85. JULISKA ÉS ILONKA
85. JULISKA ÉS ILONKA
– Két szép papkisasszony öngyilkossága –
Ragyogó, fehér szűzekre hull ma a göröngy egy kis falusi, gyér akácos temetőben. Zsoltárokat kántálnak a poros úton s a sír mellett. Jámbor, kellemetlen, öreg paraszt anyókák sírnak bele a hideg zsoltármelódiákba. Egy palástos férfiú reszkető hangon fogja hirdetni, hogy praidestinatum est… Aztán fejfát vernek a sírhoz. A fejfán egy-két évig minden héten új koszorú lesz erős szagos virágokból. Ostoba, szentimentális mesék szólnak hosszú téli estéken két öngyilkos papkisasszonyról s a banális gonosz mostoháról… Így lesz… Pedig Juliskát és Ilonkát másként kellett volna eltemetni. Fehér, ragyogó, szűzi testük kint pihent volna a kertben virágravatalon. Hadd áztatta volna ott az augusztusi fényes, hideg éjszakának a harmata ezt a két szép testet. Éjfélben, mikor a csillagok buknak oltó tüzes, égi utakon, ezüstös holdfényben, bágyadtan, titokzatosan ragyog az éjszaka, a lombokon át csodálatos suttogó hangok szállnak – jöttek volna a halottvivők. Délceg, szépséges, de szomorú és sápadt ifjak jöttek volna, kik a halál vőlegényei. Édes trubadúruk, kik meghalnak a szomjúságban. Kik kínra és dalra születnek. Kiknek életük célja, titka és átka az, hogy ragyogó, fehér, tiszta szűzekre szomjúhoznak. És meghalnak e szomjuságban, miként meghaltak Juliska és Ilonka. Mert úgy rendelteték, hogy a délceg, szépséges, szomorú, sápadt trubadúrok s a ragyogó, fehér, tiszta szűzek szomjúhozzák egymást, és sohase leljenek egymásra. Úgy rendelteték, hogy nem nekik való helyekre plántálódjanak nemes ember-növények. E sápadt, szomorú trubadúroknak kellett volna vállaikra emelniök Juliskát s Ilonkát, s vinni, vinni az ezüstös, rejtelmes, csillagveszejtő, suttogó éjszakában… Vinni, vinni. És többet ne látta volna őket senki. Sem a halott szűzeket, sem a szomorú halottvivőket…
És megrázkódott volna ez a komisz, brutális élet egy nagy vád súlyától… Miért teremt kegyetlen szeszéllyel a földinél szebb, finomabb s mámorítóbb világra termett lelkeket, ha itt csak összetörés, halálos szomjúság, mélységes bánat és elkárhozás vár rájuk…
Nagyváradi Napló 1903. augusztus 20.
(ae)
