110. A KIS SÍRHANTOLÓK
110. A KIS SÍRHANTOLÓK
Semmi kifogásom ellenük nincs: sőt egyet-kettőt még akkor is kedvelek, ha ez kitudódván, ártana némileg nekik. Menjenek Tiszához, sőt Szemere Miklóshoz, kicsi, tudóska-revükbe, akárhova, ha megkapják a pénzüket.
Van köztük sokfajta ember, egyetemi docensségre törekvők, az Akadémiába küszködő szerencsétlenek, politikus-jelöltek s tízfélén mások. De valamennyien arról nevezetesek, hogy sírhantokat gömbörítenek az élők számára, és sírhantokat gondolnak ki az eleveneknek.
Legyen bár nekik a kedvük szerint, de utálatos, amit csinálnak, utálatos, nem kultúrás, nem magyar, nem becsületes, nem tűrhető.
Azt hittük, sikerült kiharcolnunk végre, hogy ősi durva szokásaink szerint többé nem fognak kijátszani az irodalomban élő valakik helyett halott irodalomtörténeti nagyságokat vagy halvaszületett élőket.
Vagy azért fáj a szívük, hogy más több, mint ők, vagy azért, mert ma még csak lehralberti „mintaképpen” lehet a senkiből is valaki.
A kis sírhantolók pöffeszkedve állnak ásókkal, kapákkal, holott ennyi meggyőződéssel, sőt fegyverekkel állanának mellettünk, kiket csak karrier-okból gyűlölnek.
A háború lesz, vagy nem lesz, de elmúlik egyszer, s azután mégis és megint mi jövünk, tisztelt, kis sírhantolók.
Ny 1912. december 16.
Ady Endre
