b.) Bécs ostroma és felmentése.
Közben Kara Musztafa nagyvezír, miután Eszéken 12 napi pihenőt tartott június 14-én a Dráván átkelve, Dárdáról a már említett kiáltványt bocsátotta ki s aztán seregével, bár igen lassan, de feltartóztatás nélkül nyomult Buda felé előre. Székesfehérvárott a sereg néhány napi pihenőt tartott. Ide vonult be a mintegy 30.000 főnyi hadával Erdélyen át előnyomult Murad Ghiraj, a krimi tatárok khánja és Ibrahim budai vezírpasa is hadtestével. És míg a nagyvezír ezekkel is tanácskozott, most már Bécs ostromát végleg elhatározván, egy-egy előreküldött csoport csekély ellenállás után Veszprémet, Szent-Márton hegyét (Pannonhalmát), Tatát vette meg. Egy más csapat Pápát ejtette hatalmába, a tatárok pedig a Lajtha és a Fertő között csaknem a határszélig vitték a pusztítást. Itt kell megemlítenünk,hogy a törökök közeledtekor több dunántúli főnemes, köztük Batthyány Kristóf és Zrinyi Ádám, Zrinyi Ilona öccse, a Zrinyi család utolsó férfisarja az első felszólításra meghódolt a töröknek.
Nemsokára ezután, június 27-én a fősereg is megkezdte előnyomulását Győr felé, ahova június végén megérkezvén, az ellenséges sereggel farkasszemet nézve táborba szállt, majd nyomban több csoportot a Rábán fölfelé irányított, hogy azok a folyón átkelve, oldalba és hátba fogják támadni a császári sereget. Az egyik csoport június 2-án visszaverte a Mórichídnál őrt álló magyar-német csapatosztályt; 8000 főnyi tatárhad pedig Körmendnél kelt át a Rábán s valamennyien dúlva, pusztítva, gyors iramodással Magyar-Óvár–Nezsider vonaláig mindent felperzseltek és tönkre tettek.
A fölényes támadásnak kitett nemesek, városok és falvak egymásután meghódoltak a töröknek, illetve Thököly-nek, akiknek nemcsak átadták felfegyverzett csapatjaikat, hanem támadólg is léptek fel a császári sereg ellen.
Ilyen körülmények között a Rába-vonal megtartásáról többé szó sem lehetett s Károly herceg a visszavonulást elhatározván, tűzérségét és gyalogságát gróf Leslie táborszernagy parancsnoksága alatt a Győrrel való összeköttetés fenntartása végett a Csallóközbe rendelte, míg ő maga a lovassággal a július 1-ére hajló éjjel Bécs felé vonult vissza, nehogy a készületlen főváros mindjárt az első ellenséges osztagok martalékává váljék. Július 2-án Károly herceg Magyar-Óvárig, 3-án Német-Járfaluig (Deutsch-Jarendorf), onnan pedig 4-én Köpcsényig vonult vissza, ahol július 6-áig maradt.
Mihelyt a nagyvezír a császári sereg elvonulását észrevette, nyomban több hídat veretett a Rábán s azon 12.000 janicsárt átvonva, azokkal és a tűzérséggel hozzáfogott Győr ostromához. Mikor azonban július 5-én tudomására jutott, hogy a császári lovasság Bécsnek vette útját, rögtön haditanácsot hívott össze s azon ama szándékát adta elő, hogy ő a sereg zömével késedelem nélkül Bécs felé nyomul előre. Rasid efendi szerint (Karácson, id. m. 341.) a haditanács tagjai mind egyetértettek vele, csak Ibrahim budai pasa volt ellene, előbb Győrnek megvételét tartván szükségesnek. E miatt a két vezér erősen összekoccant s ezután mint engesztelhetetlen haragosok álltak egymással szemben. Ehhez képest Győr ostromát Ibrahim budai pasára bízván, ő maga serege zömével július 7-én szintén átkelt a Rába bal partjára, hogy azzal Bécs alá meneteljen.
Ugyane napon az előreküldött tatárok Petronellnél utólérték és széjjel verték Károly herceg utóhadát, mire a herceg még aznap sietve Fischamendig, július 8-án pedig Bécsig folytatta visszavonulását, ahol a Duna balpartján Jedlersee-nél ütött tábort.
Bécsben közben az udvari kormányköröket óriási rémület fogta el, amelynek hatása alatt a császár gróf Leslie táborszernagyot futár útján utasította, hogy Győr és Komárom helyőrségeit megerősítse, a csapatok fennmaradó részét pedig gróf Starhemberg parancsnoksága alatt eröltetett menetekben a veszélyeztetett főváros segítségére küldje, honnan a császár az udvarral már 7-én este menekülésszerűen Linzbe, majd Passauba távozott.
Azonban a petronelli ütközet és a császári csapatok fejetlen visszavonulásának híre nemcsak az udvarnál, hanem a lakosságnál is fejetlen rémületet keltett, melyből július 7-ike folyamán mintegy 60.000 ember futott szét, illetve menekült el. „Akik helyben maradtak, azokat is izgatott, forradalmi hangulat fogta el, mely főleg a jezsuiták ellen irányult. A nép azt vetette szemükre, hogy az ő vakbuzgalmuk hajtotta a magyarokat a fölkelésbe s így a jezsuiták okai a török háborúnak. Sinelli bécsi püspöknek, az akkori főministernek ablakait beverték. Sőt a tömeg egyenesen a császár ellen fordult… Katonaságnak kellett a tömeget szétűzni és az udvart elszállító fogatok számára utat törni.”
Bécsnek a XVII/2. számú mellékleten feltüntetett akkori erődítései, bár nagyban véve az akkori felfogás és követelmények színvonalán állottak, átalában igen elhanyagolt állapotban voltak és bár a császár elutazásakor a város parancsnokává kinevezett gróf Starhemberg Rüdiger és Liebenberg a város kiváló polgármestere mindent megtettek, hogy a nagyarányú mulasztások legalább némileg pótoltassanak, a rendelkezésre álló néhány nap erre elegendőnek nem bizonyulhatott. Az erődművek védelmére mindössze 13.870 főnyi 70 század reguláris csapat, továbbá 1200 főnyi várőrség (Stadtguardia) és mintegy 6000 főt számláló szabadcsapatok (Frei-Compagnien) állottak rendelkezésre, s így a védőrség összlétszáma mintegy 21.000 főt, a lövegek száma pedig 371-et tett ki. A polgárőrség megszervezéséhez Starhemberg erős kézzel fogott hozzá és sikerült is neki elég gyorsan a zűrzavarban némi rendet, majd teljes fegyelmezettséget teremteni.
Mindezek az erőlködések azonban kárba vesztek és hiábavalónak bizonyultak volna, ha a nagyvezír a Győr alól elvonult császáriakat nyomon követve, azokkal egyidejűleg ért volna a majdnem teljesen védtelen és ily rengeteg túlerővel szemben tartósabb ellenállást kifejteni képtelen Bécs kapui elé.
„Míg Bécs vitézül ellenállt az ostromnak – írja Acsády, id. m. VII, 417. old. – az udvar föhivatása az volt, hogy fölmentő sereg alakításáról gondoskodjék. Még júniusban felkérte János lengyel királyt, hogy az eredeti tervtől eltérőleg Bécs alá vezesse hadait, mit a pápai diplomatia buzgólkodására a király meg is tett. Egyes német fejedelmek szintén igértek segélyt s így kétségtelennek látszott, hogy bizonyos idő mulva meg is lesz a fölmentő sereg, melynek magjául Károly herceg hada szolgált. A herceg a gyalogságot Bécsben hagyva, lovasságával a Duna balpartjára vonult, hogy szemmel tartsa az ellenséget, Ausztria e részeit megvédje s a lengyel segéllyel annak idején egyesülhessen. Ha Lipóttól függ, ha Károly herceg a császár szavára hallgat, talán Bécs fölmentése is meghiúsul, mert a császár a török-tatár lovasság pusztításainak akadályozására ismét szét akarta forgácsolni a sereget. De Károly nem szívesen teljesítette e kívánságát s lehetőleg együtt tartotta a haderőt, mert Bécs ostroma közben sem akart pihenni. Tudta, hogyha Thökölynek sikerül magát Pozsonyban megfészkelni s onnan kezet fogni a Bécset vívó török táborral, nemcsak Alsó-Ausztria és Morvaország eddig megkímélt részeit pusztíthatja el, hanem a várva-várt egyesülést a lengyelekkel is megakadályozhatja. Hogy e veszélyt elhárítsa, a herceg Thökölyre vetette magát, ki már hatalmába kerítette Pozsony városát.
Thököly ugyanis a Szepességben és Kassán gyűjtött hadait Putnok alá vezette, ahol július 12-én 18.000 embere táborozott. Innen az egri és váradi pasák kíséretében, kik a nagyvezír parancsából őt 12.000 törökkel támogatták, úgy hogy most már hadának létszáma közel 30.000 főre szaporodott, a bányavárosokon át Pozsony felé indult. Vele szemben a Vág-vonalat, mint tudjuk Schulz altábornagynak és Eszterházynak kellett volna megvédeniök, akikhez utóbb még Lubomirski 2700 lengyel zsoldossal csatlakozott. Ámde Schulz a Bécsből vett utasításhoz képest hadával a morva határra húzódott vissza. Eszterházy nádor hada pedig nagyrészt feloszlott s így Thököly úgyszólván nem is talált ellenséget maga előtt és előnyomulása Pozsonyig szinte diadalmenethez volt hasonló. Poszony megye rendei már július 1-én Bazinból küldték be hódolatukat, 19-én pedig Nagyszombat esküdött hűséget neki. Július 25-én Cseklésznél táborozott Thököly, másnap pedig már magában Pozsony városában, mely minden ellenállás nélkül kaput tárt előtte. A vár azonban ellenállott. Thököly ennélfogva nyomban hozzáfogott annak ostromához és egyúttal a Dunán hajóhíd építését is megkezdette.
Lotharingiai Károly herceg a Thököly előnyomulásáról szóló hirre Jedlersee melletti táborából felkerekedve, a Morva menti Angern és Stillfried mellé vonult, honnan Ogilby és Horn parancsnoksága alatt 200 gyalogost és 300 lovast gyors menetben a pozsonyi vár őrségének megsegítésére előre küldött. Ámde Petrőczy István egy magyar-török haddal ezt a csoportot július 27-én megtámadván, abból mintegy 300 embert levágott, a többit pedig megszalasztotta. Erre a herceg egyész erejével átkelt a Morván és július 28-án Pozsony ellen előnyomulván, Badeni Lajos őrgróf hadosztálya a városba behatolt, itt 100 kurucot foglyul ejtett, majd a várat is fölmentette és a félig kész hajóhídat felgyújtotta. Károly herceg ezalatt serege zömével Lamácsnál állott és másnap szintén folytatván útját Pozsony felé, július 29-én a várost harc nélkül szállotta meg. Thököly hadából ekkor már alig volt több 50–60 embernél a városban, a többiek a közeli szőlőkben húzták meg magukat. A fejedelem ugyanis, kinek serege ekkor 14.000 magyarból és 6000 törökből állott, nem akart döntő ütközetbe bocsátkozni, ellenben a vele volt török vezérek, elsősorban a török segítőcsapatok főparancsnoka, Husszein pasa, szégyenletesnek tartották a harc nélküli visszavonulát, s így még ugyanaznap, július 29-én Cseklésznél Károly herceg tovább előnyomuló hadával, illetve az annak élén menetelő Lubomirski lengyel hadosztállyal összeütközésre került a dolog, mely csakhamar a magyar-török had fejvesztett visszavonulását vonta maga után, minek folytán Thököly egész podgyásza mindenestől odaveszett. A halottak közt volt Harsányi ezredes és még néhány tiszt. Megvert hadát Thököly Semptére vezette vissza. Noha július 30-án Károly herceg is visszatért seregével jedlerseei táborába, Thököly nem bírt többé komoly vállalatba kezdeni. Azért a vele levő török pasákkal egyetértve, utóbb még egyszer szerencsét próbáltak és betörtek Morvaországba, de ekkor még nagyobb veszteséggel voltak kénytelenek a Vág mögé visszavonulni. Nemsokára újabb betörési kísérletek is történtek Morvaországba, de azoknak Sobieski hadseregének közeledése csakhamar határt szabtak. Mindezek a portyázások a nagy hamdűveletek menetére befolyást nem gyakoroltak. A pozsonyi események folytán a Duna jobb és bal partján álló török-magyar hadak eyüttműködése meghiusult, sőt Thököly immár annyira kedvetlenné, sőt kishitűvé is vált, hogy nyomban érintkezést is keresett János lengyel királlyal, aki nem annyira a Thököly, mint a magyar nemzet iránt érzett rokonszenvből vállalkozott a közvetítő szerepre.
Augusztus 7-én Thököly újból Nagyszombat mellé tette át főhadiszállását. Ez alkalommal a következő napon a város körül táborozó kurucok és törökök egy csűrt felgyújtván, annak tüzét az erős szél a városba is átvitte. Két óra mulva már valamennyi utca lángokban állott s miután a rablástól és zsákmánylástól félő polgárok a kapukat megnyitni hajlandók nem voltak, mint egy 4000 lakos bennégett vagy megfult az óriási füsttől.
Ezalatt Bécs ostroma szakadatlanul tovább folyt. „Starhemberg gróf – írja Acsády, id. m. VII, 419. – jeles katona volt s ép oly szakavatottan, mint elszántan vezette a védelmet. Ellenben a nagyvezír nem értett az ostromhoz, sőt akarva nem akarva elősegítette meghiúsultát. Nem rohammal megvenni, hanem kiéheztetni, megadásra kényszeríteni igyekezett, mert csak az esetre lett volna az a töméntelen kincs, amely a közhit szerint a városban felhalmozódott, kizárólag az övé, míg rohammal való megvétel esetén a hadi jog szerint a zsákmány oroszlánrésze a győztes katonáknak jutott volna. Ezekkel különösen is rosszul bánt; éheztette őket, noha bővében volt az eleségnek. Mindez a seregben elégedetlenséget kellett s a csapatok elvesztették bizalmukat fővezérükhöz. Époly elégedetlenek voltak az alvezérek, kik hasztalan sürgették, tegyen valamit a fölmentő sereg ellen s folytassa nyomatékosabban az ostromot. Roppant lovasságát csupán portyázásra és pusztításra, nem pedig Károly herceg ellen használta, kinek eleinte sokat árthatott volna. De a nagyvezír elmulasztotta a kedvező alkalmat s a helyett, hogy a herceget megverje, csupán a föld népét sújtotta. Vagy 500 községet fölperzseltetett, ellenben a fölmentő seregek felvonulását meg sem próbálta akadályozni. – Augusztus 22-én tisztelgett táborában Apaffy, ki nem szívesen indult ki Erdélyből, melyen a tatárság a tavasszal vonult át a török táborba. „Aperte nem rabolt ugyan, de csak elég kár esett az országban. Apaffynak ez is okul szolgált, hogy késleltesse indulását. De ismételt szigorú parancsra július 8-án indult el Apahidáról; augusztus 13-án érkezett Győr alá, hol seregét visszahagyva, néhány század magával a bécsi táborba ment. A nagyvezír szívesen látta, de már másnap Győr alá küldte vissza. Ellenben Thökölyt hadaival augusztus 27-én sürgősen táborába rendelte. De a fejedelem késett, mert ekközben János király felajánlotta neki közvetítését az udvarnál.”
Ezalatt Károly herceg Jedlerseenél elfoglalt központias állásában minden tőle telhetőt megtett, egyrészt, hogy a tatárok portyázásainak határt szabjon, másrészt, hogy folytonos kisebb vállalatok által a Bécset ostromló törököket nyugtalanítsa. Ezt tette egész augusztus hava folyamán, még pedig a legjobb sikerrel, mialatt a Bécs felmentésére minden irányból odaigyekvő segítő hadaknak alkalmuk nyilt a császárváros közelébe eljutni. Elsőknek a bajorok érkeztek be Kremsbe Degenfeld altábornagy vezetése alatt; majd III. János György szász választófejedelem és herceg Waldeck György tábornagy vonult be ugyanoda a szászokkal, württembergiekkel és frankokkal, de mindenki a legnagyobb várakozással Lengyelország felé tekintett, honnan a hős Sobiesky János a császár ismételt sürgetésére nem várva be az összes fegyver alá szólított hadak gyülekezését, már augusztus 15-én útnak indult 25.000 emberrel és erőltetett menetekkel augusztus 30-án Hollabrunnt érte el. Az itt megtartott tanácskozáson az összes rendelkezésre álló csapatoknak a Duna jobb partján való összpontosítását határozták el, ahol a Dunán való átkelést is tervezték. Ez az összpontosítás szeptember 8-ikáig meg is történt. Az itt összesereglett csapatok létszáma 70.000 főt tett ki; ebből a Jablonowski Szaniszló parancsnoksága alá helyezett 20.000 főnyi lengyel had a jobb szárnyat, az ugyanoly erős császári had Lotharingiai Károly herceg alatt a balszárnyat, a 30.000 főnyi birodalmi csapatok pedig (ezek között 10.000 bajor, 9000 frank és württembergi és 11.000 szász) a szász és bajor választófejedelmek vezetése alatt a középet alkották. Mindhárom csoport három harcvonalban állott fel s így tulajdonképen ez a csoportosítás jelezte már az alkalmazandó csatarendet is. A fővezérletet a szövetséges seregek fölött Sobiesky János lengyel király vette át.
A részletes hadműveleti tervet a szeptember 3-án Tullntól északra, Stetteldorfban megtartott nagy haditanácsban állapították meg, mely szerint a Tulln-nál összpontosítandó szövetséges seregnek a Wolfpassinger- és Sonn-Bergen át a legrövidebb úton egyenesen Bécs irányába kellett előnyomulnia. A hadsereg tagozódását és előnyomulását szabályozó hadseregparancsot Sobiesky még szeptember 3-án adta ki.
Hírszerzés céljából Károly herceg még a Duna balpartján fekvő Korneuburgból Schulz tábornokot 3000 dragonyossal előrerendelte Bécs felé, de ez anélkül, hogy a helyzetet jobban tisztázta volna, csak jelentékeny veszteségeket eredményezett. Szeptember 7-én Sobiesky két lovas századosát küldte ki 100–100 lovassal hírszerzésre s ezek 8-án éjjel, 13 foglyot magukkal hozva, hírül hozták, hogy a nagyvezírnek tudomása van a felmentő sereg közeledéséről, minek folytán táborának egy részét Dornbach felé felkanyarította és a Kahlenbergnek Heiligenstadtól északra fekvő hágóit és szakadékait 12.000 lovassal és néhány ezer janicsárral megszállotta.
Szeptember 9. és 11.-ike között az előnyomulást a csoportok meglehetősen meredek és nehezen járható terepen át igen nagy nehézségek között a XVII/2. számú mellékleten látható módon hajtották végre. A tüzérség és a vonat egy része nem volt képes a csapatokat követni és sok ló, fegyver és felszerelési cikk elpusztult, illetve elveszett, de a csapatok nagyobb része késő éjjel fölért a Leopoldsberg, Kahlenberg és Hermannskogel gerincére. Sobiesky törzsével és testőrségével, mely néhány száz magyar gyalogosból és lengyel janicsárból állott, a Kahlenbergre érve, nehéz szívvel szemlélte azt a szomorú képet, melyet a füstölgő császárváros nyujtott, mely ellen a török tűzérség szakadatlanul folytatta heves bombázását. Starhemberg a Szent István székesegyház tornyáról, mint néhány nap óta rendesen, az esti szürkület beálltával most is a levegőbe röpített rakétákkal tudatta a várost fenyegető végveszélyt, mire a lengyel király a magaslatok ormáról megnyugtató jeleket adott. Egyébként a lengyel király nem valami rózsásan ítélte meg a helyzetet és a nagy terep- és egyéb nehézségekre való tekintettel csak szeptember 13-ikára, esetleg 14-ikére várta a döntő összeütközés bekövetkezését és minden eshetőségre számítva, biztonság kedvéért az említett magaslati vonulat mentén erődítéseket emeltetett, hogy visszavonulás esetén a csapatok azokban oltalmat talájanak.
A törökök az előnyomulást egyáltalán nem zavarták. A nagyvezír e napokban óriási erőfeszítéseket tett, hogy Bécset hamarosan hatalmába ejtse, de minden igyekezete hiábavalónak bizonyult. Szeptember 7-én, amikor már biztos tudomást szerzett, hogy fölmentő sereg van közeledőben, Kara Musztafa haditanácsot tartott, melynek határozata értelmében 31.000 főnyi janicsárcsapatnak Hasszán damaszkuszi pasa parancsnoksága alatt továbbra is az ostromot kellett folytatnia, míg a sereg többi részének, beleértve a Bécset a Duna balpartján körülzáró összes csapatokat, szeptember 9-én a Döbling és Dornbach között kijelölt táborba kellett vonulniok, hogy ott állásba helyezkedve, a közelgő fölmentő sereggel a harcot felvegyék. Szeptember 11-én a sereg itt következőleg alakította meg csatarendjét: A jobb szárny Kara Mohamed diarbekiri pasa parancsnoksága alatt Döbling és Heiligenstadt között; a középhad Döbling közelében és a balszárny Dornbach és Währing között Ibrahim budai pasa alatt; a balszárnyon kívül Donrbachon túl Selim Ghiráj tatár khán 20.000 főnyi tatár hada foglalt állást. Az arcvonal előtt fekvő magaslatok lábainál előörsök voltak felállítva. Ez a sereg, mely a 80.000 főnyi vonat- és kisegítő legénységgel együtt mintegy 170.000 főt számlált, a szeptember 11-ikéről 12-ikére hajló éjjel teljes készültségben csatarendben töltötte.
De a nagy török tömegek láttára a szövetségesek táborát is gondterhes felhők borították és a legtöbben nem túlnagy reménnyel néztek a bekövetkezendő események elébe.
Szeptember 12-én valamivel hajnali 6 óra előtt a lengyel király öt ágyúlövésseljelt adott az előnyomulás megkezdésére. A Károly herceg vezette balszárny aránylag elég könnyen és elég gyorsan jutott előre és 8 óra tájban már heves harc tombolt a két ellenfél között Nussdorf tájékán, honnan a császáriak erős küzdelem után a törököket Heiligenstadtba szorították vissza. Ekkor, déltájban, a szövetségeseknek igen nagy terepnehézségekkel küzdő középhada és jobbszárnycsoportja még csak nem is lépett harcba. Sobiesky, aki a Kahlenbergről szemlélte az események eddigi menetét s látván, hogy a török sereg mozdulatlanul áll felállításában, elhatározta, hogy még aznap döntésre juttatja a dolgot s ehhez képest, miután a sereg a déli órákban a csataterven látható módon befejezte volt felvonulását, melynél nagyban véve az első két harcvonal gyalogságból, a harmadik pedig lovasságból állott, parancsot adott a közép- és a jobbszárnyhadnak a döntő támadás végrehajtására.
Kara Musztafa eddig még mindig a legnagyobb erőfeszítéssel Bécs ostromát erőszakolta és csak amikor futár futár után tudomására hozta serege zömének mindig veszélyessebbé váló helyzetét, indult el ő maga is a próféta nagy zászlóaljával, amelyet nyomban kibontott. Odarékezésekor jobb szárnya már visszavonulóban volt és minden erőlködése, hogy a rendet és fegyelmet megbomlott serege körében helyreállítsa, hiábavalónak bizonyult.
A vett parancshoz képest délután 2 óra tájban ugyanis a keresztény jobb szárnycsoport élén haladó mintegy 7000 főnyi lengyel lovasság, melyhez nemsokára 6000 lengyel dragonyos és 6000 osztrák és bajor vértes lovas is csatlakozott, a bornbachi szorosból kibontakozván, gyorsan megalakította harcrendjét, amikor is maga a lengyel király és 14 éves fia Jakab állott ennek a 19.000 főnyi lovas tömegnek az élére, hogy igazi lovas bravúrral rávesse magát a török csatavonal balszárnyára. Egyidejűleg a keresztény középhad és balszárny is megkezdte támadó előnyomulását s ennek az erőteljes egyöntetű támadó mozdulatnak, kivált amikor d. u. 3 óra tájban Károly herceg átkaroló támadása a török jobbszárnyat Döblingbe visszanyomnia sikerült, csakhamar az lett a következménye, hogy a török arcvonalak előbb inogni, majd határozottan visszavonulni, s a hova-tovább, rendetlenül visszafutni kezdtek. Sobieski és Károly herceg egészen a Wiener Berg-ig követték csapatjaikkal a visszavonulókat. Itt a sereg megállt, újból rendezte kötelékeit és ismét megalkotta a rendes csatarendjét, amelyben a törökök esetleges visszavágásától tartva, egész éjjen át mozdulatlanul, harcrakészen maradt. Csupán egy 2000 főnyi lengyel lovascsoport és az osztrák dragonyosok folytatták az üldözést Schwechaton túlig, de szeptember 13-án reggel ez az üldöző csoport is visszatért a sereg zöméhez.
A Bécset ostromló janicsárok, a hátuk mögött történtekkel mit sem törődve, szakadatlanul tovább folytatták erölködéseiket s így azok végleges leküzdése késő estig tartó külön munkába kerüt. De most már a császárváros végkép meg volt mentve a török szorongatástól.
A keresztények az óriási jelentőségű győzelmet, nem nagy veszteségek árán vásárolták meg. A halottak száma nem tett ki többet 600 embernél. Ezzel szemben 20.000 török halott maradt a csatatéren, további 8000-et pedig üldözés közben ütöttek agyon. Óriási volt a keresztények kezére jutott zsákmány is.
Kara Musztafa nagyvezír a nagynehezen megmentett szent zászlóval és roppant serege romjaival bekötött szemmel, alárendeltjei által gyűlölve és megvetve, egyfolytában Győrig futott vissza s itt a szultánhoz írt jelentésében a csatavesztés okát Thökölyre és Ibrahim budai pasára hárítván, utóbbit több más magasabb és alsóbb rangú tiszttel együtt azonnal meg is ölette s helyette Kara Mohammed diarbekiri pasát nevezte ki budai helytartóvá. Szeptember 17-én a nagyvezír, miután Érsekújvár és Esztergom őrségének kellő megerősítéséről gondoskodott, serege megmaradt részével Fehérvárra s innen budára menetelt.
Apaffyt, aki már Erdélyből való kiindulásakor követte útján azt jelentette Bécsbe, hogy csak kénytelenségből csatlakozik hadával a török sereghez, a nagyvezír október 9-én Biánál hazabocsátotta, mire a fejedelem Lippa felé vette útját, hogy az éhség és dögvész folytán felényire leolvadt hadát Erdélybe visszavezesse.
Bécs fölmentése után a szász segítő csapatok vissztértek hazájukba, míg a sereg többi része Schwechatnál 5 napi pihenőt tartott. Ez alkalommal találkozott a székvárosába visszatért Lipót császár a schwechati táborba János lengyel királlyal, akivel, abban a hitben, hogy nem lesz rá többé szüksége, feltűnő hidegen és kimérten bánt. Pedig a remek győzelem elsősorban a hőslelkű király páratlan bugzóságának és hősies magatartásának volt köszönhető. „Keresztény fegyverek sohasem arattak a szeptember 12-ikinél nagyobb diadalt a törökön – írja Acsády, id. m. VII, 421. old. – Mérhetetlen volt a halottak és sebesültek száma, a zsákmány értéke. Mindazáltal a csatát nem ez, hanem következményei tették nagy jelentőségűvé. Csakhogy az udvar egyideig kész volt a győzelmet e jelentőségéből kiforgatni, mert sikerét nem akarta kiaknázni. Ellenkezőleg ismételni próbálta azt, mit a szent-gotthardi csata után tett, békét óhajtott a törökkel. A miniszterek nagy része nem is sejté minő végtelen kilátásokat nyit e győzelem a Habsburgoknak a keleten, hol könnyen a szultánok örökébe léphettek volna. Lipót császár szintén csak a gyűlölt Bourbonokra gondolt s kész volt győztes fegyvereit pihentetni. E szándékkal tért vissza felszabadított székvárosába.” Ezért bánt oly ridegen és kicsinylőleg a „választott” lengyel királlyal, bízván abban, hogy nemsokára meg lesz a törökkel a béke. „Minthogy erre nézve –írja folytatólag Acsády – a török nem tett ajánlatot, a császár szeptember 24-én a legnagyobb titokban Khunitz útján felszólította Maurocordato portai tolmácsot, értesítse a nagyvezírt, hogy az udvar kész békét kötni. A császár olan bizonyosnak tartotta a békét, hogy a velencei követ előtt, ki azt várta, hogy a török elleni szövetkezésre fogja Velencét felszólítani, azon reményét fejezte ki, hogy a török immár sokáig nem bántja többé a kereszténységet. – Abbeli szándékát, hogy békét köt a törökkel, Lipót a pápának is bejelenté, ki felháborodva figyelmeztette, hogy ha győztes hadait egy keresztény fejedelem ellen vezetné, nyomban megvonja tőle segélyét. Mindez nem használt s a császári politika béketörekvései csak a nagyvezír ellenkezésén hiusultak meg, ki a vereség után is elég erősnek érezte magát a háború folytatására s erről Thökölyt is értesítette. A nagyvezír különben sem hitte, hogy a császáriak ez évben folytathatnák a műveleteket s valóban úgy lásztott, hogy a császári sereg a bécsi győzelem után feloszlik. A szász választófejedelem 11.000 főnyi népével tényleg hazatért s a bajor választó, valamint más német fejedelmek csapatai sem akartak maradni. De mivel a török nem tett békeajánlatot, az udvar kénytelen-kelletlen beletörődött a hadjárat folytatásába. Ezt Károly herceg kezdettől fogva sürgette s nyomban a bécsi győzelem után erélyesen üldözni akarta a futó ellenséget, hogy azután Esztergomot, vagy Érsekujvárt vívja meg s úgy helyezkedjék el a téli szállásra, hogy kora tavasszal ismét megindíthassa a támadó műveleteket. A herceget buzgón támogatta Buonvisi nuncius a velencei követ, mire János király is hajlandónak nyilatkozott részt venni a további hadjáratban.”