igen-igen fázott. Várt sokáig. Aztán bezárta az ajtót, leborult vánkosára, s zokogott, míg el nem aludt…
Ez a mese jutott eszembe, míg nézem a kacagó napot, s míg összeborzadok, mert tudom, hogy már az esték hidegek és csípős ködösek… Itt van már a vénasszonyok nyara…
Szabadság 1900. szepetember 26.
