A Szenthegy.
A Szenthegy.
A Szenthegy »Mons Sanctus« neve Szent László II. törvényében fordul elő legkorábban, »Sacer Mons« alakban pedig az ugyanazon időtájt készült Szent István-legendákban; míg az oklevelek csak félszázaddal utóbb kezdik nagy ritkán, azután egyre sűrűbben, végre egész rendesen emlegetni »Pannonia szent hegyét«. A tatárjárás előtt szokásosabb a »Pannonia hegye«, vagy a »Pannonia fölött levő hegy« elnevezés. De már Szent István levele is szentnek mondja e helyet, melyet minden más ily hely fölött különös tisztelet illet meg. Csak sejteti, hogy ezt Szent Márton miatt mondja, ki Hartvik szerint itt született; itt volt az ő telke s a szent hegyet választotta imádságos helyéül, míg Pannoniában élt. Ez a Pannonia pedig nem nagy vidék volt, nem a régi római tartomány neve, hanem Szent László oklevele szerint, a Szenthegy aljában lévő első birtok a többi közeli birtokok, falvak között. Ezt a Pannoniát másképen Sabaria néven is emlegetik s egy tatárjáráskori nagy birtokösszeírás Tarján és Ravaszd közé helyezi, azután azt mondja: »Ott a völgy közepén van a szent forrás, melyet Pannonia fejének – Pánzsafőnek – mondanak.« Ez az a forrás, a melyről Béla király névtelen jegyzője fönntartotta a hagyományt, hogy »Árpád vezér és nemesei táborba szállának Szent Márton hegye mellett és Sabaria forrásából mind ők, mind barmaik ivának, és a hegyre fölmenvén s Pannonia földjének szépségét látván, fölötte örvendének«. A Pánzsa ér mellett nyugatra a kisravaszdi vagy paczkallói katlanszerű völgyben, római épületek alapfalaira találtak, melyek között fűtőcsövek, vízvezeték nyomai, feliratos téglák, s egyéb római maradványok tűntek elő. A téglákon brigetioi (ószőnyi) és vindobonai (bécsi) légiók jegyei olvashatók. Igaza lehet tehát a legrégibb magyar hagyománynak, mely Szent Mártonnak, a katonai tribun fiának, később toursi püspöknek († 397) születését ide helyezte.
Szent Márton halálakor már húsz év óta itt tanyázott a Duna-Tisza mentén a hunn nép, mindössze nyolczvan évig, pusztulása után száz évvel pedig megjelent az avar. A sok nép közül, mely itt megfordult és tovább vándorolt, csak a hunn és avar tudta egyesíteni uralma alatt a Duna-Tisza országát, az utóbbi is csak harmadfélszáz évig. Mind a kettő rokon volt a magyarral, legalább vitézségben, szokásokban, erkölcsökben; de pogány erkölcsei miatt mindkettőt elsöpörte a nyugati keresztény népek bosszúja. Végre 900 táján elfoglalta ezt az országot harmadízben a magyar nép, s az Ottók és Henrikek 223német-római császársága talán ép úgy elvesztette volna e nemzetet, mint a hogyan Nagy Károly frank-római császársága tönkre tette az avart, ha Géza fővajda meg nem előzi a veszedelmet a kereszténység befogadásával.
