54. A JÓKAI EMBERE
54. A JÓKAI EMBERE
Ha Apponyi csakugyan professzor lesz, megint Jókai Mór halott, szelíd, szép arca int vissza mosolyogván, mert Apponyi Albert is, sőt különösen a Jókai embere. Csodálatos, ám bizonyos, hogy Jókai soha embert nem ismert, nem látott, minden hőse hazug, de a legbolondabb és leglehetetlenebb életek utánzókat kaptak miatta, általa. „Le vent est fort, la marée haute il faut quitter le littoral. Soyons les nouveaux Argonautes, qui font commerce d’Idéal”. Budapesten nem is tudhatják, nem is érthetik, hogy Jókai mennyi Jókai-embert teremtett Magyarországon, én például majdnem mindenik alakjának lemásolóját ismerem, olyikat két-három-négy példányban is. Tisza István éppen úgy nem volna az, aki, Jókai nélkül, mint Apponyi, aki azonban szebb, különb és Jókaihoz illőbb, élő, utánzó regényhős.
Apponyit szabad, lehet szidni, magyarázni, megérteni vagy szeretni, de nem szabad, s nem lehet meg nem bámulni. Élete fölött is vitázhatunk, mondhatjuk, hogy a fórumnak csak garabonciás diákja volt, de azt senki sem mondhatja: nem volt szép élet ez az élet. Talán se hasznos, se teremtő élet nem volt az Apponyié, de haszonleső és cinikus sem volt egy pillanatig sem. Hogy Kalksburg iskolája nem engedte elfeledtetni elveit, princípiumait az ő egykori tanítványában, ez is majdnem okos és bizonyos. De Kalksburgnál erősebb volt Jókai, a grófi üzletnél a „commerce d’Idéal”, az apai örökségnél – szívben és vagyonban – az idők változó új romatikája. Apponyi emberileg, személyében a legszebb, leggazdagabb életet élte, s annyira Jókai-hős volt, hogy különben meg se lehetne érteni magyar földön az ő gyakori s szokatlan bátorságait.
Apponyi mindig ideák vértjében érezte magát, és sohse riadt vissza egy-egy napilag oktalan, de szép, váratlan, meglepő, új ugrástól. Azt állítják, hogy hiú és üres ez a hajlott korú, de még ma is sok fiatalnál fiatalabb, beszélni s magáról beszéltetni tudó gróf. Ez a félresiklott poéta, mert az, ez az utilitárius csatornákat kerülő, szabad, zengő szavú és daloló lelkű, ártatlan ideakupec. Nem igaz: ez Jókai embere, gazdag életű pápista gróf, fantaszta életstilizáló, álmodozó, ki nem akarja magát álmodozónak hinni. Apponyi nem ismeri önmagát, s Apponyit kevesen ismerik: Apponyi voltaképpen annak a kurta nemes, kálvinista Jókainak s Jókai-fantáziának a teremtménye, mely nem ismerhette az Apponyiakat, s ilyenformán kiforgatta őket valójukból.
Nem csalódom, ha azt hiszem, hogy csak idő-tilalomfák az okai hogy Apponyi Albert végig nem csinálta s csinálhatja Jókai minden szép figurájának minden szép gesztusát. Talán most tanár lesz, à la Jókai, ha lehet, de ha él – és éljen sokáig –, fog ő új és új meglepetésekkel lenni, jönni. Származása, élete, ifjúsága, kezdése, küzdelmei, kalandjai, házassága, boldogsága, boldogtalansága, lármái, beszédei, diadalai, kudarcai: ez a Jókai embere. Újból kezdhetve talán lehetne ezt az életet eredményesebbé, ehhez a korszakhoz idomultabbá, hasznosabbá, alkuvóbbá s vidámabbá tenni, de Apponyi akkor nem volna többé Apponyi és Apponyi Albert.
A Jókai emberét, Apponyit, szabad már érteni, sőt szeretni is, a nyomorok, piszkok, kicsiségek, seftek, lármák, babonák országában, hol olyan kevesen vannak, „qui font commerce d’Idéal”.
Ny 1911. április 16.
Ady Endre
