A rozgonyi csata. 1312 június 15.-én.
Mialatt Csák Máté és az Amadék egyesült serege Kassát látszólag minden eredmény nélkül ostromolta, Károly király a Szepességen rövid idő alatt tetemesen megerősítette seregét. A szepesiek ugyanis Görgei István ispánjuk buzdítására oly tömegesen gyülekeztek a királyi zászló alá, hogy ez a szintén beigért keresztesek csatlakozását be sem várva, elindult a Hernád völgyén lefelé, hogy mindenekelőtt a már nagyon erősen szorongatott Kassát felszabadítsa. Abosnál a királyi sereg a jóval szélesebb és szabadabb s így lovas seregek működésére alkalmasabb Tarca völgyébe ment át s azon lefelé haladva , valószínűleg a mai Királynépe táján ütött tábort.
Demeter mester a király előnyomulásáról hírt véve, nyomban beszüntette Kassa ostromát és seregével a várostól északkeletre fekvő, akkor Furcsahegynek nevezett (most Kassai hegy a neve) magaslatra vonult, hogy ez uralgó terepszakaszon az erdő által fedve, harchoz fejlődve, éber figyelemmel kísérje, illetve minden eshetőséggel szemben készen várja a királyi sereg további működését és esetleges támadását.
Ez utóbbi június 15.-én előnyomulását folytatva, s alighanem tudomást szerezve az ellenséges seregnek a Kassai hegyen elfoglalt fedett felállításáról, Rozgonytól északra csatarendbe fejlődött, bizonyára azzal az eltökélt szándékkal, hogy a közelben harckész állapotban jelentett ellenséges sereggel a harcot felveszi. A csapatok felvonulása közben a király és a sereg vezetői meggyóntak és megáldoztak s aztán ki-ki elfoglalta helyét és rendbehozta csapatját a küszöbön álló harcra.
Demeter mester a királyi sereg mozdulata által felállítását keletről megkerülve látván, elhagyta a kassai hegyen elfoglalt állását és szintén a Tarca völgyébe ereszkedett le, hogy a felvonulófélben levő ellenséges sereggel a harcot felvegye.
Az ezután következő véres harc közvetlen előzményeit és bevezető részét az egyes történetírók különbözőképpen adják elő. Horváth Mihály szerint a király „a Tarca völgyében Rozgony mellett egy hegy lejtőjén, mely ütközet helyéül alkalmasnak látszék, ütött tábort. Ott termettek néhány nap mulva (?!), egyesített hadaikkal Máté vezérei, Dömötör és Aba s az Amadé testvérek, s a királyt június 15.-én ütközetre kényszeríték”. Pór Antal ezeket írja: „A szepesiek, grófjok Görgei István buzdítására, oly bőven kiegészítették a király seregét lovasokkal és gyalogosokkal, hogy ez szembe mert szállani hűtleneivel. Ellenök is indult, Kassát az ostrom alól felszabadítandó. Jöttét a portyázók jókor jelentették az ostromlóknak, kik abbahagyván Kassa vívását, mohón a király serege elé sietének, hogy az előnyösebb helyet, a Furcsahegyet Kassa fölött elfoglalhassák, ami nekik sikerült is, míg a király serege ama hegy alatt a Hernád völgyében, a rozgonyi mezőn foglalt el állást.” A már fentebb említett „Abauj-Torna vármegye és Kassa monográfiája” ekképpen adja elő az eseményeket: „Károly június 15-én, miután számos előkelő urral megáldozott, az isteni tisztelet után riadót fuvatott és Rozgonytól északra csatarendbe fejlődteté seregét. Demeter a királyi sereg mozdulatai folytán kelet felől megkerülve lévén, elhagyta a Kassai hegyen vett állását és a Tarca völgyébe ereszkedett, mire Károly hada visszavonulást színlelt és a mai Királynép felé hátrált. Demeter ebből arra következtetett, hogy a király az ütközetet ki akarja kerülni és seregével utána iramodott, mire Károly hada megfordult és a csatát elfogadta, mely csakhamar véres ökölviadallá változott át.”
A tulajdonképeni harc lefolyását, amelyet a rendelkezésre álló adatok alapján a 18. számú vázlaton tőlem telhető pontossággal igyekeztem megrögzíteni, ugyanez a monográfia következőleg adja elő: „A főtámadás a király dandára ellen volt intézve és sok jeles vitéz pecsételte meg akkor vérével hűségét. Kakas mester a Rátholtiak nemzetségéből, Tamás gróf fia László, Ivánka mester a Guth-Keled nemzetségből, Görgei István öccse Jordán, Gyürki György és Mihály elvérzettek már és György elestével elbukott az ország zászlója is, de Nagy-Mihályi Gergely, Szécsényi Tamás és apuliai Drugeth Fülöp ellenrohamaikkal feltartóztatták az ellenséget mindaddig, míg a keresztesek meg nem jelentek. Ennek megtörténtével a védők támadókká lettek, mely roham tartama alatt az ellenség soraiból Demeter, Nagy Aba és Omode fiai közül Miklós és Dávid egymás után hullottak el. A vezéreitől megfosztott sereg most zavarba jött, melyet a kassai polgárok oldaltámadása még inkább növelt olyannyira, hogy a lázadók nemsokára futásnak eredtek.”
Nagyjában ugyanígy adja elő Pór Antal is a csata lefolyását, mely leírásból kiegészítésül még a következő részleteket iktatjuk ide: „… a béke ádáz ellenségei magokra ölték fegyvereiket, hogy a hegyről lerohanva támadjanak. Az összeütközés a vad ügetéssel leszáguldó és a rohamnak eléje siető hadak közt oly kemény, az összecsapás oly heves volt, milyenre Magyarországon a tatárjárás óta nem emlékeztek. A főrohamot a királyi zászlóaljnak kellett kiállania … reá vetette magát főleg az ellenség, hogy a király személyét élve, vagy holtan megejtse.” Nagy-Mihályi Gergelyről azt mondja Pór, hogy a királynak szánt csapásokat, melyeket Lászlófia János reá mért, élte kockáztatásával tartotta fönn. Ezután az elesetteket sorolja fel Pór, akiknek sorában a fentieken kívül még Aladárfia Jakab, Péterfia Mihály és Péter beregi várnagy neveit találjuk. A harc krizisét és végső kimenetelét következőleg adja elő Pór: „Már az ország zászlója a kettős kereszttel és tartójával Gyürki Györgygyel együtt elbukott… De Szécsényi Tamás, „a hadiborostyánnal koszorúzott”, apuliai Drugeth Fülöp, „a hadértő” és Nekcsei Sándor „a hatalmas karú”, kiváltképen e három ifjú hős tartotta még magát. Halált megvetve küzdöttek tovább, noha nem egy atyjok fia és szolgájok hullott el mellőlük, s önmaguk a vértől áztak. Be-be csapva az ellenség harci vonalába többeket leverve fönntarták ugyan a csatarendet még, de a harc kezdett egyenetlen lenni, mivel a királyiak közül számra többen estek el és csaknem valamennyien sebesek valának. E válságos percben jöttek segítségül a keresztes vitézek, kik felvették soraikba a királyi dandár gyér maradványait és kiknek zászlója alatt küzdött tovább a király is ... A keresztesek súlyos kardja megfordítá az esélyeket. A hűtlenek főbbjei (Demeter, Nagy Aba, a két Amadé fiu) elhullottak. A zavart, mely vezéreik elestéből az ellenséges táborban keletkezett, növelte az immár hűséges (mert előbb Vencel királyhoz szítottak) kassai polgárok oldaltámadása. A vitéz szászok felmentve látván városukat az ostrom alól, szorongatóik után indulának, és még jókor érkeztek, hogy a király győzelmét diadalra emeljék.
A többi történetírók, Horváth, Szalay, Fessler-Klein, stb. nagyjából szintén így, de sokkal rövidebben adják elő a rozgonyi csata lefolyását.
Ennek elvesztése után az Amadé-fiak nyilt harcban már nem voltak képesek ellenállást kifejteni; hatalmuk megtört, s ők maguk seregmaradványaikkal kénytelenek voltak váraikba visszahuzódni, de azok legtöbbjét, a Szepességen Lublót, Nógrádban Tobolyt és Hollókőt, Abaujvármegyében Regéczet, Hevesben Sirokot Debreczeni Dózsa és Drugeth Fülöp hadai megadásra kényszerítették, míg Sárost a Thökölyek önként adták fel. Csák Máté hatalmát azonban a rozgonyi csatavesztés nem törte meg; annak révén legfeljebb Nógrádra, Turóczra és Zólyomra nyirbálódott meg kissé befolyása, de a távolabbi Mátyusföldön mintha meg sem érezték volna a rozgonyi katasztrófát és annak következményeit. Nem is annyira az anyagi kárvallás, mint inkább a szenvedett erkölcsi kudarc keserítette el a dölyfös és elbizakodott oligarchát, a trencséni kiskirályt, aki, hogy dühét és bosszúját legalább némileg kiereszthesse, betört a Szepességbe, ahol nagy pusztítást és kegyetlenkedést vitt véghez. Drugeth Fülöp, Szepes és Abauj vármegyék újonnan kinevezett ispánja, szembeszáll ugyan vele, de csak kis mértékben tudta a sértett oroszlán kártevéseit megakadályozni, akinek egyik leghőbb vágya azonban, hogy Szepesvárt elfoglalja, mégsem sikerült. A kölcsönös csipkedések, támadások Csák Máté és a király hadai között éveken át tovább folytak, de nagy, döntő mérkőzésre egyikük sem gondolt. Mintha mindegyiknek igen nagy lett volna a respektusa a másikkal szemben, de az az egy bizonyos, hogy a rozgonyi győzelem, habár egy kis pyrrhusi mellékize volt is, nagyban emelte Károly király tekintélyét s most már rohamosan szaporodott azoknak a száma, akik szakítva eddigi tétovázó magatartásukkal, teljes odaadással állottak a király mellé, kinek hűségüket és szolgálataikat önként felajánlották. Nagyban elősegítette a kibékülés munkáját Károly király ügyes, okos, engesztelő és nagylelkű politikája is, ami végre az Amadé fiakat, sőt részben a Németujváriakat is a királyi táborba terelte át. Ujvári Miklós ennek ellenében a tárnoki, János pedig a lovászmesteri méltóságot kapta jutalmul. Apor László szintén híven betartotta a királlyal kötött egyességet, ép ily csendesen viselkedtek és semmiféle királyellenes dolgot nem míveltek sem a Baboničok, sem a Brebiri Subičok a délvidéken. Ama kevesek között, akik sehogysem akartak térdet hajtani a király előtt, Zách Feliciánt, a Csák nemzetségbeli Györk fia Miklóst és az Abák egyik ágához tartozó Csobánkát említik a krónikáink. Hogy Csák Mátéval a teljes kibékülés nem sikerült, azon utóbbinak vad, erőszakos természeténél fogva nem csodálkozhatunk, de azért valami fegyverszünetszerű megállapodásnak mégis létre kellett közöttük jönnie, mert különben sem Csák Máté, sem a király nem mert volna a rozgonyi csatát követő években az alább tárgyalandó nagyobbszabású külföldi hadjáratokra gondolni.