67. AZ ÁRVIZI HAJÓS
67. AZ ÁRVIZI HAJÓS
Itt evez erős, dacos karokkal most is az áradaton. Fiatalon, mint vitézlő Toldy Miklós, kivel egy föld szülte, s lelket döntő, rejtett, nagy bánattal, mint régi Közép-Szolnoknak ama másik szülöttje, Kölcsey Ferenc.
Nem változott semmit. Kicifrálkodott azóta a népe, az országa, s az árvizes Pestből büszke Budapest lett. De minden a régi, vagy pláne a régibb. Összeroppan a Toldy-erő ma is. Összefacsarodik a Kölcsey-szív. Nagy Wesselényi pedig egyesített s kifejlődött Toldy–Kölcsey-lelkében megtörve, bénultan és vakon érzi mindjárt, mint akkor, az éjszakát s a vádat:
– Hát érdemes volt? Hát érdemes itt? Hát lehet-e itt? Mint akkor. Egy órára újra átéli nagy és bús életét az árvizi hajós.
Nincs itt jobban semmi. És talán bántja, hogy el nem felejtették. De táblát kap. Ott, hol korzózik a mai zavaros úri világ. Beszédet, orációt kap. Még tán kaszinói urak is lesznek ott. Hiszen annak idején társaságbeli lehetett volna ő is, ha úgy nem ismerte, s úgy nem kerülte volna ezt a társaságot amely ma is ugyanaz. És elmúlik az ünnep. Ott fog állni a tábla. Annyira se magasan, hogy egy bokros női kalap ne súrolhassa talán. De már akkor régen elfeledtük, hogy őt ünnepeltük volna a múltkor.
Nagy volt és büszke. Hiszen nem is kell neki ez az ünnep. Rettenetes, hogy ezt az igazi nagyot felfedezik. De neki nem fáj. Magasan és búsan állott kortársai között. Úgy néz el szelleme a ma ünneplők felett is. Magasan és búsan. Avval a tragikummal, mely minden kiválóságé, de százszor nagy és százszor bús, ha ez a lélek világos és magyar.
Budapesti Napló 1905. április 9.
