11. A sajómelléki (mohi) csata 1241 április 11-én.
Béla király a Pestről elindult sereggel április 7-8-ika táján érhetett az ép akkor nagyon megáradt Sajóhoz s mivel annak túlsó oldalán a tatárok nagy tömegei állottak, a magyar sereg a mohi pusztán táborba szállt. Mohi vagy Muhi puszta alatt bizonyára már akkor is az Ónod, Nagycsécs, Szakál, Hejő-Keresztur, Borsod-Nyék között elterülő, csak gyengén hullámos rónaságot értették. Annak területén, majdnem félúton Ónod és Hejő-Keresztur között, a 12. sz. mellékleten jelzett helyen állott az akkori Mohi város, amelyről az említett puszta vagy róna nevét is nyerte.
A Magyar Történelmi Társulat 1878. augusztus havában hadtörténeti kiküldöttsége által ásatásokat is végzett a csata színhelyén s ez alkalommmal megállapította, hogy a térképen jelzett Puszta-templom nevű helyen egy románkori egyház alapfala s körülötte a földdel egyenlővé vált, leégett házak romajai jelzik az egykori Mohi várost, melyet a törökök 1599-ben végkép felégették és elpusztítottak. Ugyanekkor megállapítást nyert, hogy a Sajó a csata idején valószínűleg Ónod közvetlen érintése nélkül egyenesen Sajó-Hidvégnek tartott, mely község határában vezetett át akkoriban az egyetlen híd az Alsó Sajón, ami természetesen nem zárja ki, hogy valami vizes ér vagy mellékág már ekkor is nagyjában a mostani Sajó meder mentét követte. Egyébként utóbb említett község neve is mutatja, hogy valamikor határát nem úgy, amint azt mostani térképeink feltüntetik, a Hernád, hanem a Sajó mosta s a Hernád már e községtől északnyugatra, nem pedig attól délnyugatra ömlött bele a Sajóba. További bizonyíték amellett, hogy a Sajó nem mindig ott folyt, ahol ma, hogy az Ónod község keleti szélén, a térképeken s ennek megfelelőleg a 12. sz. mellékleten is, rommal megjelölt helyen fekvő úgynevezett várdomb, amelyen most már csak a régi várkastélyt övező négy fal romjai állanak, régente a Sajó mai medrén túl terjedt, mert a folyó időközben már annyira elhordta a várdomb északi részét, hogy a várfal északi része az alámosás folytán a vízbe zuhant és mint szikladarab hever a folyó közepén Egyébként az ily mederváltoztatás nem ritkaság a csak kevés esést és jelentéktelen magaslati különbségeket felmutató területeken átfolyó, Sajó és Tiszához hasonló folyamoknál.
Itt mindjárt megjegyezhetjük, hogy a Sajó Ónodig 60-80, azon alul 100-150 lépés széles és Miskolctól kezdve 0.9 m. sebesség mellett 1.9-3 méter mély. Partjai meredekek, törékenyek, 2.5-5 m. magasak. Vízbősége a tavaszi és őszi áradások idején igen jelentékeny, nyáron ellenben annyira leapad, hogy sok helyen kocsival is át lehet kelni a folyón. A Mohi puszta környékén a terep elég száraz, de attól délre a Sajó és a Hejő patak mentén számos vízér, tócsa, mocsár kanyarog minden irányban. Igricz és Mező-Csáttól délre a sok ér és vadvizes hely szinte áthatolhatatlan labirintust képez, amelyből a környékkel ismeretlen embernek és pláne csapatnak, szinte lehetetlen a kijutás. Nagy vízállások idején ez a terület különben nagyrészt víz alá kerül, de még magasabban fekvő helyei is egy nagy sártengerré változnak át.
Így nézett ki az a terület, amelyet Batu már előre, harctérül kiszemelt s amelyet IV. Béla ellenfele által mintegy hipnotizálva, ilyenül el is fogadott. A Batu által kézben tartott Sajón túli terület jellemzésére alább ragadjuk majd meg az alkalmat.
Mohi mellé érve, Béla király megparancsolta csapatainak, „hogy ne szerteszét, hanem egy csoportban, egymáshoz közel üssék fel sátraikat. De mindjárt hozzá is teszi a krónika, hogy ez miképen történt, mondván: „Összevonulának tehát mindnyájan, mint valami szűk akolba, köröskörül állítva láncokkal összekötött szekereiket, az ezek közé eső térközöket pedig paizsaikkal tölték ki, hogy táborukat megerősítsék. Sátraik pedig úgy össze voltak zsúfolva és azoknak kötelei úgy egymáshoz kötözve és összebonyolítva, hogy az út teljesen be volt hálózva, minek folytán nem is lehetett a táborban járni-kelni, hanem mindnyájan mint valami hálóba be voltak szorítva. Erről azt hitték a magyarok, hogy erősség, pedig ez vált legnagyobb veszedelmükre.
Egyébként a magyar sereg hangulatát Rogerius elég bizakodónak mondja. Szerinte a legtöbben a tatár veszedelmet nem valami nagyra taksálták, mondván, hogy ez csak olyasféle, mint régebb időkben a kún támadások voltak, amelyekre még sokan emlékeztek. A kúnok is jöttek, pusztítottak s mire a magyarok fölkészültek, már odébb is állottak. Olyanok is voltak, akik nem bánták, ha a király egy kis vereséget szenved, legalább annál jobban fogja majd azután a magyarokat megbecsülni. Egyesek ki is gúnyolták a királyt, aki a helyzet komolyságát átérezve, buzdította harcosait, hogy az elkövetkezendő harcban derekasan viselkedjenek s a nagyobb nyomaték kedvéért az előkelőknek sajátkezűleg zászlókat osztogatott, ami egyszersmind birtokadományozással is járt.
Bélához hasonlóan Batu sem valami nagyon könnyű szívvel nézett a döntő összecsapás elé, ezért jónak látta, hogy a hadműveletekben és csatákban mindig kiválóan bevált Szubutájt a döntő összeütközés színhelyére maga mellé rendelje s azonkívül a helyzet komolyságát felfogva, a seregében levő mohamedán csapatoknak meghagyta, hogy könyörögjenek Istenhez a győzelemért, ő maga pedig épúgy mint komoly fordulópontokon nagyatya, Dzsingiz khán, szokta volt tenni, felment egy dombra, ott maradt egy egész nap és egész éjjel imádságba merülve és senkihez egy szót sem szólva. De utána mindjárt megkönnyebbült a lelke, mert talán ugyanerről a dombról a magyarok felállítását szemügyre véve, így szólt övéihez: „Bajtársaim! Jókedvűek lehetünk, mert ha bár nagy a magyarok száma, azért még sem menekülhetnek meg kezeink közül, mert meggondolatlan terv szerint vezetik őket; láttam ugyanis, hogy nyáj módjára szűk akolba zárkóztak be.
E szemrevétel alapján Batu hamar elkészült a csata tervével is. Eszerint a főoszlopnak az ő személyes vezetése alatt a sajó-hidvégi hídon és egy ettől északabbra fekvő gázlón át, Sejbánnak egy Ónod és Sajó Petri között talált gázlón s végül az erdélyi hadszintérről felrendelt Szubutájnak a Kis Csécs és Sajó Örös között verendő hídon át kellett az április 10. és 11-ike közötti éjjel támadnia.
A magyarok egy szerencsés véletlen folytán még idejében értesültek arról, hogy mi készül ellenük. Egy orosz szökevény ugyanis a magyarok táborában megjelenve, azt mondá a királynak: „Vigyázzatok! még az éjjel át fognak jönni hozzátok a tatárok; azért legyetek óvatosak, nehogy véletlenül és rögtön találjanak rátok rohanni!
Erre Béla király Kálmán öccsét küldte ki a Sajó hídjához, akihez Ugron érsek is, mint „harcos, csatára mindig kész és vakmerő ember”, csatlakozott. Éjféltájban a híd közelébe érve, ott már átkelt tatárokra bukkantak, akiket nyomban megtámadtak s azok egy részét a hidon át, vagy a folyóba szorítván, hamarosan megtisztították a folyó jobbpartját az ellenségtől. Most aztán Kálmán a hídfőnél őrséget visszahagyva, ujjongva tért vissza Ugronnal együtt a táborba. Itt is nagy lett az öröm, aminek vége aztán nagy vígasság lett. A többség azt hitte, hogy már vége a csatának, hogy teljesen legyőzték a tatárt s így fegyverét letéve, nyugodtan aludni tért. Csak Kálmán herceg és Ugron virrasztottak még és tartották készenlétben csapataikat, amidőn egyszerre a hídőrség lóhalálában jelenti, hogy a tatárok újból támadnak. Batu ugyanis a hídhoz 7 hajító gépet, ugynevezett katapultát állítván fel, azokból roppant köveket és nyilakat hajigáltatott a tulsó partra, hogy az ottlevő magyar hídőrséget visszavonulásra bírja. Ez még éjjel megtörténvén, Batunak előhada nyomban hozzálátott a hídon való átkeléshez. S miután közben a tatárok egy részének a közeli gázlón is sikerült átkelnie, hajnalhasadtával már az egész rónát a tatárok sokasága borította el.
A megriadt és visszadobott hídőrök a táborba visszafutván, nagy lármát ütöttek, de még így is „alig birták a mély álomba merülteket felkölteni, kiknek nem azon járt az eszük, mint ily végveszedelmben kellett volna, hogy egyszerre fegyverre kapjanak, lóra üljenek s az ellenségre kitörjenek, hanem ágyaikból lassan kelve, inkább azon voltak, hogy szokásuk szerint fésülködjenek, karpereceiket csatolgassák, arcukat mosogassák, arra pedig, hogy megütközzenek, alig gondoltak. Azonban Kálmán király, Ugron érsek és a templomos rend mestere, mint derék férfiakhoz illett, nem adták volt magukat, mint a többiek, nyugalmas álomnak, hanem egész éjet fegyverben ébren töltvén, amint a zajt meghallották, azonnal kirohantak a táborból s felöltvén harci fegyvereiket és csapatba összeállva, vakmerően az ellenség dandárai közé rohantak s velük egy ideig nagy vitézséggel harcolának. De mivel igen kevesen voltak a tatárok végtelen sokaságához képest, kik apránként sáskák módjára bújtak ki a földből, – miután már sokakat elvesztettek társaik közül, visszavonultak a táborba. Ez volt a három rettenthetetlen vitéz második összacsapása a nagy túlerőben levő tatárokkal, amely ha nem is soká, talán egy órahosszat, vagyis reggel 5 órától 6-ig, fél 7-ig tarthatott. A táborba érve, a szókimondó Ugron érsek keserűen kifakadt; „fennhangon szidta a királyt gondatlanságáért, Magyarország főurait pedig gyávasággal vádolta, hogy ily veszedelem közepette még a maguk életéről sem gondoskodnak és az ország megmentésére nem készülnek.”
E korholás hatása alatt a csapat egy része hamarosan mégis csak fölkészült és megint csak Kálmán herceg, Ugron érsek és Jakab mester parancsnoksága alatt ismét a Batu-csoportra vetették magukat. A három rettenthetetlen vitéz ellenállhatatlan erővel nyomult előre. Ugron, az oroszlánszívű hős, csoportja élén a tatárok legsűrűbb soraira vetette magát, azok között iszonyú pusztítást vivén véghez. Mint a villám csapott le rájuk, akik ész nélkül zajongva rebbentek szét és szinte útat nyitottak a bőszülten előretörő aránylag kicsiny, de elszánt magyar csoportoknak. Kálmán herceg és Jakab mester sem maradtak mögötte vitézség dolgában s ők is nagy rombolást vittek véghez az ellenség soraiban.
Ez a merész, halálraszánt közbevágás pillanatnyi krízist idézett elő a Batu-csoportnál. Bizonyára ez alkalommal esett el a mongol fővezér egyik igen kedves embere és hadsegéde, Bahatu (Bátor) és 30 embere, amiről a kínai évkönyvek is említést tesznek. Sőt úgy látszik, hogy a magyarok e szinte emberfölötti vitézségének és rettenetes mészárlásának hatása alatt Batunak egész elővéd csoportja megingott, hátrálni kezdett, úgy hogy magának a fővezérnek kellett közbelépni, kivont karddal a hátrálóknak útját állva, miközben azt kiabálta feléjük: „Ha megfutamodunk, bizton elveszünk! És ha meg kell halnunk, itt haljunk meg!” És ez használt. A visszaözönlés megszűnt és a Sajón át mindig nagyobb számmal átkelt tatárok végre oly túlerővel vetették rá magukat az eddigi harcban már végkép kimerült, nem valami számos magyar csoportra, hogy annak ereje nemsokára végkép hanyatlani kezdett s így kénytelen volt a csatateret odahagyni és újból a táborba visszahuzódni. Kálmán herceg és Ugron érsek több sebből vérezve kerültek od vissza, ellenben Jakab mester és vitézei egy szálig ott maradtak a csatatéren.
Ezáltal a Batu csoport levegőhöz jutván, a magyar táborig nyomult előre és azt jégeső módjára sűrű nyilzáporral árasztotta el. Ugyanezt tette az időközben az Ónod és Sajó-Petri között a Sajón átgázolt Sejbán-had is, amely a magyar tábor baloldala és háta ellen fordult. A nyilak között olyan is volt, amely égő kanóccal ellátva, a sátrakat imitt-amott felgyújtani képes volt.
Kálmán, Ugron és a templomosok hősi küzdelme alatt és még később is, a magyar táborban előbb eszeveszett lótás-futás, zürzavar, kapkodás volt, úgy hogy a katonák uraikra, az urak pedig katonáikra nem voltak képesek rátalálni, „de azért idővel mégis mind többen fölkészültek és habár nem valami nagy rendben és elszántsággal, de azért kisebb csoportokban úgy látszik mégis kimentek a táborból, hogy a sáska és cserebogár módjára tömött sorokban közeledő tatárokra vessék magukat, de azok oly sűrű nyilazással fogadták őket, hogy csakhamar ismét vissza kellett sietniök a táborba.
Közben még egy újabb veszedelem érte a táborban összezsúfolt magyarokat. A Szubutáj vezette oszlop végre, talán 10 óra tájban szintén elkészült a Kis-Csécsnél rögtönzött híddal s onnan egyenesen a magyar tábor jobboldala és háta ellen vonult fel, miáltal az most már „mint egy körtáncban”, teljesen be volt kerítve. Úgy látszik, hogy a Szubutáj-csoport elé is kivonultak egyes kisebb magyar csoportok, mert nagyobb tömeget a király nem birt rendbeszedni, de ezek sem bírván soká elviselni az ellenség nyilazását, csakhamar szintén kénytelenek voltak visszafordulni. Ettől fogva aztán „a roppant nagy hőség és a nagy szorultság miatt a csapatok annyira ellankadtak, hogy a király és a kalocsai érsek, kik szintén szorongva féltek, sem fenyegetéssel, sem buzdítással, sem hízelgéssel nem voltak képesek többé akárcsak kisebb osztagokat is csatára bírni. Így tartott ez a szorongattatás hajnaltól délig.”
Végre megint Kálmán herceg volt az, aki mégis csak össze tudott szedni néhány embert s azokat hős csapata maradványaihoz csatlakoztatva, azokkal a tábornak egyik – alighanem Szubutáj felőli – oldalán harcba bocsátkozva, a nap nagyobb részén át keményen megállta helyét. De amidőn azt hitte, hogy a tábor más oldalán kifelé törekvő csapatok segítségére lesznek, csalatkozott, mert azok nem harcolni mentek, hanem menekültek. A tábor hátsó oldalával szembenálló tatárok ugyanis parancsszóra rést nyitottak soraik között és minden nyilazás nélkül, néma szemlélőkké válván, szabad útat engedtek az arrafelé kitóduló magyaroknak, akik közül mindig többen és többen szállingóztak kifelé az egérfogóból. És minél több volt a kifelé gravitáló, annál szélesebb útat engedtek a tatárok a legkisebb zaj vagy beszéd nélkül, de feszült figyelemmel szemügyrevéve mindenkit, mert mindannyian királyi vadra leskelődtek, mindenáron Béla királyt akarván elfogni. Azonban utóbbinak is sikerült kevés kísérettel észrevétlenül kiosonni.
Ámde a táborból való kijutás mégsem ment olyan könnyen, „mert miután a tábor kijáratai az összekötözött kötelek és a sátorok sűrűsége miatt a legveszedelmesebben el voltak torlaszolva, midőn az emberek szaladva kifelé rohantak, egymásra rogytak, úgy hogy nem volt kisebb az a romlás, amelyet a sereg egymást taposva tett, mint az amelyet az ellenség nyillövéseivel okozott.”
A tömkelegből szerencsésen kikerült Béla király híveitől környezve és nem nagyszámú csapattal nem a nagy sokasággal Pestnek, hanem Diósgyőr felé, a Bükk hegységnek vette útját. E kisded csoport menekülését érdekesen írja le Pauler Gyula, miért is ezt a helyet szószerint közöljük. „A tatárok a királyi dandárra lestek, hogy ezt fogják el. De IV. Bélát körülvették hívei, köztük „vitézül és okosan” Türje Dénes fia Dénes, most lovászmestere, és épen az ellenkező irányban, északnyugatra, a borsodi Bikk felé kísérlék meg a menekülést. Mikor keresztültörtek a tatárokon, a lovasküzdelem IV. Bélát is elsodorta. Egy csapat tatár egyenesen rárohant, de Mahalfia Detre, gyermekkora óta hű szolgája, feltartóztatta őket; súlyosan megsebesült, de IV. Bélát a haláltól megmentette. Egy másik tatárt, aki lándzsával támadta meg, Pok Móriczfia Móricz vágta le a lóról. A menekülőket a tatárok tüzesen üldözték. Nyomukban voltak, IV.Béla lova lankadt. Ernye, a borsodi és felső tiszamenti Ákos nemzetség fia, átadta a királynak a lovat, amelyet a maga megmentésére tartott, azután visszafordult az üldözőkre. Nyil, dárda több sebet ejtett rajta, de feltartóztatta az ellenséget és még maga is, bár nehezen, „Isten segítségével” megmenekült. De az üldözés folyt; a királynak ez a paripája is már alig birta. Akkor Huntpáznán Ivánka fia András, a Forgáchok őse, a nyitrai Ghymes vár ura, szintén átadta gyors paripáját s Tamás testvérével visszamaradt; neki még sikerült megszabadulni, de Tamást az üldöző tatárok legyilkolták: IV. Béla azonban tovább vágtatott és elmenekült.”
A vitézségével mindvégig tündöklő példát adott és súlyosan sebesült Kálmán herceget is megmentették hívei. Ő Pest felé tartott, de „nem az országúton, amely a magyarok sokaságától hemzsegett, hanem járatlan utakon sebes nyargalvást sietett a Duna révéhez.” A pestiek kérték, hogy szervezze meg ellenállásukat, de ő a roppant csatavesztés hatása alatt most már védelemről, ellenállásról hallani sem akart többé és mindenkinek azt ajánlotta, hogy meneküljön, amerre tud. Ő maga a somogymegyei Segesdre, majd a Dráván túlra menekült, ahol, Csázmán, a hős férfiú sebeibe belehalt.
A menekülők legnagyobb tömege a pesti országút mentén igyekezett életét biztonságba helyezni. A szerencsétlenek arany, ezüst ékszereiket, bársony öltözékeiket, fegyvereiket és egyéb becses holmijaikat elszórták, remélve, hogy a tatárok azok után kapva, üldözésük heve alább száll majd. De a tatárok mit sem törődve e drágaságokkal, legnagyobb kedvüket a menekülők leöldöklésében találták.” Amidőn ugyanis észrevették, hogy a magyarok már annyira el vannak fáradva, hogy kezüket-lábukat többé emelni se bírják, akkor kezdték őket jobbról-balról kopjákkal leszúrni, karddal nyakazni, senkinek sem kegyelmezve, hanem mindnyájokat baromilag öldökölve. S mint ősszel a falevelek, úgy hullottak a nyomorultak jobbra-balra.”
Egy nagy csoportot a pesti útról dél felé szorítottak le, az igriczi és mezőcsáti mocsarak felé terelvén őket, ahol azután mindannyian a sárba, vízbe, mocsárba fulladtak. E szerencsétlenek között volt a hősök hőse, Ugron kalocsai érsek is; itt veszett el Mátyás esztergomi érsek, Gergely győri püspök és az egyháznagyok és papok még jó nagy tömege. A csatatéren esett el Rajnald erdélyi, Jakab nyitrai püspök, Erádius bácsi és Albert esztergomi főesperes. „A nagyobb és kisebbrendű világiak számát, akik a mocsarakba és vizekbe fultak, tűzbe égtek s kardélre hányattak, egyetlen halandó sem tudhatja biztosan.
Magában a csatában elesettek számát 10.000-re tették, de az igazi nagy katasztrófa csak az üldözés folyamán érte a magyarokat. Batu ugyanis a magyarok által elhagyott táborba érve, diadala jeléül feldöntötte a király sátrát s aztán a legkérlelhetetlenebb üldözés megkezdésére adott parancsot. Hogy ezt a tatárok hogyan szokták volt végrehajtani, azt eddigi tetteik leírásából már eléggé ismerjük. Nemcsak a hadseregnek még megmaradt részét, hanem amerre jártak, az egész lakosságot lemészárolták. Akik a falukba, templomokba menekültek, azokra rágyujtották az épületeket s így nagyobb részük bennégett. Akit az utakon, mezőkön utólérték, azt lekaszabolták. Kétnapi járóföldre minden tele volt holttestekkel, amelyek úgy hevertek szerteszét, mint a vágott kövek a kőbányában.”
Bertalan pécsi püspököt és a vele a táborból kitört csoportot a szerencsés véletlen mentette meg. Ő a pesti országútról letérve, torony irányt igyekezett elmenekülni. A tatárok persze őt is üldözőbe vették. A véletlen úgy akarta, hogy Bertalan visszavonulása közben László ispán hadára bukkant, aki még mit sem tudva a csata szerencsétlen kimeneteléről, bontott zászlókkal igyekezett a király seregéhez csatlakozni. A két egyesült had jóval nagyobb lévén a tatárokénál, utóbbi más irányt vett, s így László és Bertalan csapatjai szerencsésen megmenekültek.
E szerint Batu győzelme teljes volt. A kinai évkönyvek is úgy emlékeznek meg a mohi csatáról, mint a tatárok egyik legnagyobb, legfényesebb diadaláról. Hogy ez a fényes győzelem Batunak hány emberébe került, azt megállapítani teljes lehetetlenség. Ranzanus 350 emberre teszi a mongolok veszteségét, de ezt igen erős túlzásnak kell tartanunk.