226. SZEMERE ATTILA (1859–1905.)
226. SZEMERE ATTILA (1859–1905.)
Budapest, július 22.
Ma váratlanul egy modern, nyughatatlan, színes, hasznos, érdekes egyéniséget veszített el a magyar nyilvános élet. Szemere Attila, a magyar história Szemere Bertalanjának, az 1848-iki miniszternek s a detronízáció miniszterelnökének a fia, tragikus hirtelenséggel ma délfelé meghalt.
A magát Huba vezértől származtató Szemerék közül való volt, de hogy úgy mondjuk: nem az itthon megrekedt úrmagyarokra ütött. Európai, nagyszabású lélek volt az ő nagynevű atyja. Ő maga Párizsban született. Egyéniségét nagy kultúrlevegő ápolta, érlelte. Nemes nyugtalanságával a legfejlettebb race-ok fiaira emlékeztetett. Ő már nem is européer volt. De valóságos amerikáner. És ha nyughatatlan csupa akció életéből panaszosan sírnak ki a méltatlanul kicsi eredmények, éppen az érteti meg. Az emigráció, később pedig a hatvanhetes, mámoros nekilendülés sok olyan kiváló embert hozott a magyar életnek, kik Nyugaton is az elsők között szerepelhettek volna. És nálunk legtöbbjüknek az élete kalandozás volt, mert más levegőben, más kultúrák méreteihez képződtek a lelkeik.
Hogy Szemere Attila mi is volt voltaképpen? Legközelebb talán az írótollhoz állott. De többször is inkább volt politikus is, nagystílű vállalkozó is. Egyebek mellett. Mert fiatalon élt végig egy túlterhes nagyon változatos, tarka életet.
Párizsban született 1859. június 1-én. Ott élt akkor száműzött édesatyja, s tanulmányait is ott kezdte meg Szemere Attila. Majd Budapesten, Késmárkon tanult. Egyetemi tanulmányait Budapesten és Párizsban végezte el.
Alig múlt tizennyolc éves, mikor már eljegyezte magát a publicitás legvonzóbb dámájának, a hírlapírásnak. Visszatérve Párizsból az akkori fiatalok egyik vezére volt. Mindenki nagy jövőt jósolt neki. Egyik a nagy publicistát a másik a leendő nagy írót, a harmadik a jövő miniszterét látta benne.
Neki fátuma volt a végzetlenség. Gazdag emberként kezdte a nyilvános szereplést. Két nagy birtok is maradt reá. Nem tudott gazdálkodni. Csalódottan, keserűen külföldi útra indult. Általában sokat utazott. Egész Európát bejárta. Marokkót, északi Afrikát, Egyiptomot, Kínát, Indiát, a déli szigeteket. Japánban teljes két esztendőt töltött.
Gyönyörű iparművészeti gyűjteménnyel tért haza, s nagy impressziókkal, melyeket folyton készült megírni, és sohasem írt meg. Így volt minden tervével. Pedig gyönyörű fantáziája, sok ötlete volt. Mindenbe belefogott. Színdarabot is írt. Milliós vállalkozásokat kezdeményezett, és vezetett. Lázasan vetette magát néha a publicisztikára. Majd a parlamentbe bekerült Bánffy Dezső kormányelnöksége idején.
Szeretetreméltó, derék, művészlelkű ember volt, kit majdnem mindenki szeretett.
Nemrégen kiment Amerikába, hogy milliókat szerezzen, s visszakerült még szegényebben. Az utolsó években ismét a politikára vetette magát legerősebben. Bánffy Dezső s az újpárt mellé szegődött. Vezércikkeket írt. Még két nappal ezelőtt is szélsőséges egyéniségére valló, erőshangú vezércikket írt egy újságba. Ma pedig Andrássy Gyula grófhoz akart pártvezérével, Bánffy Dezsővel Tiszalökre utazni.
Tegnap este feleségével, Morawitz Henriettel-tel, aki egy jómódú bécsi vendéglősnek a leánya, a városligeti Kovács-étteremben vacsorázott derűs kedvben. Hazamenet azonban már egy kicsit gyöngének érezte magát, s nehézkesen ment föl a Városligeti fasor 25. számú házban levő elsőemeleti lakására. Ma reggel tíz óráig csöndesen aludt. Mikor fölébredt, panaszkodott, hogy a szíve táján fájdalmakat érez. Felesége három vagy négy por szalicilt adott neki, majd egy pohár konyakot. De semmi sem használt. Szemere Attila egyre rosszabbul érezte magát. Féltizenegy órakor átküldtek a Grünwald-szanatóriumba orvosért, de mire az orvos, dr. Rácz István a lakásba ért, Szemere Attila kiszenvedett. Meleg fürdőt kívánt, s mikor a fürdőből kilépett, szívszélhűdés érte. Halálos ágyánál feleségén kívül nővére, Gizella, Kürthy Emilné, báró Bánffy Dezső és neje s Karlovszky festőművész és neje és Stettka Gyula voltak.
Budapesti Napló 1905. július 23.
