b) A szászfenesi csata. II. Rákóczy György halála.
Elhatározásához képest Rákóczy Szeben alól Szászsebesre és onnan Kolozsvárra menetelt seregével. Útközben megtudta, hogy a Meszesen átkelt budai pasa már elég közel van hozzá s így legközelebbi gondolata az volt, hogy Kolozsvár védelmére Szamosfalvánál vesz felállítást. Innen gyors futárt küldött Gyulai Ferenc váradi kapitányhoz, hogy minden fegyvertforgatható emberét rögtön küldje el hozzá; ide vonult be ama 600 oláh paraszt is, akiket György csürüllyei oláh pap toborzott össze falujában és környékén, a Kolozsvártól délre fekvő hegyes vidéken. Ámde a szamosfalvi táborban megtartott haditanács Rákóczy ajánlatára a Várad felé való további visszavonulást határozta el, melynek folyamán a sereg Gyalu és Nagy-Kapus között szállt táborba. Ide vonult be a Szeben mellől elszólított Gaudy- és Mikes-féle megfigyelő csoport is.
A Rákóczy serege által elhagyott szamosfalvai tábort két nap mulva a budai pasa foglalta el hadseregével s miután Rákóczy közben meggyőződött, hogy a török sereg sokkalta nagyobb az övénél, az újonnan egybehívott haditanácson a magyarországi részekből küldendő újabb erősbítésekkel való egyesülés céljából a további visszavonulást javasolja. Alvezéreinek nagyobb része, kivált Mikes Mihály és Kelemen a leghatározottabban ellenezték a további visszavonulást, sőt Gaudy András egyenesen kijelentette, ha Rákóczy a csatát elfogadni nem hajlandó, akkor ő azonnal leteszi fegyverét. Ez a kijelentés megtette hatását, de mivel azt a helyet, ahol éppen táboroztak, szűk voltánál fogva alkalmatlannak találták a harcra, a sereget visszavezették Gyalu és Szászfenes közé.
Ezalatt a budai pasa szamosfalvai táborában parancsot adott Boldvai Márton bihari alispánnak, hogy három végbeli nemest küldjön be Kolozsvárra, azzal az üzenettel, hogy a városon átvonuló törököket senki bántalmazni ne merje. Boldvai az üzenet közvetítésével a biharmegyei Szilágyi Jánost, a krasznai Nagy Istvánt és a közép-szolnok megyei Décsei Tamást bízta meg, akik május 20-án el is jártak küldetésükben. Rákóczy erről tudomást szerezve, a három megbizottat kihívatta a gyalui táborba, ahol a Gaudy és a főbb tisztek által felingerült katonaság mindhármukat a tábor közepén lefejezte. A kolozsváriak e miatt nagyon megrémültek és minden tőlük telhetőt megtettek, hogy a török pasa haragját elnémítsák. Így azután a török sereg minden akadály és háborgatás nélkül vonulhatott el a város északi szegélye mentén Szászfenes alá s attól keletre táborba szállt.
Az egymáshoz ily közelre jutott ellenfelek között május 22-én került csatára a dolog, amelynek szinhelyét a XVI/5. számú melléklet mutatja. A csatához a két sereg Szászfenes és Szászlóna között az ugyanezen vázlaton látható módon következőleg vonult fel: Rákóczy balszárnyán a Kis Szamos mellett Kováts Gergely kipróbált vitéz kapitány állott 10 zászlóaljnyi mezei hadával, melyhez jobbról az ugyancsak Kováts parancsnoksága alá helyezett csíki és gyergyói székelyek csatlakoztak. Ezután tovább délre a gyalogság következett s még tovább jobbra a 8 ágyúból álló tűzérség, s ettől jobbra a zsoldos lovasság (az ónodi lovasság kivételével), még tovább jobbra pedig a csürüllyei pap 600 főnyi szedett vedett társasága – Bethlen és Kraus egyaránt tolvajoknak és rablóknak nevezi őket – állott fel. Végül a legszélső jobb szárnyon a marosi és udvarhelyi székelyek helyezkedtek el. A második harcvonalban a balszárnyon állottak a váradiak, ezek mellett jobbra az udvari csapatok, majd a tűzérség mögött Rákóczyval az élén az ónodi lovasság, s végül a jobb szárny mögött az erdélyi vármegyék magyar és szász nemessége állott fel. Végül, hogy Rákóczy serege nagyobbnak és többnek lássék, az összes szakácsok, szolgák, hajcsárok, fuvarosok a seregnél levő marhákkal vegyest harmadik harcvonal gyanánt állottak fel.
Rákóczy seregének létszámát nézetem szerint Jármy és Gyalókay 6000 fővel nagyon alacsonyra taksálják. Hiszen tudjuk, hogy csak Gaudy és Mikes Szeben alól elszólított és csatlakozásra utasított seregcsoportja mintegy 6.000 főből állott s így, ha annak egyharmada továbbra is Szeben alatt maradt vissza, már csak ők ketten körülbelül 4.000 emberrel vonultak be a Gyalu és Nagy-Kapus között felütött táborba. Kraus szerint Kováts mezei katonasága 1.000 főből, vagyis zászlóaljanként (vexillum) 100 főből állott; s miután Bethlen szerint Kováts csapata és az ónodi lovasság egyaránt 10-10 vexillumból állott, ennélfogva az ónodi lovasság létszámát is 1.000 főre tehetjük. Ugyancsak Kraus a váradi csapat állományát 500, a csürüllyei pap oláh katonaságát pedig 600 főre teszi. Ha a többi csapattestek, vagyis a gyalogság, továbbá a csíki, gyergyói, marosi és udvarhelyi székelyek, a zsoldos lovasok, valamint az udvari csapatok és az erdélyi vármegyék csoportjának állományát átlag szintén 500-500 fővel vesszük számításba, akkor a hadsereg együttes létszáma gyanánt legalább 7.100 főt nyertünk. Miután azonban a gyalogosokból és az erdélyi vármegyék kontingenseiből alakított csapattestek egyenként bizonyára 500-nál jóval erősebbek voltak, Rákóczy seregének összes állományát legalább is 8.000 főre tehetjük.
A Szászfenes mellett táborozó Szejdi Achmed hadseregét következőleg állította csatarendbe: Husszein pasát 20 lovas századdal előretolt viszonyban alkalmazta; e mögött középen, valószínüleg a szászlóna–szászfenesi országút mentén maga Szejdi Achmed állott fel s mögötte Boldvai magyar csoportja. Utóbbitól jobbra-balra a török lovasság s annak két szárnyán, az eddigi szokástól eltérően egy-egy janicsár csoport állott fel azzal a rendeltetéssel, hogy a völgyet északról kísérő ligetek felhasználásával, illetve az azt délről kisérő magaslatok mentén előnyomulva, a magyarok felállítását oldalba, illetve hátba fogja.
A hajdúterületre bevonult török sereget, mint föntebb láttuk, Bethlen 25.000 főnyi erejűnek mondja és nem oszthatom Gyalókaynak azt a nézetét (id. m. 44. old.), hogy ez útközben annyira megcsappant, hogy végül mindössze 15.000 embert számlált volna. A Gyalókay által említett visszahagyásoknak a pocsaji, somlyai várak és egyéb fontos pontok megszállására ugyanis semmi értelme se lett volna; eszébe se jutott ez a török vezérnek, mert azokat a magyarok a török sereg elvonulása után biztosan az utolsó emberig lemészárolták volna. Ha tehát útközben volt is Szejdi Achmednek egy bizonyos számú minimális fogyatéka, ezt bőven pótolta a parancsára a törökhöz csatlakozott Boldvai Márton-féle három megyebeli magyar katonaság. S miután Szalárdi (id. m. 39.) úgy tudja, hogy „a török közel négyannyi számmal” voltak, ennélfogva ezek ereje alighanem közelebb járhatott a 30, mint a 25 ezerhez.
Az ekként egymással szemben felvonult két sereg május 22-én vívta meg döntő csatáját, mely a magyarokra nézve mihamar kedvezőtlen fordulatot vett. A támadást reggel 8 óra tájban Husszein jobb szárnycsoportja kezdte meg, mely azonban csak nagynehezen tudott a Rákóczy arcvonalának bal szárnya előtt levő mély bevágású és mocsaras patakon átkelni. Ezt látva, Rákóczy Kováts Gergelyt saját mezeihadával és a csiki és gyergyói székelyekkel Husszein jobb szárnycsoportja ellen ellentámadásra rendelte előre, mely eredménnyel is járt, mert a törököknek ez a része érzékeny veszteséggel visszaveretett.
Közben Husszein bal szárnycsoportja is megkezdte támadását, amelyet nemsokára Szejdi Achmed bal szárnylovassága és az e mellett felvonult janicsár-csoport is követett. Amikor a csürüllyei oláh pap csürhe népe észrevette, hogy az ellenség támadása a saját jobb szárnynak nemcsak oldalát, hanem hátát is fenyegeti, nagy rettegés vett rajta erőt s papostul hanyatt-homlok rohant vissza, de amikor a harmadik harcvonalban felállított tarka-barka népséget megpillantotta, nagy ijedtségében abban is ellenséget látva, újból visszafordult s így akarva, nem akarva, a közben első vonalban már erős lendületet vett harcba keveredett, de ott nem sokáig állta meg helyét, mert az ellenséges lovasság csakhamar legnagyobb részüket eltaposta s a csürüllyei papnak csak kevesed magával sikerült megmenekülnie.
Most aztán csakhamar a magyarok legszélső jobb szárnya is mozogni kezdett. Amint Rákóczy ezt észrevette, a maga személyére nyomban oda akart sietni, hogy személyes megjelenése által új lelket öntsön a már-már csüggedni és hátrálni kezdő marosi és udvarhelyszéki székely csapatokba. Ámde amikor a Fenes patakon lovával átugratott, sisakja leesett s így fedetlen fővel került az egyik közelben harcoló török csoport közé, ahol egyideig keményen védekezve jó néhány törököt levágott, vagy legalább is megsebesített, hanem aztán maga is fedetlen fején és teste egyéb részein négy súlyos sebet kapván, harcképtelenné vált. Ép e válságos pillanatban érkezett hozzá az őt nem nyomban követő ónodi lovasság, melynek csak nagy nehezen sikerült a fejedelmet az ellenség kezéből kiszabadítani. Hátrább érve, megállapították, hogy sebei veszélyesek s így szekérre helyezve, kivánságához képest megindultak vele Várad felé.
Ekközben a marosi és udvarhelyi székelyek, bár a hátuk mögött álló erdélyi vármegyei csapatok által támogatásban részesültek, a folyton erősbödő ellenséges lovasság erős nyomása folytán és az itteni janicsár-csoport által immár oldalban és hátban is fenyegetve, a Róka patak völgyét kisérő magaslatokon át teljesen felbomlott állapotban Oláh-Fenes felé zúdultak vissza, nem is gondolva többé a küzdelem megújítására.
Most aztán Szejdi Achmed a magyarok jobb szárnyának megsemmisítése után összes haderejét Boldvai Márton három megyebeli magyar csapatjaival együtt Rákóczynak középen levő gyalogsága és bal szárnya ellen hozta működésbe s az itt talált magyar csapattesteket három oldalról bekerítve, a Kis Szamos és a tőle északra fekvő meredek hegyoldal felé szorította. Kováts Gergely, – írja Jármy id. m. 21. old. a kútfők nyomán – övéi nagy részével együtt elveszett. A váradiak közül is csak kevesen menekülhettek el a meredek hegyeken át Szucság, M. Nádas és M. Gorbó felé. A gyalogságot csaknem egy lábig eltiporta a nagyszámú török lovasság. Mintegy háromezren vesztek el s lelték, levágott fejüktől megfosztottan, sírágyukat ama 3 domb alatt, mely a Gyaluba vezető országút jobb oldalán, Lónától északnyugati irányban emelkedik az átellenes hegylánc tövében. A fejedelem sátora, 8 ágyúja, lövőszerei s hadi jelvényei mind török kézre kerültek… Hogy a török vezérnek sejtelme sem volt Rákóczy megsebesüléséről és Váradra szállításáról, bizonyítja az, hogy semmi intézkedést nem tett elfogatására, sőt serege megfutamított részét sem üldözte tovább Gyalunál. A kivívott győzelem után ugyanis a törökök, rendes szokásuk szerint, zsákmányoláshoz és halottaik eltemetéséhez s ezekkel kapcsolatban az elesett keresztény fejeknek összeszedéséhez és nyúzásához fogtak.”
A török sereg még egy ideig Kolozsvár tájékán maradt, mely városra a budai pasa 60.000 tallér sarcot vetett ki s aztán a „dögletes levegő miatt” Bonchidára helyezte át táborát, ahova Barcsayt is magához rendelte Szebenből, hogy hozzáfogjanak Erdély rendszeres hódoltatásához.
Ezalatt Rákóczy erős seblázban Váradon feküdt, mígnem a június 6-ikáról 7-ikére hajló éjjel 1 órakor a Munkácsról hozzá érkezett nejétől és fiától búcsút véve, nehéz kínok közt kiszenvedett. Holttestét Ecsedre, majd Sárospatakra szállították s ott helyezték 1661 április 4-én örök nyugalomra.