379. SZÍNÉSZETÜNK VESZEDELME
379. SZÍNÉSZETÜNK VESZEDELME
Nem tagadhatja senki el tőlünk a mérséklést, jóindulatot színházi dolgainkban. Túlságosan elnézők sohse voltunk, már régen tisztában vagyunk az első állandó színházi rezsim élhetetlenségével, aggodalmainkat minden nap növelte – de a kíméletlen igazmondástól visszatartott bennünket mindig egy nagy érdek, a nagyváradi színészet jövőjének, jövő fejlődésének érdeke.
Ami eddig mérsékelt bennünket, most az kényszerít a mérséklés eldobására. Az első színiszezon végét se értük, s már féltenünk kell sok következő év sikerét.
Somogyi Károly mit se váltott be abból, amit működésétől ez az áldozatra kész, derék, intelligens közönség várt. Képtelennek mutatkozott egy nagyváros színházi igényeinek kielégítésére.
Egy elkeserített, csalódott jubileumra hivatkozik. Ezúttal semmi egyébre.
Végiglapozzuk mindig jóindulatú színházi írásaink hosszú sorát, s alig látunk egyebet csalódásnál és sikertelenségnél, de látjuk és megértjük, mint lett a megnyitó előadás közönségének mámoros öröméből korai katzenjammer, s mint kellett nagy önmérsékléssel, mind nagyobb önmérsékléssel visszatartani magunkat a már megérett, szomorú konzekvencia levonásától.
Ismételjük: ezúttal nem hivatkozunk semmire. Csak ezt a konzekvenciát vontuk le, s csak hangot akartunk adni a színházi közönség végtelen elkeseredettségének.
Lehet, hogy kénytelenítve leszünk hosszú bizonyításunkra. Megtesszük, bár egészséges eredményt egyhamar nem lehet várni – éppen a legilletékesebb tényezőktől.
De elmondtuk, mert színtársulatunk változás előtt áll, s talán a megnyitott erők a képtelen vezetésbe is öntenek egy csöppnyi újulást.
Ha nem: akkor egy végsőbb konzekvencia ígérkezik: a színházlátogatás csődje s vele a nagyváradi színészetnek jó időre való megbénulása.
Csupa jószándék mit sem ér: öntudatosság, tudás, ambíció, ízlés, áldozatkészség, fegyelem nélkül ez a végső konzekvencia elkerülhetetlen.
Ám ítéljen a közönség, melynek hangulatát, vélekedését mi most tolmácsoltuk!…
Szabadság 1901. március 16.
