Elnyomások.
Elnyomások.
Mert igaz ugyan, hogy az 1790/1-i XXVI. t.-cz. szebb jövőt ígér a protestánsoknak, midőn egyházi és iskolai önkormányzatukat biztosítja és nagyfokú volt a lelkiismereti szabadság mellett, az a hitbeli és anyagi föllendülés, mely ennek nyomában megindúlt, ámde a múltak igazolják – és e részben Bács vármegye levéltárában is megtalálhatók még az országos dikasztériumok szomorú jelentőségű intézményei, rendeletei – hogy a kormány egyházpolitikája a protestánsokkal szemben félretett minden kíméletet. A helytartótanács II. Lipót halála után már tartózkodás nélkül és lépten-nyomon használja fel rendeleteiben az 1790/1-i XXVI. t.-cz. hézagait arra, hogy a törvény üdvös rendelkezéseit sarkaiból kivesse; s az egyházi életet bénító eme sérelmes rendeletek következetesen, lánczolatosan egymásba fogóznak, évtizedeken keresztül, úgy, hogy szinte igazolják azt az egykorú közfelfogást, mely a helytartótanácsot „flagellum haereticorum”-nak, az eretnekek ostorának nevezte el. Megálltak eme nehéz megpróbáltatások között a bácskai ref. egyházak is és a német egyházak követték a magyar testvérgyülekezeteket, buzgóságban, elszántságban egyaránt.
Az 1848–49-iki szabadságharcz pusztítása félelmes arányokban rongálta meg és vetette vissza az egyházak fejlődési menetét. A felingerelt fajgyűlölet vérengzéseit fokozott mértékben szenvedte át a különböző nemzetiségek által lakott Bács-Bodrog vármegye s a testvérháború iszonyait és rombolásait fokozott mértékben érezték a megyebeli, különösen magyar ref. egyházak, melyek a legszomorúbb napokban is szemben álltak a nemzeti törekvések szövetkezett ellenségeivel. De a veszedelem tetőpontján végre nekik is menekülniök kellett. Az egyházakban a papok maradtak meg helyükön utolsóknak. Az ómoraviczai egyház pénztárát Halasra szállította, anyakönyveit elásta. Piros, Újvidéken sülyesztette föld alá harangjait; papja, családostul elbújdosott. Feketehegy lelkipásztorát a felbújtogatott tömeg agyonlőtte.
