f) Wallenstein és Bethlen Gábor műveletei egymás ellen. A pozsonyi és szőnyi béke.
1626 tavaszától kezdve a külpolitikai és a harctéri viszonyok úgy alakultak, hogy Bethlen azokkal legkevésbbé sem lehetett megelégedve. Az 1625 folyamán új erőre kapott protestáns unio eleinte a legszebb reményekre jogosította annak összes tagjait és természetesen a velük tartó Bethlen Gábort is, hanem aztán gyorsan követték egymást a kiábrándító események. Az első nagyobb csalódás akkor érte Bethlent, amikor őt 1625 végén a hágai szövetségbe nem vették be, de ezt a csorbát a király vigasztaló levele még valamiképpen kiköszörülte. Sokkal súlyosabb csapás volt Mansfeld dessaui veresége, de ezen is hamar túltette magát a fejedelem. Hogy Velence most is a már megszokott kétszínű politikát űzte, az nem sok vizet zavart, de annál fájósabb érzést fakasztott a francia és az angol politika kikapcsolódása a protestáns érdekközösségből, amiben a bécsi udvar ügyes politikájának kétségkívül igen nagy része volt. Ez annyira elkedvetlenítette Bethlent, hogy erre való tekintettel az 1626. évre tervezett illetve már folyamatban levő hadjáratot legjobban abbahagyni szerette volna, mire nézve szövetségeseinek előterjesztést is tett, de ezek, elsősorban maga a dán király, nem fogadták el tanácsát. Ő azonban az egymást érő kellemetlenségekből annyiban mégis levonta a konzekvenciát, hogy hadi készülődéseit majdnem egészen beszüntette. Elkedvetlenedését még jobban fokozta, hogy a hágai szövetségtől különvált Gusztáv Adolfot sem sikerült visszatéríteni ama eredeti gondolathoz, hogy mindenekelőtt Ferdinánddal kell leszámolni, bár e tekintetben Pfalzi Frigyes és a dán király is közbenjártak. Sőt egyelőre még a Mansfeldék Sziléziába való útbaindulásáról szóló hír sem bírta rá a fejedelmet, hogy ő a maga seregével is aktivitásba lépjen, sőt ezek július 10-ikétől augusztus vége feléig Sziléziát végig járva, már egészen közel voltak a magyar határhoz, amidőn végre Bethlen is belátta, hogy tovább nem maradhat puszta szemlélője a történendőknek s augusztus 26-án végre ő is megindult seregével Gyulafehérvárról.
Elindulását megelőzően augusztus 18-án Gyulafehérvárról a magyarországi felső megyéknek közfölkelést rendelt, megparancsolván, hogy szeptember 16-ikára „okvetetlen személye szerint kiki jó hadi készülettel, elegendő élésvel, jószágokról való lovasokkal, gyalogokkal, vármegyéinek szokása szerint Lökhöz szálljanak, az mely nap előtt magunk is, Isten ő szent fölsége egészségünket adván, ez megnevezett helyen compareálni akarunk.” Augusztus 21-én levelet írt Ferdinándnak, melyben elpanaszolta, hogy eddig sem a birodalmi segélyből a végházak fenntartására lekötött 30.000 tallért, sem a többi összegeket, amelyekkel Ferdinánd neki tartozott, mindez ideig nem kapta meg; hogy jogainak sérelmével Ferdinánd Szatmárba főispánt nevezett ki, holott a kinevezés Bethlent, a császárt illetve királyt pedig csak a megerősítés joga illette volna meg; hogy a főbb tisztviselők, kivált a nádor, őt több izben gyalázó kifejezésekkel illették stb. Elvárja tehát, hogy mindezekre a sérelmekre, még mielőtt fegyverre kerülne a dolog, haladék nélkül kielégítő választ kapjon. Ferdinánd szeptember 1-én Bécsben kelt válaszában azt felelte, hogy tartozását megadja és hogy kész a fejedelemnek egyéb jogos kívánságait is teljesíteni, csak ne zavarja meg a békét. Ami pedig a nádor sértéseit illeti, azok nem országos ügyek. Ámde Bethlen ezt a választ már nem várta be, hanem augusztus 25-én Horváth Istvánt „színhadával” Trencsén megyébe előre küldvén, hogy szövetségeseinek, Mansfeldnek és a weimari hercegnek, a határon való átkelésben Illésházy Gáspárral, Trencsén urával karöltve, akit erre nézve a fejedelem utóbb külön is megkért, segítségére legyen, míg ő maga, mint fentebb említettük, másnap szintén útnak indult serege többi részével. Augusztus 29-én Kolozsvárra érve, itt – még kint levő csapatok beérkezését bevárandó – öt napot töltött. Majd szeptember 2-án menetét tovább folytatva, a sereg naponta átlag 25 kmt menetelve, 7-én Nagyváradra érkezett és itt 8-tól 11-ikéig, vagyis négy napig pihent. Szeptember 12-én tovább indulva, 13-án Debrecenbe érkezett, ahol akkor 13.000 lovasa, 8000 gyalogosa, 20 ágyúja és valami 2000 szekere volt együtt. A továbbiakra nézve az volt a fejedelem szándéka, hogy szeptember 16-án Rakamaznál, ahova Horváth István már augusztus 31-én ért, átkel a Tiszán s 29-én egyesül Mansfeldék seregével. Ugyanekkor Murtéza részéről 20.000 főnyi segítségre számított.
Szeptember 16-án Bethlen tényleg elérte seregével Rakamazt, de ennek létszáma most sem volt több 14.000 lovasnál és 8000 gyalogosnál, mert a vármegyék most sem igen siettek zászlói alá. Szeptember 19-én Bethlen seregével, naponta átlag 33 kmt menetelve, Putnokig jutott előre, s ekkor már azt remélte, hogy négy nap mulva egyesülhet Mansfeldékkal és ha majd Murtéza a török haddal is hozzácsatlakozik, 55.000 embere lesz 68 ágyúval. Menetét tehát tovább folytatva, szeptember 22-én Rimaszombatot, 23-án pedig Füleket érte el, anélkül, hogy fentemlített számítása helyesnek bizonyult, vágya pedig valóra vált volna. Mansfelden és a weimari hercegen ugyanis a bányavárosokban való tartózkodás alatt igen kellemetlen és nyomott hangulat vett erőt, egyrészt mivel Bethlen még mindig nagyon távol volt, másrészt csapatjaik Magyarországba jövetelük óta igen nagy élelmezési nehézségekkel küzdöttek. Ezért Mansfeld a nyomban útnak indított Scultetus útján azt ajánlotta Bethlennek, hogy helyezzék vissza a hadműveletek színterét Sziléziába s egyúttal néhány ezer lovast is kért a fejedelemtől, hogy ezek segélyével a Sziléziában hátrahagyott helyőrségeket megmentse s aztán hadait kiegészítve, Csehországba vonuljon be. E szándéka értelmében, a fejedelem válaszát be sem várva, a két seregcsoport szeptember 17-én elhagyta a bányavárosok környékét és egyhuzamban Bajmócig húzódtak vissza, ahol végre utolérte őket a Bethlen által Szentkeresztre hozzájuk küldött futár, aki által a fejedelem arra szólította fel őket, hogy Besztercebányán, Zólyomon és Véglesen át siessenek az Ipoly völgyébe a vele való egyesülés céljából. Közben a fejedelem a Scultetus által hozott levelet Füleken kézhez vevén, arra nyomban válaszolt, nem Mansfeldnak, hanem a weimari hercegnek, akit arra kért, hogy ne húzódjanak vissza Morvaországba, hanem vonják magukhoz a Jablunkai szoroson át, ahol Illésházy támogatására is számíthatnak, a Sziléziában hagyott őrségeket, ők maguk pedig azokat megelőzve, igyekezzenek mielőbb, de legkésőbb október 1-ig vele egyesülni, még pedig vagy Hrussón át menetelve Bátnál, vagy Korponán át Palánknál, esetleg Ipolyságnál, ahol úgy Mansfeldékkal, mint az odahívott török haddal egyesülni szándékozott.
Mansfeldék tétovázása és Murtéza váratlan nógrádi ellenséges viselkedése s másrészt Wallenstein és a nádor nem várt erélyes előnyomulása a Nyitra folyó felé Bethlent igen kellemetlen helyzet elé állította. Nem volt ugyanis kizárva, hogy abban az esetben, ha a dolgok az eddigi mederben folynak tovább, közte és az egyesült ellenséges főerő között már időnek előtte, még mielőtt neki a bizonytalan magatartású Mansfeldékkal és a teljesen programmellenes műveletre vállalkozott Murtézával egyesülnie sikerül, döntő összeütközésre kerül a dolog. Ennek elejét veendő, újból már máskor is sikerrel alkalmazott taktikázási módszeréhez folyamodott, amennyiben alkudozási ajánlatokkal gyorsfutárt menesztett a nádorhoz. Ez a futár szeptember 26-án, vagyis ép aznap érkezett Érsekújvárra, amelyen Wallenstein és a nádor csapatjai az említett helyen egyesültek. A nádor erre Kéry Jánost nyomban a következő levéllel küldte Bethlen táborába (Gróf Eszterházy Miklós, II, 391.): „Serenissime Princeps! Az ő fölsége hadai prosequálván Manfeldet majd száz egész mérföldről, ím ide az mi szegény hazánkban kerítték be, kit bizony dolog Trencsénnél igen erősen kezdtek vala már viselni, de éjjel-nappal menvén, az bánya-városok köziben szorúlt vala be, és így az ő fölsége nagy hada magát valamente nyugtatni akarván, subsistált vala, hanem mikor ismét szintén innét kiindétasokra avagy érdemlett büntetéseknek elvételére indult volna az ő fölsége hada, hozák hírét, hogy az török megszállotta legyen Nógrádot és erősen lövetvén, magáévá akarná tenni, mölyet értvén, ha gonosz is, de elhagytuk ezeket az körösztényeket és ím ő rájok indóltunk, hogy ilyen szép végházát szegény hazánknak úgy el ne hagyjuk venni neki, mint a többit, kire mind körösztyénségünk s mind urunkhoz és hazánkhoz való igazságunk is ugyan kötve vonszon bennünket. Az hová ím az mikor már megindultunk, nagy reménytelen értettük az fölséged Rimaszombathoz való érkezését, csudálkozván, mi lehessen annak az oka, holott nyilván expresse benn lenni tudjuk azt a fölségtek közt költ diplomákban, hogyha szintén mi praetensioi lennének is fölségednek az mi kegyelmes urunk ellen, azt nem mindjárt fegyverrel, hanem tracták által igazétanánk el. Az kin mikor szintén búskodnánk, érkezék az fölséged udvari szolgája ide az táborban Zoltán uram, melytől megértvén, hogy fölséged azért küldene császár urunkhoz, mivel tractát akarna instituálni, örömest értettem s tudom az mi kegyelmes urunk is nem fog idegen attól lenni. Csakhogy mindnyájunk gyalázatjára és országunk kimondhatatlan és megböcsülhetetlen kárával nézői mi ennek az törökök cselekedetének semmi úton nem akarunk lenni s nem is lehetünk, hanem Isten kegyelmessége velünk levén kényszeréttetünk ellene állanunk, elhivén, hogy az fölséged körösztyénsége is arra viszi fölségedet, hogyha bizonyos tekintetekből nyilván ellenök ki nem mutathatja is magát, de egyébképpen minden jó akaratját és szeretetit nyújtja ezen dologhoz, és hogy nem akarója sem egyiknek sem másiknak cselekedeteknek, nyilván megmutatja. Azonban az fölséged ennyire való kijövetelit még eddig az mi kegyelmes urunk nem értvén, arról semmi tanuságunk sincsen, mit miveljünk; de elhittük, nem fogja késlelni ő fölsége az ő fölsége postáját, ki alá is új nyugodt lovakot adván, elsietett. Interim kérem fölségedet, moderálja úgy minden dolgait, hogy valamint szegény hazánkot utolsó veszedelemben ne ejtse. Izentem valahány szóval is Kéry János uramtól fölségednek, kérvén fölségedet, higyje meg szavát.”
E levél – illetve üzenetváltás dacára mindkét fél tovább folytatta előnyomulását. Wallenstein és a nádor ugyanis abban állapodtak meg, hogy Bethlen seregét, még mielőtt Mansfeldékat és a törököt magához vonhatná, megtámadják. „A gyorsaságtól függött minden. Azért 27-én a mintegy harminc vagy több ezerből is állott magyar-német hadak a podgyászt és nagyobb ágyúkat Érsek-Ujváron hagyva, a gyalogságot a lovasok mögé lóra ültetve s a hadat csak három napi éléssel ellátva, az nap öt mérföldet haladtak előre s Léva tájára a Garam melletti Bars faluhoz érkeztek” s másnap tovább folytatván útjukat Ipolyság felé, talán Deméndig jutottak előre. A sereg zöme előtt Eszterházy Miklós nádor és Zrinyi György horvát bán könnyű magyar és horvát lovassága járt. Viszont Bethlen szeptember 28-án Nagy-Csalomiáig nyomult előre, a török pedig még mindig Nógrád alatt volt s a fejedelem még nem tudta, vajjon Murtéza felhagy-e a vár ostromával, mert erre vonatkozó ismételt felszólalásai és a Palánknál leendő egyesülésre vonatkozó utasításai ezideig sikertelenek maradtak.
A fejedelem igen jól volt tájékozva az ellenfél fenti mozdulatairól s miután eszerint az azzal való döntő összeütközés már nagyon közelinek látszott, egyik futárt a másik után lóhalálában szalasztotta Mansfeldékhez, hogy őket a késedelem nélküli csatlakozásra rábírja. „Szavakkal elő nem sorolhatjuk, tollal kifejezésre nem juttathatjuk – írja Bethlen a csalomai táborból 1626 szeptember 28-án Mansfeldhez és a szász-weimari herceghez írt levelében – hogy eddigi késlekedésük mennyi kellemetlenséget és gondot okozott neki.” Most, hogy az ellenség oly merészen és oly gyorsan, mint még soha, Barsig jutott, annál sürgősebb az ő gyors csatlakozásuk, mivel nem bizonyos benne, hogy Murtéza Nógrád ostromával felhagyva, hozzá fog-e csatlakozni vagy sem.
Szeptember 29-én Bethlen még sötétebbnek látta a helyzetet, mert e napon kelt levelében már azt írja szövetségeseinek, hogy Szent-Keresztről Zólyom–Losoncon át keressék vele az egyesülést, mert ha kiderülne, hogy az ellenség gyalogsága az övénél erősebb volna, akkor ő nem ütközik meg vele előretolt helyzetében, hanem legalább annyira visszavonul, hogy előzőleg velük egyesülhessen.
Végre egy harmadik, ugyancsak 29-ike folyamán útnak indított levélben már arra szólítja fel szövetségeseit, hogy összes podgyászukat kellő fedezet alatt visszahagyva, amint csak lehet, siessenek hozzá, mert az ellenség már másnap reggel 8 órakor szemben állhat vele, mely napon azonban – most már szinte biztosra veszi – a török is hozzá csatlakozik 18.000 emberrel.
Nagy-Csalomiáról Bethlen Egry István parancsnoksága alatt 500 főnyi lovas csapatot küldött hírszerzés végett Ipolyságon át Léva felé előre, mely szeptember 29-én d. e. 9 óra tájban Ipolyságon túl a császári had előhadára bukkanván, azzal d. u. 1 óráig ismételten összeütközött s aztán estére Palánkra húzódott vissza, ahova időközben Murtézának 3000 lovasból álló előhada is beérkezett. Mögötte a török hadsereg mintegy 4000 szekérből álló vonatának egy része igyekezett az Ipoly völgyébe átjutni, de az egész éj folyamán ennek a rengeteg szekérmennyiségnek alig egyharmada tudta új felállítási helyét elérni.
Szeptember 29-én este érkezett meg a fejedelem csalomiai főhadiszállására a nádor küldöttje, Kéry János, akinek Bethlen szóbeli üzeneteken kívül a nádornak szóló, a 908. számú lábjegyzetben közölt levelet adta át.
Szeptember 30-án a császári sereg előnyomulása és az ipolysági szorosból való kibontakozása csak igen lassan haladt előre, miközben délelőtt 10 órától kezdve mindkét ellenfél előcsapatjai megint ismételt kisebb-nagyobb csatározásokba bocsátkoztak egymással. Ugyancsak délelőtt 10 óra tájban végre beérkezett Murtéza is serege zömével Palánkhoz; ép jókor, mert két órával később már nagyobb ellenséges tömegek is a helyszínére érkeztek, melyek a török seregnek esetleg néhány órával később megkísérelt csatlakozását nagyon megnehezítették esetleg végkép meg is hiusíthatták volna. Igy azonban az előcsapatok harcának leple alatt sikerült úgy a magyar, mint a török csapatokat zavartalanul a Nagyfalun át az Ipolyba ömlő patak mögött csatarendbe állítani és a még hátralevő török podgyász-szekereket ugyancsak az Ipoly völgyébe áttolni. Déltől kezdve eztán, mint már fentebb említettük, nagyobb császári csapattömegek is megérkeztek a helyszínére, naplementekor pedig maga Wallenstein is megjelent a küzdőtéren és Bethlen fentemlített felállítását egy jó negyed mérföldnyire megközelítvén, szintén elrendelte seregének csatarendbe való felállítását. De mire ez megtörtént, már egészen esteledni kezdett s mivel Wallenstein azt is észrevette, hogy Bethlen az ő arcvonala előtt fekvő, a patak medre által képezett keskeny árkot igen jól felhasználhatja arcvonalának védelmére, a döntő harc végrehajtását másnapra halasztván, csapatjainak táborbaszállásra adott parancsot. Amint Bethlen az erre vonatkozó készülődést észrevette, ő maga is felbontotta csatarendjét s csapatjait az elől meghagyott biztosító csapatok kivételével, előbbi helyére, egy „keskeny, sáros árok”, alighanem az Ipoly-Keszin át folyó patak mögé vezette vissza.
Közben Bethlen egyrészt a nagyszámú császári gyalogságra való tekintettel, másrészt mivel szerinte ez a hely szűkös voltánál fogva nem volt nagyon alkalmas nagyrészt lovasságból álló seregének érvényesülésére, már elhatározta, hogy ezen a helyen nem fogadja el a döntő csatát, hanem csak akkor, ha majd Mansfeldékkal egyesülnie sikerül, akiktől megfelelő számú és minőségű gyalogság birtokába remélt juthatni. Hogy eme szándékát végrehajthassa, Eszterházy nádortól másnap délig tartó fegyverszünetet kért, amit azonban Wallenstein csak reggelig engedélyezett s így Bethlen a tábortüzek égve s mintegy 1200 lovasnak hátra hagyása mellett, még az éj folyamán hagyta el táborhelyeit anélkül, hogy azt az ellenség észrevette volna s egyhuzamban Szécsényig vonult vissza, ahova még október 1-e folyamán érkezett meg.
Nevezetes, hogy Murtéza ellenezte a visszavonulásnak Bethlen által felvetett eszméjét; ő, aki csak a fejedelem ismételt sürgető kéréseire hagyta abba Nógrád ostromát, az ott elmaradt zsákmány helyett alighanem itt akart kárpótlást szerezni s ezért így fortyant fel a visszavonulási szándék hallatára: „jobb volna mindketten az fejedelemmel elveszniek tisztességes harczon, mint sem hatalmas császár (t. i. a szultán) gyalázatjára elfutniok, és birodalmára ellenséget vinniek”: mire Bethlen így válaszolt: „Az kos minél hátrább mász midőn mással harczol, annál sebesebben és keményebben ütközik; én is azért nem elfutni, hanem hátrébb szállani az említett okokért akarok.” Az ellenérvek hatása alatt végre a török pasa belátta, hogy az „ő mezítelen és haszontalan” hadát s a nem jobb karban levő erdélyieket nem volna tanácsos Wallenstein kevesebb számú, de válogatottabb katonáinak puskái elé juttatni s így ő is csatlakozott hadával Bethlen elvonuló sergéhez.
Wallenstein, midőn másnap reggel az ellenség elvonulásáról hírt vett, nemhogy nyomban annak üldözésére indult volna, hanem egy rögtön összehívott haditanács határozatára bízta, hogy ilyen körülmények között a sereg minő magatartást tanusítson. És ez a haditanács eltalálta a fővezér titkos gondolatát, mert a nádor és Zrinyi György bán ellenvéleményével szemben úgy vélekedett, hogy nem tanácsos az önként visszavonult ellenséget követni, mert ki tudja, hova csalná maga után a podgyászát visszahagyott és élelmezési nehézségekkel küzdő sereget. Azonkívül most már rossz idő beálltára is kell számítani s elvégre a sereg Nógrád felmentésével el is érte a célját. Ehhez képest Wallenstein abban a hiszemben, hogy most már Bethlen Mansfeldék csatlakozása folytán összes segélyhadaival egyesült, nyomban intézkedett a seregnek Érsekujvárba való visszatérése iránt, mely már reggel 7 órakor elindulva, még aznap Vámos Mikola környékét érte el s október 2-án Léváig, 5-én pedig Érsekújvárig jutott, ahol 9-ikéig bezárólag maradt, amikor élelmezési nehézségek miatt még hátrább kellett vonulnia. Ehhez képest október 10-én Komjátinál, 14-én Sempténél, 17-én pedig Nagyszombatban ütötte fel táborát. November 3-ikától 13-ikáig Galgócnál táborozva, itt magát erősen elsáncolta, két szárnyát a Vágsellye melletti Deákiig és Vágujhelyig kiterjesztvén. Majd 16-án ismét Nagyszombatban, november 27-ikétől december 13-ikáig pedig Modornál táborozott a császári sereg, hogy aztán Pozsonyon át végleg elhagyja Magyarország területét. Hogy a jelzett idő alatt hogyan érezte magát és mit művelt az éhség és pestis által agyon gyötört sereg és annak tehetetlen parancsnoka, az az utóbbinak a 916. számú lábjegyzetben közölt levél kivonatokból elég világosan kitűnik.
A Szécsénybe visszavonult Bethlen onnan újból felhívta Mansfeldékat a Losoncon át való sürgős csatlakozásra, ahova eredetileg ő maga is még tovább visszavonulni szándékozott, de utóbb megtudván, hogy Wallenstein nem hogy nem követi őt, hanem sietve szintén visszavonult, különben is fáradt hadával megmaradt Szécsény tájékán, hova október 9-én végre Mansfeldék is bevonultak mintegy 8000 főt számláló hadaikkal.
Miután az újonnan beérkezett csapatok fáradtak voltak, a fejedelem immár 45.000 főre felszaporodott seregével csak október 11-én kezdte meg előnyomulását a Garam felé és 13-án Ipolyságot, 19-én pedig Kéméndet érte el, miközben Murtéza a maga számára Damasdot foglalta el, azt hozván fel ürügyül, hogy a palánk (vagyis erőd) őrsége ellenséges német zsoldosokból áll. Bethlen a török hódítást meghiusítandó, az erőd parancsnokát, Bercsényit, magához rendelte ugyan Kéméndre, hogy iránta mintegy hűséget tanusítván, az őrséget és a várat a törökök kezéből kiszabadítsa, de Bercsényi nem engedelmeskedett a felszólításnak s így Damásd török kézen maradt. Kéméndről a sereg a Garam völgyén fölfelé haladva, október 22-én Barsig jutott, honnan Bethlen másnap Verbélyen át a Galgóc–Nagyszombat tájékán jelentett ellenség megtámadására szándékozott előnyomulni, de e szándékát megváltoztatta. Lehet, hogy ennek egyik oka az is volt, hogy közben megjött a barsi táborba a perzsák bagdadi győzelmének híre, ami Roe Tamás szerint oly nagy csapást jelentett a török birodalomra, aminőt az még soha nem szenvedett. Amikor Bethlen meghallotta a hírt, állítólag így sóhajtott fel: „látom, hogy meg kell békülnöm.”
A barsi táborban köszöntött be a török csapatokra október 26-án Szent Demeter napja, mire azok lázongva hazavezettetésüket kívánták. Ekkor Murtéza felszólítására Bethlen lóra ült s egyik dandára élén a lázongók közé vágtatott s azzal a kijelentéssel, hogy most nincs a töröknek Szent Demeter, hanem csak Bethlen Gábor-napja, engedelmességre kényszerítette a békétlenkedőket. Ez a kijelentés azóta szállóigévé vált a török csapatok között. A fejedelem annál szívesebben tett eleget Murtéza felszólításának, mert addig nem akarta a török segítőcsapatokat elbocsátani, amíg Ferdinánddal ügyét rendbe nem hozta.
Október 27-én a Bethlen által a barsi táborból kirendelt egy-egy erősebb portyázó különítmény Vágujhelyt és Deákit támadta meg, mire mindkét császári csoport a Galgócnál táborozó főerőre húzódott vissza. Előbbi helyen Kovács Péter kapitánynak sikerült a Wallenstein által odaküldött gróf Schlick tábornokot, a német tűzérség főparancsnokát és Lorenzo del Maestro ezredest elfognia.
Barson Bethlen egy országgyűlés-félét is tartott, de ezen csak a megszállott vármegyék néhány küldöttje jelent meg, akik kivétel nélkül a háborúnak mind gyorsabb befejezése mellett emeltek szót. Egyes vármegyék küldöttei a katonai kicsapongások és önkénykedések megszüntetését szorgalmazták. Túrócz vármegye nemessége pedig külön feliratban emelt panaszt a Mansfeld és a weimari herceg csapatjai által elkövetett hallatlan erőszakoskodások és kegyetlenkedések miatt.
Bars tájékán november 22-ikéig maradt a sereg és másnap Szent-Benedekre vonult, hogy e helység és Szent-Kereszt között a Garam völgyében téli szállásokra vonuljon, amíg a Ferdinánddal folyamatban levő béketárgyalások befejezve nem lesznek. Bethlen ugyanis a szécsényi táborból október 10-én a megegyezés létesítése érdekében újból írt a nádornak, többek között kijelentvén, hogy „mi nem víni, nem ország foglalni, hanem békességünknek megerősítésére jöttünk.”
Október 25-én Barsból újból írt Bethlen a megegyezés érdekében úgy a nádornak, mint Pázmánynak, de a kölcsönös megértés csak igen lassan haladt előre, főleg azért, mert Ferdinánd bécsi tanácsosai minden tőlük telhetőt elkövettek annak meggátlására, hogy Bethlennek a császár elfogadható és tisztességes feltételeket adjon. Ámde – miként Angyal Dávid id. m. VI, 393. helyesen mondja – Wallenstein kudarca, a németországi zavarok, egy újabb török háború veszélye és a magyar tanácsosok sürgetésére végre mégis csak arra bírták a királyt, hogy komoly alkudozásokat kezdjen ellenfelével. A magyar tanácsosok az ország sanyarú állapotára figyelmeztették a királyt, „1626-ban négy hadsereg dúlta a magyar földet. Talán Mansfeld pusztításai voltak a legrémítőbbek, de Murtéza, Bethlen s Wallenstein hadai is éreztették a hadviselés nyomorát a szegény lakossággal. Úgy annyira, hogy Eszterházy szavai szerint Szendrőtől fogva Pozsonyig, két-három hitvány és hegyek közt levő vármegyék kivételével, pusztasággá lett az ország. E puszta föld sírja lett volna annak a hadseregnek, mely az 1627. év tavaszán élősködni akart volna rajta.”
Hosszas levélváltás, tanakodás és tanácskozás után végre 1626 december 20-án létre jött Pozsonyban a megegyezés, mely szerint „a fejedelem az osztrák házat s birodalmát soha többé nem támadja meg, a törököt reá ki nem hívja, annak ellenségeit nem segíti; azonnal kivonul Ő felsége birtokaiból, semmi kárt nem tévén azokban; Mansfeld csapatai menvédet kapnak a szabad kimenetelre; a hét megye és azok városainak és várainak tisztviselői a király biztosai előtt esküvel fogadják, hogy ezentúl ő felsége ellen senki parancsára nem kelnek föl; ugyanezt cselekszi Erdély is az első országgyűlésen. A fejedelem kötelezi magát annak kieszközlésére, hogy a török Damasdot, melyet e háború alatt foglalt el, visszaadja s a békét megújítja, a foglyokat szabadon ereszti. A nikolsburgi s az 1624-iki bécsi békekötés mindenre nézve teljes érvényben marad, kivéve azt, hogy a király ezentúl nem lesz köteles lefizetni a végvárak fentartására kikötött 30 ezer tallért. Ha valami nehézség támadna, azt a két fél biztosai békés úton fogják kiegyenlíteni.”
Bethlen a török segédhadakat haza bocsátván, már a béke megkötése előtt útnak indult serege magyar részével Körmöcön át, ahol december 9-ikétől kezdve néhány napig tartózkodott, a felső Vág völgyébe, majd onnan a Szepességre s útközben december 28-án Lőcsén erősítette meg az utána küldött békeokmányt. Innen aztán a sereg tovább vonult Erdélybe. Mansfeld és a weimari herceg visszamaradt seregcsoportja fölött a parancsnokságot, miután Mansfeld november elején diplomáciai küldetésben elutazott Magyarországból, János Ernő herceg vette át, aki csapatjait átmenetileg Túrócz vármegyében szállásolta el. De amikor a weimari herceg Túróc-Szent-Mártonban hagymázban megbetegedvén, itt december 4-én, más adat szerint 14-én elhalálozott, csapatjai nem 100–100 főnyi csoportokban, ahogyan azt a békeszerződés előírta, hanem Carpzow ezredes vezetése alatt az egész még együtt visszamaradt mintegy 2000 főnyi had Morvaországba, onnan pedig Sziléziába vonult, mely tartományt másodszor is elpusztította. A csapatok többi része részben Bethlen, részben a budai pasa szolgálatába lépett. A tűzérségi és egyéb hadfelszerelési anyagot a törökök vették meg potom áron.
Közben Mansfeld a Bethlentől vett megbízás folytán személyes biztonságára való tekintettel török területen és Velencén át Franciaországba és Angliába volt menendő, hogy az általuk ismételten kilátásba helyezett pénzsegély kiutalását, melynek elnyerése fejében Bethlen hajlandónak igérkezett a Ferdinánd elleni háború megújítására, megsürgesse. Ámde Mansfeld a Szerajevótól egy napi járásra fekvő Rakova-ba érkezvén, itt oly rosszúl lett, hogy képtelen volt utazását folytatni, sőt 1626 november 30-án meg is halt.
Hosszas tárgyalások után végre 1627 szeptember 12-én létrejött a császár és a szultán között Szőnyben megkötött béke is, mely alkalommal a zsitvatoroki, bécsi, komáromi és gyarmati megállapodásokat újból megerősítették. A Porta ezúttal is megtagadta Vác visszaadását, ellenben a csak nem rég elfoglalt Damasdot kiszolgáltatta. A Horvátország szélein emelt palánkokat mindkét részről le kellett rontani s a hódoltságok ügyének szabályozására külön bizottságokat jelöltek ki. A foglyokat részint ingyen, részint csekély váltságért mindkét részről szabadon kellett bocsátani. Bethlen ezúttal is igen nagy erőlködést fejtett ki, hogy a békeokmányba Erdély különállása és függetlensége is belevétessék, azonban célját nem érte el.
Most pedig a teljesség kedvéért befejezésül még néhány szóval meg kell emlékeznünk a 30 éves háború dán–németalföldi része végső szakaszának lefolyásáról. Tudjuk, hogy IV. Keresztély dán király a lutter-am-barenbergi vesztett csata után serege romjaival Holsteinba vonult vissza és hogy Tilly csak Hannoverig követte megvert ellenfelét. 1627 elején Tilly bevonult Holsteinba és hosszadalmas jelentéktelen hadműveletek után 1627 október 17-ikén Aalborgnál a jüttlandi félsziget északi részében újból megverte IV. Keresztélyt. Közben Ferdinánd, hogy ellenfeleivel végkép leszámoljon, Wallensteint új hatalmas sereg felállításával bízta meg, akinek sikerült is mintegy 100.000-re menő hadakat összetoborzani és azokkal Szilézián és Brandenburgon át a Keleti tenger felé vonult előre s Arnheimot egy hadtesttel Pomerániába, Schlicket pedig Mecklenburgba rendelvén, ő maga a főerővel Jütlandba vonult. A közben Holsteinba visszatért Tillyt az összes csapatok fővezérévé kinevezett Wallenstein az Elbe bal partjára rendelte, hogy a főhadműveleteket Németalföld felől jövő esetleges támadások ellen biztosítsa. E nagyarányú támadó műveletek elől IV. Keresztély a dán szigetekre vonult vissza s így Wallenstein 1627 végéig Németország összes északi partjait, Stralsund és Stettin kivételével, hatalma alá hajtotta.
Miután Stralsundot Arnheim 1628-ban kétszer hasztalanul ostromolta, most már Wallenstein sietett a város alá, hogy azt meghódítsa, de ő is hiába áldozott 12.000 embert, mert a tenger felől mindvégig nyitva maradt várossal nem boldogult.
A Wallenstein által elért nagy sikerek hatása alatt a dán király 1629-ben Lübeckben kibékült a császárral, a német protestánsokat sorsukra hagyván. II. Ferdinánd ekkor állott hatalmának tetőpontján s elbizakodottságában nyomban kiadta az úgynevezett visszatérítési rendeletet (Restitutions-Edict, edictum restitutionis), mellyel az 1555 óta elfoglalt javakat visszakövetelte a protestáns fejedelmektől. E rendeletének végrehajtásával Tillyt és Wallensteint bízta meg, akinek seregei csakhamar oly hallatlan erőszakoskodásokat követtek el, hogy az 1630-iki regensburgi gyűlésen maguk a Liga fejedelmei követelték Wallenstein elbocsátását. II. Ferdinánd kénytelen volt engedni és ép akkor bocsátotta el leghívebb vezérét seregével együtt, amikor Németország északi partján új és veszélyes ellensége jelent meg Gusztáv Adolf svéd király személyében.