(Bouchayer úrék parlamentje) Bouchayer úr, az én párizsi borbélyom, régi jóemberem, tavaly egyszer magából kikelve tartott elém egy újságlapot, hogy olvassam. Olvastam, s megtudtam belőle, hogy Nancy egyik külvárosában a tavalyi képviselőválasztáson leszavazott valaki, akiről most kiderült, hogy nem francia állampolgár. Egy szorgalmas kereskedő, aki gyermekkora óta Franciaországban él és dolgozik, csak franciául beszél, ám feledékenységből és törvény szerint ő ma is belga, német vagy nem tudom mi.
– Hát most képzelje el, monsieur, hogy ez az úr szavazzon meg milliárdokat, s küldje Franciaország hős csapatait Marokkóba.
Fogadjunk, hogy kevés magyar ember értette volna meg az én derék Bouchayer-m nemes dühét és méltatlankodását. Pedig nagyon egyszerű: Franciaország ura a francia parlament, s minden francia polgár választó, és egyenes jogutódja XIV. Lajosnak: az Állam. Elgondolkozom sokszor, és keserűen elmosolyodom, amikor a mai magyar parlament legúribb védői ordítják, hogy a parlamentarizmus nekünk minden kincsünk, s minden áron megtartandó. Tehát a mi mai magyar parlamentünk ez, a mi mai parlamentarizmusunk, ez a külsőséges, hatalmatlan, úri semmi, millióknak és millióknak közönyös játék. Franciaország imádkozzék, hogy sokáig legyen – mint aggódó doktorok régen jajgatják – beteg a parlamentarizmus, mert ma még nagyszerűbb államerőt gondolni se tudunk a Bouchayer úrék parlamentjénél.
(Szegény Kaas Ivor) Kaas Ivor bárót olyan kitüntetés érte, ami csak igazán nemes, poétaszerű, rendkívüli embereknek szokott kijárni. Tudniillik halála után engedik teljesülni olyan vágyát, ami életében a megbékülés, elégültség illatos örömével fogta volna körül a szívét. Milyen kínosan büszkeséges, nagy vágy a volt az ő dán katona-báróságának magyar bárói elismertetése – a családja számára. Nem volt közönséges ember, s meg kellett előbb halnia, hogy nagy vágya teljesült, s én mégis olyan nagyon sajnálom az ilyeténképpen dicsőségességig jutott, szegény, halott Kaas Ivort.
(Budapest nagyvárosi tandíja) Ezt a mi szegény Budapestünket igazság szerint kevesebbet kellene szidnunk, és sokkal-sokkal jobban és többször sajnálnunk. Sajnálnunk természetesen és legelőször azért a páratlanul és példátlanul drága tandíjért, amit az ő nagyvárosiságáért fizet. Hiszen ha mulatságos is, de nem könnyekig megrendítő, hogy példának okáért Budapest akkor és úgy veszi észre, hogy ő nagyváros, mikor a villamosai egy napon több embert gázolnak halálra, mint amennyi éveken[!] hal meg egy-egy faluban természetes halállal. De van még egy mulatságosabb, még megrendítőbb s most szezonosan aktuális példánk, mely Budapestnek a természethez való tragikomikus viszonyát illusztrálja. Frissen, hirtelen, gyönyörű, szabad, szűz helyeken terpeszkedett el az ifjú nagyváros az ő falusias népeivel. Annyira a természetből jött, s annyira abba fészkelődött, hogy eszébe se juthatott a gondoskodás olyan időkről, amikor a levegőért, a természetért a szomszédba kell menni. És ezúttal is úgy járt, mint mindig: mire nagyváros lett, szabad levegőre, térre, zöldre szomjazó, kiirtották belőle és körüle majdnem egészen a természetet. Soha drágább nagyvárosi tandíjat még nem fizetett város, mint Budapest, s már igazán megérdemelné, hogy legalább csakugyan – nagyváros legyen.