220. FRANCIA SZÍNÉSZEK A MAGYAR SZÍNHÁZBAN
220. FRANCIA SZÍNÉSZEK A MAGYAR SZÍNHÁZBAN
Mielőtt szétlebbent a függöny, már széltében beszélte a Magyar Színház előkelő közönsége, hogy az a francia színésznő, aki játszani fog, nem francia, hanem román–magyar vérkeverék, s valahonnan a Balkán valamelyik szerény államából jött hozzánk. Külső szenzáció, reklám-zaj, idegen-láz nem tüzelt bennünket, Costance Lindennek erőszakos kézzel kellett letörnie a maga pálmáját. Ez sikerült is neki. Egy magas, elegáns színésznő állott a színpadi lámpák fényében; biztosan, otthonosan, könnyű fölénnyel mozgott, kedélyével beragyogta a színházat és küzdve a francia akcentussal és néha egy kissé még önmagával is, bájosan, igazán franciásan tudott elcsevegni. Egy nem differenciálódott és – a szó legmagasabb értelmében vett – modern színésznővel van tehát dolgunk, aki egykor majd nemcsak nehéz lelki problémákat tud felbogozni, hanem egy nővel, egy igazi asszonnyal, akinek egészséges humora, puha hajlékonysága megveszteget, és örülünk, ha száját beszédre nyitja. Ez a legasszonyabb asszony tegnap este ügyes eleganciával tudott besimulni Maurice Donnay párizsi mondén vígjátékába, az Education de prince-be, ahol a balkáni vaskos érzékiességet a francia társalgás könnyű fordulatossága lengi körül. Linden Szilisztria királynéját játszotta és mondhatjuk, Donnay egész szellemét visszatükrözte. Ez a balkáni királyné is tetőtől-talpig asszony, olyan, mint Linden lehet, könnyed és érzéki, aki kárörvendő kedvvel és tapsoló örömmel kergeti a kis balkáni princet a párizsi asszonyok ölébe, s kacagva nézi, mint úszik el ezalatt fia királysága, amely ha balkáni is, mégis királyság. Ez a Donnay-féle operaénekesnőből lett királynő örül a csóknak magáért a csókért, akár ő, akár más kapja, mert a világa, mindene a szerelem, mert asszony. Linden olykor izzó, olykor diszkréten letompított színekkel, sok rátermettséggel festette meg ezt a kedves asszonyportrét. A közönséget lassan egészen meghódította, és a felvonásközökben boldogan, túlontúl szerényen köszönte meg a tapsokat, mint olyan színésznő, aki még nem sok izgalmas sikert élt át…
Budapesti Napló 1907. október 23.
