Megjegyzések. Elmélkedések.
Az 1848-ban Európaszerte fellobbant s az azóta kivált az olaszoknál fokozatosan mindíg magasabb lángra kapott nemzeti egyesülési törekvés vágya nem hagyott fenn kétséget az iránt, hogy lent Olaszországban Ausztria és a Szárd királyság között előbb-utóbb ismét kenyértörésre kerül a dolog. Ezért mindkét fél mind politikai, mind katonai téren nagy erőfeszítéseket tett, hogy az újabb leszámolás idején lehetőleg nagy erővel és felkészültséggel léphessen sorompóba érdekeinek és többé-kevésbbé jogos igényeinek megvédésére, illetve kikényszerítésére. És nem férhet hozzá kétség, hogy e tekintetben ezúttal a szárdok bizonyultak mind politikai, mind katonai tekintetben ügyesebbeknek és szerencsésebbeknek, ami elsősorban külpolitikájuk szerencséskezű és fáradhatatlan vezetőjének, gróf Cavournak volt az érdeme, aki a ngy fáradozással kivívott francia szövetség révén a piemonti haderők jelentékeny, majdnem háromszoros megerősítésének vetette meg az alapját, s így a számbeli túlerő biztosítottnak látszott. Ezenfelül azonban még másról, tetterős, jó vezetésről is kellett volna gondoskodni, ami ép oly fontos, sőt talán még fontosabb, mint a csapattömegek sokasága. 1848/49-ben a szárd csapatok általában véve jól, hellyel-közzel igen jól viselkedtek és harcoltak, Károly Albert vezetése ellenben még közepesnek sem bizonyult. Chrzanowski 1849-ben igyekezett ugyan ennél jóval jobbat produkálni és első elhatározása és ténykedései határozottan jók is voltak, hanem aztán Novaránál vezetés tekintetében már ő sem állott a helyzet magaslatán. Most, 1859-ben Victor Emanuel, az új király állott a hadsereg élére és Lamarmora Alfons tábornokot, 1849-ben a 6. hadosztály parancsnokát vette maga mellé vezérkari főnökül. Sajnos, az ő vezetésük, mint nemkülönben alvezéreik vezetése sem vált be különösebb módon.
Nem sokkal jobbak, vagy legalább is nem valami ideálisak voltak az állapotok a francia seregnél sem. III. Napoleon szintén nem volt született hadvezér és alparancsnokai, mint nemkülönben hadserege is még csak meg sem közelítették az I. napoleoni hadseregek és vezetőik képességeit és felejthetetlen nimbuszát. És alig férhet hozzá kétség hogy ha III. Napoleon, mint a szövetséges francia–szárd hadak fővezére egy Radetzkyhez hasonló jeles ellenféllel került volna szembe az alighanem kétségessé tett volna a francia császárnak 1859. évi amúgy sem átütő sikerét.
Ámde osztrák részen is meglehetősen rosszul festett az állapot. A hadsereg létszámát 1848/49.óta ugyan lényegesen szaporították, mert míg Radetzky hadműveleteit 1848-ban csak mintegy 50.000 emberrel nyithatta meg és működő hadseregéenk létszáma 1849-ben is csak mintegy 75.00 főre emelkedett, 1859-ben eleinte már 110.000, később 150.000 harcos küzdött az olasz hadszíntéren osztrák zászlók alatt. Ellenben itt is nagy baj volt a vezetés körül. Radetzkyt magas kora döntötte ki az öregsége dacára oly hosszúideig s olyan nagy dicsőséggel megállott frontból és a bécsi körök egyelőre nem tudtak méltó utódot az ő helyére állítani. A közvélemény általában Radetzkynak 1848-ban és 1849-ben volt vezérkari főnökét tartott legmegfelelőbbnek ennek az állásnak betöltésére, de úgy őt, mint az előző két hadjáratban kíválóan bevált és sokszorosan kitüntetett Albrecht főherceget alighanem utolsó pillanatig a rajnamenti főhadiszítnér számára tartották vissza s mivel a háború kitörésekor már Gyulay állott az olaszországi hadsereg élén, most már nem tartották helyénvalónak a főparancsnok személyében való változás elrendelését, ellenben azáltal, hogy egészen új, általa nem ismert és bizalmát nem biró vezérkari főnököt adtak melléje, a vezetés és a parancsadás tekintetében felette megnehezítették a hadseregparancsnokság helyzetét és sikeres munkaképességét.
Nagy és helyrehozhatatlan hibát követek el a bécsi intéző körök, hogy az ultimátum elküldése után még további béketárgyalásokba bocsátkoztak, ami a sikert igérő gyors cselekvést oly időben, amikor minden óra, minden perc drága volt, két nappal elodázta. Ez a huza-vona rikító ellentétben állott a hadjárati terv ama feltétlenül helyes alapgondolatával, hogy a szárd sereget még jelentékeny francia csapatok beérkezte előtt kell csatára kényszeríteni és lehetőleg tönkretenni.
A szövetségesek hadjárati tervének alapgondolata, így többek között a Lobardia fővárosa, Milano irányában szándékolt offanzíva, szintén teljesen megfelelőnek mondható. A szárd seregnek mindent el kellett követnie, hogy az osztrákokat a Po és Sesia által jelölt vonalon mindaddig foglalkoztassa, lekösse, amíg a francia seregnek oly nagy része a hadiszíntérre nem érkezik, amellyel az offenzívát sikerre való kilátással megindítani lehetett. Ámde Victor Emanuel a Po–Sesia vonalát az ellenséghez túlközel fekvőnek találta s így ahelyett inkább a Dora Baltea mögött széndékozott ellenállást kifejteni. Ez az elhatározás határozottan rossz volt, mert ennek a védelmi vonalnak a jobb szárnya és oldala teljesen a levegőben lógott, mely vonal abban az esetben, ha az osztrák sereg, amint azt Kuhn tervezte is, Pavianál a Po jobbpartjára átkelve Alessandrián át, illetve attól két oldalt nyomult volna Turin felé támadólag előre, úgyszólván még egy pipadohányt sem ért. Nyomban észrevette és átlátta ezt a helyszínre legelsőnek érkezett francia magasabbrangú parancsnok aki, határozott fellépésével elérte azt, hogy a szárd királynak szégyenszemre, eredeti tervének és parancsainak elejtése, illetve megváltoztatása mellett azt kellett cselekednie, amit Canrobert mint a szövetséges francia seregnek csupán egyik alvezére, a francia III. hadtest parancsnoka, jónak látott. Így kerültek a szárd és az elsőknek a helyszínre érkező francia seregtestek az Alessandria–Valenza–Casale által jelölt, feltétlenül helyesebbnek mondható felvonulási, illetve ellenállási körletbe. Ennek legközelebbi és úgyszólván az egész hadjáratra döntő súllyal bíró következménye az lett, hogy Kuhn ezredes, illetve Gyulay táborszernagy a maguk részéről is az eredeti hadműveleti terv megváltoztatásával kezdték meg munkálkodásukat, ami már is rossz előjelnek volt tekinthető.