Rókavadászat.
Rókavadászat.
A nádasokban valaha sok volt a vörös hóhérfajzat, a róka, a mely sokkal jobb búvót talált a mocsárvilág útvesztőiben, mint bármely sűrű erdő csalitosában. Az erdőből kizaklathatta a hajtó, vagy a jó kopó; innen ellenben fittyet hányhatott őkelme minden üldözésnek; hisz a süppedő iszap apró zsombikszigetein senki sem üldözhette; még a jó kopó is meddő erőlködéssel kergette a nyomát, ha ráakadt; hisz a nád között, kivált az egymás hátára nőtt torzsokszövedék alagútjain, játszva menekült előle a sokkal könnyebben elcsúszó bestia.
A bácskai nádas-erekből nem kis mesterség volt kiszorítani a ravasz komát, a mely megszokta a kopócsaholást is és csak bújkált a hajtóebek előtt. Hanem azért annak is volt módja, hogy kifogjon rajta a vadászfurfang. Ha nem volt tulságosan széles a nádszalag, a mely az ér medrére borúlt: kötelet húztak át rajta s a kötélre apró csörgőket, csengőket, fehér rongyczafatokat kötöttek, azután keresztben tartva az így ellátott kötelet, lassan haladt vele kétoldalt két begyakorlott ember. A kötél súrolta a nádast, lefektette, átcsúszott rajta, és e közben folyvást csilingelt-zörgött a sok csörgő, csengő, kolomp. A róka ennek a zenekarnak a közeledését nem bírta ki, a nád zúgása, hajlongása azt gyaníttatta vele, hogy bent vannak üldözői; néha a libegő rongyokat is megpillanthatta; menekült is ész nélkül, vakon, a nyiladékok táján leskelődő puskások felé. Azok gondoskodtak számára az utolsó kenetről.
