1833.
11833.
Van egy törvény, mely minden polgári törvények fölött örök és változhatatlan, melyet a világ kezdetétől ennyi századokon keresztül semmi álokoskodás sarkaiból ki nem forgatott, semmi hatalom és erőszak el nem nyomhatott: egy oly törvény, melynek legkisebb sértését keserű bosszúállás kivette mindenkor; egy oly törvény, melyet az alkotó minden jobb embernek szívébe vésett, mely nélkül polgári alkotmány erősen nem állhat, mely nélkül írott törvény igazságos és boldogító nem lehet és ez: a természetnek szeghetetlen szent törvénye.
2Súlyos átok gyanánt nyomja nemzetünket a hajdan korból, úgy látszik, örökségűl reánk szállott irígy viszálkodásnak minden közbizodalmat elfojtó indulatja. Sok kincsekkel áldotta meg a természet hazánkat; de az irígy sors megtagadta tőlünk legszebb áldását, a közértelmet és egyetértést, talán azért, hogy a magyar soha virágzó nagyságra ne emelkedhessék, soha igazán szabad és független ne lehessen. Nem is a külső erőszak fog egykor minket elnyomni, hanem belső egyenetlenség, mely a közerőt és közlelkesedést kifejleni nem engedi, s polgári szabadságunk éltető gyökerein rágódva, dúlja fel végre nemzeti létünket mert ime most is a legszentebb tárgy, a vallásnak és lélekismeret szabadságának tárgya, boldogító áldások helyett, a visszavonás és indulatos gyűlölség magvait szórta el közöttünk.
A polgári társaság czéljaival megférő minden szabadságot, és így a vallás szabadságát is, sérthetetlen szentség gyanánt tisztelem.
A míveltség és a szabadság azon elválhatatlan két testvér, kiket a jótevő végzet az emberiség boldogítására küldött a világra.
3Tisztelem én a vélekedések szabadságának szentségét: tisztelem még akkor is, midőn az a többség gondolkozásával nem egyez: nem is utalok a mívelt világ ítéletére egyes embernek tetteire nézve, mert úgy hiszem, minden ember saját kebelében hordozza tetteinek legigazabb bíráját: a lélekismeretet. Csak az előttem a nyomorúlt, az a megvetést érdemlő, ki tetteiért önkeblében megnyugtatást nem talál.
A szabadság másokkal megosztva nem fogy, sőt erősödik és annál biztosabban áll, minél többen lehetnek részesei.
Vannak némely alapigazságok, melyek már magokban oly tiszták és egyszerűek, oly világosak és kétségtelenek, hogy azokat bővebben fejtegetni csak azért is szükségtelen, mert a kinek kebelében azok visszhangra nem találnak, kit az ilyen alapigazságnak puszta kimondása meggyőzni nem képes, azt hosszas okoskodás sem fogja egy könnyen elvonni elfogult véleményétől.
Jól elrendelt polgári társaságban nem szabad a polgárt ítélet és törvény nélkül személyében, vagy értékében önkényes 4hatalommal sértve háborgatni, mert a személy- és vagyonbeli bátorság nem privilégium, hanem azon első jus, melyet minden polgár méltán kivánhat, s azon első kötelesség, melyet a státus minden polgárnak megadni tartozik.
Az önkény és erőszak leggyilkosabb ostorai az emberiség közboldogságának, akár egyes polgár, akár a nemzetnek egy osztálya, akár koronás fejedelem gyakorolja azokat; önkénynek tehát és erőszaknak törvény által gátot vetni, bármely alakban jelennek is meg azok, soha nem kora, soha nem káros.
Midőn két művelt ember véleményében egymással ellenkezik vetélkedve, s okait mindenik előadja az illendőség korlátai közt maradván, de mérsékléssel védi azt, a mit igaznak lát, habár egymást meg nem győzhetik, elfogultsággal egyik a másikat még sem vádolhatja, mert ha ezen szót philologice nem taglalom is, kiki tudja, hogy társalkodási életben elfogultságnak csak az előítéleteket, s a megfontolás hiányát nevezzük.
5Nincs nemzet, mely alkotmányát, polgári szabadságát forróbban szeretné, s több állhatatossággal tudná védni, mint az angol, és még sincs ország, hol a belső elrendelkezés s igazgatás hiányai köztanácskozások helyén élesebben és kiméletlenebbűl érdekeltetnének, mint épen Angliában; mert hiszen ismerni kell egész kiterjedésében a hibát, hogy azt sikeresen orvosolni lehessen.
»Nemzetek vesznek, nemzetek lesznek«, e szavakat mondotta Esztergom vármegyének előttem szólott érdemes követe (Andrássy József). Úgy hiszem azonban, nem különös újság gyanánt hozta ő fel azokat; mert a világ történeteinek évkönyvei bőven megtanítottak bennünket, hogy egyik nemzet emelkedett, a másik elenyészett; de a világ történetei nem tanítanak minket arra, hogy a végveszély örvényében elmerüléssel küzdő nemzetet némán és hidegen nézve, a lehetőségig ne segítsük. Mert hiszen egyes emberek is lesznek és vesznek: kötelesség mégis a veszélyben forgó, vagy inségre jutott embertársunkat tehetségünk szerint a végsülyedéstől megmenteni.
Nem fejtegetem én Lengyelországnak múlt századbeli történeteit; sok szomorú csapásokat kellene felhordanom, melyek e nemzetet érték; nem feszegetem földarabolásának nyilvános és titkos okait; nem számlálgatom az ebből eredhető következéseket: megtanítja majd Európát az idő, hasznos és tanácsos volt-e annak megtörténnie? 6Fájdalomnak és aggódásnak keserű érzése foghatja azonban el keblünket, midőn látjuk, hogy a lengyel nemzet, mely a 16-dik században észak leghatalmasabb státusának tartatott, hatalmas erőszakkal végképen ki vagyon már törölve a nemzetek sorából. Iszonyú valóság lett abból, a mit Kázmér János királyuk 1661. július 4-dikén tartott beszédében könyek között jövendölt: mert le van tiporva e nemzet egykori nagysága, összezúzva hevernek a hajdani szabadságnak földúlt omladéki, s a Visztulának lengyel vérrel áztatott partjain nem szabad lengyelek tűzhelye füstölög. Neveli fájdalmunkat annak érzete, hogy szánakozásnál és kérelemnél nincs hatalmunkban egyéb, a mit az elnyomottakért tehetnénk; mert századokig sújtott minket is a kérlelhetetlen balsors vaskeze, úgy hogy már most nem tehetünk annyit szerencsétlen szomszédunkért, a mennyit 1278-ban a hatalmas Ottokár ellen Habsburgi Rudolfért véghez vitt a magyar. De hiszen a szolgaságig alázott nyomorúltnak édes enyhülést nyújt a keservek özönében az is, midőn résztvevő szánakozásnak forró könyeit hullani látja; midőn hallja érette könyörgő szavát annak, ki többet érette nem tehet, habár ezen kérő szó az elnyomónak jégkebléről sikeretlenűl perdülne is le. Nyújtsuk tehát nekik e csekély enyhülést, ha már több nem áll hatalmunkban; de nyújtsuk azt tüstént és hosszas halaszgatás nélkül. Vagy talán részvétünk könycseppjeit, s a kérelem elkészítésére szükséges egy pár órai munkát sem kivárnánk áldozni azokért, kiknek ősei vért és életet áldoztak érettünk
7Maczedoniának hatalmas fejedelme, Nagy-Sándor, Európát és Ázsiát megrázkódtatta győzedelmeivel, betöltötte a félvilágot dicsősége, s magát Jupiter Amon fiának neveztette de csak bámulást nyerhetett a késő maradéktól, nem köztiszteletet, mert Görögország szabadságát, melyet már atyja megrongált, végképen meggyilkolta. Octavianus, Rómának szerencsés császára, bölcsen kormányozta a birodalmat, pártfogója volt a tudományoknak, népe Augusztusnak nevezte: de hálaadás nem kisérheté emlékezetét, mert ő fojtotta el a római szabadságnak végső lángra lobbanó szikráját. Sándor ellenben, az oroszok császárja, fényes diadalmai után polgári alkotmányt adott a hatalma alatt levő lengyeleknek, s ez neki fényesebb dicsőséget, több forró köszönetet szerzett, mint véres győzedelmei. Dicső munkáját azonban önmaga kezdte rongálni, s az annyi jót igérő fényes adomány most már végkép földulatott. A szövetséges fejedelmek, midőn Napoleon óriási hatalmával végső viadalra szállottak, azt nyilatkoztatták ki: »hogy ők Európa szabadságáért küzdenek» s midőn az ellenségnek roppant ereje kedvező szerencsével meg volt törve, magokat Európa szabadítóinak nevezték. Minden ausztriai katona, ki a lipcsei véres ütkezeten jelen volt, mellén viseli a szövetségesek dicső igéretének hitlevelét, ama kis érczkeresztet, melynek fölírása: »Europae libertati asserta«. Szép reményeket szült e három szó a népek keblében, s ezen kis emlékjelek érczbetűi némán, de hathatósan emlékeztetnek a fejedelmi szónak szentségére. Midőn tehát a néma jelek 8is ily nyilván szólanak, nekünk is, kik szabad alkotmányunk édes gyümölcseit igazságos fejedelmünk bölcs kormánya alatt nyugodtan használjuk, szabad lesz talán a dicső igéret valósulását sürgető könyörgésünk: hogy letiprott szomszédunknak elnyomott polgári szabadsága visszaállíttassék s ez által ő is boldog lehessen, mert szabadság nélkül tiszta és állandó boldogság nem lehet.
