28. AZ IMPERIALE SIRATÁSA
Négy vagy öt évvel ezelőtt a bölcs Ignotusszal találkoztam Párizsban, aki az ő finom és figyelmes közönyösségével ezt kérdezte:
– Hát csakugyan Bakonyod neked ez a Párizs, és nem sajnálod a mi gyönyörű Budapestünket, hol élnünk s halnunk kell?
Akkoriban a Szajna túlsó partjáról, Párizs Budájáról jártam át naponként az igazi Párizsba, a Kozmopoliszba. Imperiale-on jártam rendszerint, mert az olcsó volt, ami szükségeltetett, s szép volt, levegős, napos, jó.
Akkor azt mondtam Ignotusnak egy piciny percnyi, kedvetlenül kedves gondolkozás után (oh, szép ifjúságom):
– Való, hogy néha fáj nekem az emigráns voltom, életem, szegénységem s az a gyalázatosan gazdag Párizs. De ha ragyogó délben fölülök az omnibusz tetejére, nézem Párizs nyüzsgését, szépségét, s eszembe jut Budapest s hozzátartozó, hitvány népe: boldog vagyok.
És most Párizsban beszüntetik, meghalatják az omnibusz magas emeletét s a correspondance-ot. A correspondance (átszállójegy) halálába talán bele tudnék törődni, de az Imperiale vesztébe: nem. „Sic transit” – az ember nem tud már a klasszikus bölcsek és poéták csacsis bölcsességével megvigasztalódni: öregszik.
A tramwayba[,] az autóbuszba beletörődhetett az ember: ezek emeletesek voltak, s hasonlítottak a régi omnibuszokra. De az Imperiale eltörlése majdnem azt jelenti, hogy ezután már nem szabad a nagyvárosi életet magasról, távolról nyugodtan nézni. Rajongók, hívők és svihákok azt mondhatnák, hogy a repülőgépek korában éretlen szentimentalizmus ekként panaszkodva szólni. Holott nem így van, s a párizsi omnibuszt a maga Imperiale-jával el kell siratnia mindenkinek, aki [e] históriai nagyvárosnak nyugtalan szívén feküdt.
Mert tudákos túlzás a szív ellen támadni, s természettudományi kérdést csinálni abból, hogy mi is a szív? Az Isten, a lélek, a szív, csak hadd maradjanak meg bővülő-táguló értelemnek[,] régi, nagy jelentőségükben. S a repülőgép is csak maradjon annak, aminek ma még látnunk szabad és lehet. És szeressük olykor azt is, ami régi, holott régi: a régiség nem mindig rossz, nem mindig – deleandum.
Hiszen minden régi szokás és institúció új volt valamikor, s minden újért mártírvér pergett. Például az omnibuszért is, melynek igazi föltalálója (avagy fölfedezője?) Baudry úr volt, aki Nantes-ban lakott. Baudry úr egyelőre csak arra gondolt, hogy az ő meleg fürdőihez könnyebben juttassa el az embereket. S mikor a társaskocsik beváltak, Baudry úr áttette a szállását Párizsba, s már nem akart mást, mint utasokat szállítani. És Baudry úr, mint minden újító, minden kezdeményező, csúnya véget ért: a hitelezők elől a halálba szaladt. Gyorsabb omnibuszon, mint az övéi: beleugrott s belehalt a Saint-Martin csatornába. Ez így volt jól, s az is jól van, hogy ma a legjobb értékpapírok Párizsban a Baudry úr kocsijainak papírjai.
És az se utolsó dolog ám, hogy az Imperiale-ok miként jöttek divatba Párizsban. Berry hercegnő fogadott a királlyal tízezer frankba, hogy ő föl mer ülni e populáris magasságba. S Párizs attól fogva, hogy Berry hercegnő megnyerte a fogadást, a maga teljes, hazug demokráciájával keresztelte el Imperiale-nak az omnibusz emeletét.
Nyolcvan esztendős az Imperiale Párizsban, s igazán fáj nekem, hogy nemsokára örökké elmúlik. Budapest omnibuszai most kezdik, néhány év óta, a magasságnak ezt a mozgó, utcai kultuszát. Miként legalább nyolcvan évvel kezdünk el igazán, alaposan, mindent – Franciaország után. (A nagy forradalom kivétel: ezt mi sohse kezdtük, s félek, hogy sohse kezdjük el.)
Az Imperiale különben is oda való, ahol van mit nézni, s ahol az embereknek hangulatuk van a hangulatokhoz. Párizs kibámulta magát, s eltelt a maga szépségével, most már nem kell az Imperiale.
Sok-sok száz kilométerről temetem én is az Imperiale-t, amelyhez már újabban hűtelen[!] kezdtem lenni. Kocsik, taxiautók s az öregedés gyöngeségei, hiú álszemérmei elhódítottak lassanként tőle. De az Imperiale látta az én fiatalságomat és meghordozta dicsőségesen Párizs napos bulvárjain. És mit mondanék most Ignotusnak, ha Párizsban találkoznánk s ha megint megkérdezne? Hajh, Párizs nekem már nem Bakonyom, kedves, hideg[,] bölcs Ignotus mester. A budapesti Imperiale-ra pedig nem illik és nem érdemes fölülni, az Imperiale-nak is vége.
Oh, tarka emlékek, tűnő ócskaságok, be belétek szeret végül minden ember, midőn már nem vagytok.
Pesti Napló 1910. június 24.