135. ESIK…
135. ESIK…
Tegnap délután megindult, s úgy dél felé, mikor e sorokat írom, még mindig hatalmas záporban hull az istenáldás.
Az egyszeri magyar paraszt, mikor a nagyváros fellegverő palotáit mutatták neki, azt válaszolta, hogy többet ér ezeknél egy kis jó májusi eső. Hogy a mostani mennyit ér, azt ilyen formán ki se lehet számítani. Hogy jó legyen, alig hiszem! Meg vagyok róla győződve, hogy messze, messze, egy kis faluban dühösen nézi a szakadó záport az én édesapám. Mert a vetés nagyon szépen állott.
Ezt mástól tudom. Ő nem árulta volna el semmiért, nehogy jó reménységben nagyobb igényeket támasszak az ő erszénye ellen. Most bizonyára aggódik, s vele aggódik az ország nem tudom hány gazdája.
Mi lesz, ha ez így tart tovább?…
Mi lesz, ha egyetlen reményünk, a jó termés reménye is fuccsba megy?…
Ez nekünk most a legfontosabb, nem a hágai kongresszus, vagy a napok többi szenzációja!…
Az ország minden részéről jönnek a rossz hírek. Úgy látszik, állandó ez az országos esőzés, mely még bennünket, városiakat is kétségbe ejt…
Eddig valahányszor az időről írtam, az mindig megváltozott, mire a lap nyomtatásban megjelent.
Bárcsak most is úgy járnék, s mikor ezeket a panaszkodó sorokat olvassák, szép, ragyogó májusi idő csalná a szabadba a sétálni szerető emberiséget!…
Debreczen 1899. május 29.
A.
