128. HOLLÓSY SIMON SORSA
128. HOLLÓSY SIMON SORSA
Hollósy Simon elmenése a legfurcsább gondolatokra késztet és jogosít, mert hogy ez már megint egy átkozottan magyar és tragikus távozás. Ugye, hogy a magunk gusztusa és rejtett ravaszsága szerint valamikor fölszabadítottuk a jobbágyokat, s a jobbágyság mégis megmaradt? Szegény úri és művész Hollósy Simon egy ilyen magyarul fölszabadult valaki volt, aki nem tudta, mit kezdjen a szabadságával. Egy képére nagyon emlékszem, ahol sokaságos figurával dolgozik gyönyörű színben, de bizony ezek a figurák alig látják s találják meg egymást. Úgy képzelem, hogy Hollósy Simon ilyenféle képekkel akart örülni az ő fölszabadultságának, holott mestere volt a rajznak.
Robusztus, nagy magyar piktor, akire szinte rákényszerít irodalmiságomban a Vajda Jánosra mutatás, mert ijesztően hasonló sorsúak.
Egy anekdotát tudok róla, megtörtént, nem történt, mindegy, de több az igazságnál. Mindenki menekült már azon a vidéken, ahol ő festett: betörtek az oroszok. Már majdnem nyakoncsípte egy kozák, mikor egyetlen félig megcsinált vásznával, fejét csóválva, ő is elballagott. A Rákóczi-induló lehetett ez a megmentett vászondarab vagy valami több?
Magyar és alkotásra hívott zseni volt és nagyszerű pedagógus: ezt is lehetne néhány klasszikus példával magyarázni. Ezt a furcsa, bánatos nagyságát a kiemelkedő magyar géniusznak, ki oltáriszentségétől majdnem megfosztva él mégis, s örül, hogy új életeknek, új művészegyéniségeknek szolgálhat. Nem hiszem egy percig, hogy ne fájlalta volna a legönösebb, legművészibb dicsőséget, de azt se, hogy nem valósággal művészet volt neki a tanítás.
Még öreg sasnak se mondhatom, mert nem volt öreg, csak éppen a nagyon magasat nem tudta beszárnyalni. Élete nem volt terméketlen, s hogy brutálisan végezzek véle, mint az élet: most lesznek csak igazán kelendők a Hollósy-képek.
Ny 1918. május 16.
Ady Endre
