1873.
4821873.
Magyarországnak nagyon, igen nagyon sokra van szüksége! Az eredmény Isten kezében van. Nekünk feladatunk, kötelességünk, mindent megtenni, a mit e czélra legjobbnak, legszélszerűbbnek, leginkább kivihetőnek tartunk. Egyik legnagyobb nehézség a siker elérésében az, hogy a vágyak, a remények nagyobbak, mint az erő; pedig, fájdalom! Magyarországban – máshol is, de kivált Magyarországban – ez nagy mértékben így van.
Sok hátramaradásunkat kellene pótolni és épen azért, mert a szükség ezen reformoknál oly igen nagy, oly igen élénk, nem bírunk elég nyugalommal, elég higgadtsággal, hogy a rendes egymásutánt kifejlődésében bevárjuk, hanem mindent rövid idő alatt akarunk elérni. – Mondottam már és nem ismételhetem eléggé, hogy a reformoknak, 483hogy czélszerűek legyenek, az a természetük, miszerint egy megtett lépés előkészíti a többit, s a mi ma például nem volna kivihető, az, ha az előre tett lépések előkészítik, holnap, holnapután, egy két év mulva talán sokkal könnyebben léptethető életbe.
Az áldások kőzött, a melyeket hazánkra nézve Istentől kérek, a legnagyobbak egyike az, hogy adjon ernyedetlen buzgalmat és adjon különösen egyetértést nekünk és a hazának, mert e nélkül minden fáradság sikertelen, és ha valami czélra vezethet, ez az.
Mivel az ország mindazon műveket, amelyek előmenetelére szükségesek, maga saját erejével előállítani nem képes, vállalkozókkal szokott szerződni. Mindig örülök, ha az ily szerződések lehetőleg olcsón köttetnek meg: sohasem örülök, ha úgy köttetnek meg, hogy a vállalkozók mellettök veszítenek; mert azon látszólagos nyereség, amihez ily módon jutni reménylünk, igen erősen megboszulja magát. Példákat hozhatnék föl erre Magyarország eddigi tapasztalataiból. Semmi örömöm sincs abban, hogy néhány vállalkozó vasútak építésénél tetemes veszteségeket szenvedett.
484Általában nézetem a pénzügyi politikáról az, hogyha az állam szerződik, kisebb-nagyobb, de különösen nagyobb vállalatoknál, ügyekezzék a legelőkelőbb, a legszolidabb házakkal szerződni, még akkor is, ha ez valamivel drágábba kerül. A szatócskodás sohasem fizeti, ki magát az államnak.
Másodszor, soha se örüljünk annak, ha a vállalkozók valamely vállalatnál előreláthatólag vesztenek; mert amit ott nyerünk: azt más alakban, más ponton sokszorosan elveszítjük.
Parlamentáris életben igen nagyon szabályozó a folytonos gyakorlat. Ez a folytonos gyakorlat pedig az volt, hogy mikor a delegáczió tagjai itt nem lehettek Pesten, mert a delegáczió Bécsben tartatott: akkor országos ülések nem tartattak, annyival kevésbbé folytak pedig érdemleges tanácskozások.
Egyébiránt nem is csekély kérdés ez. Az országgyűlések még a korábbi időben is azt az elvet követték, hogy ha az országgyűlés valamely tagja nincs jelen az üléseken, ha az ország valamely része nem küld képviselőket, azért az országgyűlés tanácskozhatik, végezhet, határozhat; de midőn az ország valamely része nem küldött követeket, mert nem küldhetett, mert meghíva nem volt, vagy midőn az országgyűlésen nem jelenhettek meg a tagok nem tőlök függő akadályok miatt: akkor nem tartatott az országgyűlés 485képesnek arra, hogy tanácskozzék érdemleges tárgyak fölött. Példa erre a partiumbeli ügy 1840-ben. Akkor is egyik partiumbeli megye nem küldött követet; de mivel meg volt híva, tehát az akadály egyenesen magától a megyétől eredt, megidézték a törvényes büntetésre, de azért a tanácskozásokat folytatták.
Én azt hiszem, hogy ez magában a dolog természetében is fekszik. 40 tag távol van és a mi faktumunk által van távol: mi küldöttük ki őket; minő joggal fosztjuk meg mi azon 40 kerületet attól a jogától, hogy a közügyekben határozhasson képviselői által? Minő joggal fosztjuk meg mi azon 40 képviselőt, hogy az országgyűlés érdemleges tanácskozásaiban résztvehessen?
Én tehát teljesen osztozom azon nézetben, hogy midőn a delegáczió nem itt tartatik, s így a képviselők a tanácskozásokban részt nem vehetnek: akkor érdemleges tárgyalásokba ne menjünk bele.
Nem azért- vannak a képviselők összehíva, hogy csak szavazzanak, hanem azért, hogy tanácskozás után szavazzanak. Ha egy résznek azután nem tetszik sokat beszélni, ebben őt gátolni nem lehet; valamint senki sem fogja a másik részt gátolni akarni abban, ha hosszasan és gyakrabban kíván a tárgyak fölött szólani.
486Kérdést sem szenved, hogy a parlamentáris élet nehézségei közé tartozik azon viszony, melyben a miniszter áll hivatalnokai irányában.
A miniszter felelős, tőle tehát nem lehet megtagadni azon jogot, hogy, ha szükségesnek látja, a hivatalnokot el is bocsássa. Hanem e részben különböző gyakorlat van a parlamentáris országokban. Így például Poroszországban, mint tudom, nem bír a miniszter azon joggal, hogy saját akarata és meggyőződése szerint a tisztviselőt bármikor elbocsássa.
Angliában igen is meg van ez a joga; sőt Amerikában ezen jog annyira megy, hogy az elnök minden pozitiv büntett, kihágás, vagy hiba elkövetése nélkül is elbocsáthatja, a tisztviselőket. Példa volt reá, hogy, nem tudom már, melyik elnök megválasztatván, egyszerre 30.000 tisztviselőt bocsátott el, akik egészen más politikai párthoz tartoztak, mint ő. Azt gondolom, hogy valamint egy részről nem lehet kívánni, hogy a miniszternek e részben legkisebb joga se legyen más részről épen hazánkban az elbocsátásnak ezen korlátlan jogát még sem merném helyeselni, nem merném pedig helyeselni sok politikai ok mellett azért sem, mivel a hivatalok viselésével nyugdijak vannak összekötve, és vagy attól is megfosztaná a miniszter csupán önkénye szerint a több évekig szolgált hivatalnokot, vagy pedig a penzió megmaradna az ilyen hivatalnoknak, és ezen esetben az állam nagy összegekkel terheltetnék. Ezen jövőben még segítenünk kell. A mi parlamentáris életünkben még a tapasztalat 487mutat ki nem egy hiányt, melyet pótolni kell, én tehát azt hiszem, hogy törvény által kell meghatározni ezen viszonyt, úgyszintén a fegyelmi eljárást, annak módját és a büntetést; egy szóval, igen sok helyütt van fölállítva az adminisztrativ igazságszolgáltatás tisztviselők irányában. Ez sok tekintetben kívánatos a miniszterre, kívánatos a tisztviselők, de kívánatos a magánosok biztosítására is, kik abban talán megnyugvást találnak.
A kezdeményezés joga, a mi közjogunk szerint, épen úgy megilleti ő felségét, amint a házat. Egyik úgy, mint a másik gyakorolhatja ezt a jogot. In prima linea kötelessége a miniszteriumnak a fejedelem kezdeményezési jogát gyakorlatba venni, különösen oly organikus törvényeknél, a melyeket az egész ország óhajt.
Nem vonom kétségbe. hogy ő felségének s így ő felsége nevében, a miniszteriumnak van joga az országgyűlési ülésszakot föloszlatni; de azt is tudom, hogy ezen fejedelmi jogot az országgyűlés pozitiv határozata , ellenében igen 488nagy óvatossággal kell használni akármely kormánynak vagy fejedelemnek.
Alig van valami, aminek én köztekintetből jobban örülnék, mint midőn az ifjúság önművelődési ösztönét és törekvését látom.
Helyesen jegyezte meg a múltkor Szathmáry Károly tisztelt képviselőtársam, hogy a magunk példáján tanulhattuk meg, miszerint az önművelődés által sokkal többet tanultunk, mint az iskolában tanultunk; az életre alkalmazását önművelődésünknek köszönhetjük. Óhajtanám, hogy minél több ily önművelődési kör alakuljon, és föntartásukat valóban igen fontosnak tartom.
A dogmákat minden vallás maga szabja meg a maga híveinek, a hívek higyjék meggyőződésük szerint; az államnak csak a politikai részszel lehet dolga.
Tanulmányoztam a lehetőségig a placetum jogának kérdését, de megvallom, – lehet, hogy figyelmemet elkerülte, – a vastag corpus jurisban egyetlenegy törvényt 489sem találtam, mely a placetum jogát szabatosan körülírva megmondaná, hogy miből áll az…
Ez a tetszvényjog igen sajátságos dolog. Én azt nem specziális jognak tartom, hanem olyan jognak, mely nem egyedül egy státust, kivételesen Magyarországot, hanem minden státust a világon megillet, hogy a maga fennállásának biztosítására fellépjen oly tanuk vagy cselekvések ellen, melyek a státus fennállását veszélyeztetik. Ez a státus fogalmából eredő jog, a mely minden státust egyaránt megillet.
Említik, hogy Magyarország királyát, mint apostoli fejedelmet illeti meg e jog; de hivatkozom nálamnál a históriában jártasabb férfiakra: én úgy tudom, hogy az »apostolicus rex« czímét legelőször Mária Terézia kezdte használni különösen egy pápai breve folytán: azelőtt e czímet magyar királyok sohasem használták. Tehát a brevének volna az az eredménye: az apostoli czímből folyna az a jog, hogy a magyar király más jogokat is gyakorolhat, mint minőket más státusok fejedelmei gyakorolnak.
Egyébiránt voltak esetek, a mikor engedetlenségért a fejedelem egy időre beneficziumaitúl megfosztotta a püspököt, hanem ne feledjük el, hogy közülünk talán senki sem fogja helyeselni, hogy a fejedelemnek egyedül magának, bírói hatalom közbejötte nélkül – a mint akkor történt – büntető joga legyen. Én azt állítom, hogy alkotmányos parlamentáris országban a fejedelem kegyelmezhet, mert az 490ő legmagasb kegyelmezési joga sértetlenül fennáll, de nem büntethet a maga hatalmából.
Kérdem, valamely állam vagy egyes ember, ki attól tart, hogy háborús viszálkodásba keveredhetik, mit tekint első feladatának? Megnézi arzenálját; megvizsgálja, ha van-e a háború viselésére elegendő alkalmas fegyvere. És ha nem találja elegendőknek, mindenekelőtt fegyverről gondoskodik. Mi az erkölcsi, az intellektuális háborúban a mi fegyverünk? A törvény.
Ha azt találjuk, én pedig úgy találom, hogy a törvény nem nyújt elég eszközt, nem világos, nem határozott, sőt nem is szól arról, a miről talán szükség volna szólnia, mindenekelőtt arról kell gondoskodnunk, hogy elegendő fegyverünk legyen, azaz törvényekről, a melyekre állapítva s a melyek erejénél fogva eljárhassunk az oly hibák ellen; a melyek megtorlására most törvényeink nem nyújtanak elég eszközt.
Az állam és az egyház közötti viszonyok egész Európában a legnehezebb kérdések közé tartoznak. Csak a legújabb időben is előttünk van egyik példa: a porosz állam. A porosz állam, hol a katholikusok szárparánya sokkal csekélyebb, mint nálunk, erélylyel akar fellépni, és min kezdi? Legelsőbben is törvényeket alkot, csak az imént 491fejezte be tárgyalásukat, a, melyek alapján e tárgyban biztosan eljárhasson.
Általában, nekem az idevonatkozó tárgyakhoz szólni kissé nehéz, egyszerűen azért, mert nekem az állam és az egyház közötti viszonyokat illetőleg nézetem az, a mi, mint tapasztaltam, sok emberé nem. Én azt tartom, hogy e viszonyokat illetőleg a művelt világon két egymástól nevezetesen eltérő rendszer uralkodik; az egyik az amerikai, a másik az európai. – Az észak-amerikai államok törvényhozása – nem mind járt az állam első alakulásakor, de csakhamar utána –- azon elvből indúlt ki, hogy az állam a kultuszok dolgába minél kevesebbet avatkozzék. Körűlbelűl, csekély módosítással, úgy tekintette a kultuszokat is a státussal szemben, mint asszocziácziókat és valamint minden asszocziáczióra nézve, úgy a kultuszokra nézve is, ha azoknak tanai vagy eljárása a státusra veszélyesek voltak, az ellen felszólalt, fellépett, minden más egyebekben pedig szabad kezet engedett nekik.
Ez ott könnyebb volt. Azok az emberek, kiknek ősei hazájukat vallásuk üldöztetése miatt hagyták el, igenis érezték és tudták, mennyire káros következésű, ha a státus sokat avatkozik vallási ügyekbe.
Az európai rendszer ettől tetemesen eltér. Európában a czivilizácziót a kereszténység terjesztette. A mely népek a kereszténységhez nem csatlakoztak, vagy elenyésztek, vagy ha fenmaradtak, a kulturában igen hátramaradtak. A keresztény vallás levén a czivilizáczió megalapítója, annak 492vezetői voltak az egyházi férfiak, kik akkor tulnyomólag, hogy ne mondjam, kizárólag birtak tudománynyal és műveltséggel; az ő befolyásuk a státus ügyeit vezető férfiakra, fejedelmekre és egyéb nevezetes emberekre, részint túlnyomó tudományosságuk, részint pedig a vallás varázsa által nagy volt. Ennélfogva a kereszténységnek vagy a vallásnak érdekeit összeszőtték a státus minden intézményével és annak gyökerei minden intézménynyel összenőttek. Ennek bizonyoságáúl nem kell egyebet említenem; mint hogy a legújabb időkig majd minden államnak meg volt a maga államvallása, vagy legalább oly vallása, a melyet a többiek fölött kegyelt, ápolgatott, védett. –- Francziaországban, Olaszországban, Ausztriában a katholikus vallás; Poroszországban az evangelikus, Angliában a protestáns, különösen az episzkopális, az orosz birodalomban a keleti egyház, egy szóval mindenütt voltak kedvezésben részesült vallások. Ez kezd szünedezni, de még sok helyütt nem szűnt meg, mert ezt a rendszert egy nap alatt megsemmisíteni nem tartozik a lehetőségek közé, minthogy gyökerei oly mélyen bele vannak nőve az institucziókba, hogy azokat kitépni konvulziók nélkül nem lenne lehetséges, és ha mégis kitépni akarnók, gyökereik újra kihajtanának, még pedig bujábban, mint annakelőtte.
Az én nézetem – a magam elvéről szólok – az, hogy a két rendszer közt jobbnak, észszerűbbnek és czélszerübbnek tekintem az amerikait, a mely rendszernek alapja az, hogy az állam ne, vagy minél kevesebbet avatkozzék 493a kultuszok ügyeibe, és csak akkor és csak annyiban, a mennyiben a státus fentartása a beavatkozást szükségessé teszi. De ha ezt egyszerre el nem érhetem, azt a czélt mindig szem előtt tartom; és minden lépést, mely a felé vezet, pártolok, de nem pártolok semmi oly lépést, a mely attól eltávolít.
Itt van Magyarországra nézve két vallásfelekezet főpapjait illetőleg a jus comitiorum, melynélfogva a katholikus és keleti egyház főpapjai hivataluknál fogva tagjai a felsőháznak. Ez a többi vallásúakra nézve nincs így. Ha akarunk jogegyenlőséget a vallásokra nézve, de ha akarunk a józan észnek szabályai szerint rendezkedni, ez az anomália, ez a különbség nem állhat fenn. Két módon ehetne a dolgon segíteni: vagy a többi vallásoknak is e privilégiumot megadni, vagy mindeniktől elvenni. Az első annyi volna, mint egy abszurdumot még egygyel szaporítani és a mint én ismerem polgártársainkat, mind a protestánsok, mind a zsidók nagyon megköszönnék és deprekálnák ezen kedvezést. A dolog természete tehát az, hogy egyiknek sem kell megadni azon jogot. Tehát mikor és hol kellene ezt rendezni? Nem szólok arról, hogy jogos-e vagy nem jogos, így vagy amúgy téve: hanem mi az, a mit az óvatosság és józan ész parancsol? Nem tartanám czélszerűnek, holnap egy t.-czikket hozni és azt mondani, hogy 494sem katholikus, sem görög keleti püspököknek nincs a főrendiházban helyük; a világért sem! Azt gondolnák, harczot üzenünk nekik, üldözzük őket; pedig nincs veszedelmesebb ember, mint a martyr.
Előttünk áll a főrendiház rendezése, ott lesz alkalmunk kimondani, hogy senki nem vehet részt a törvényhozásban, mint törvényhozó, csupán hivatalánál fogva; sem püspök, sem főispán és a többi. Hanem akár választás, akár kinevezés alapján rendeztessék a felsőház, vagy a kettővel együtt, azoknak, a kiknek választási vagy kinevezési joguk van, jogában álljon, ha akarnak, püspököt is választani vagy kinevezni, vagy szuperintendenst, vagy rabbinust vagy más embert, de az akkor nem úgy ül ott, mint püspök, mint szuperintendens, mint rabbinus, hanem úgy ül ott, mint kinevezett vagy választott pair-je az országnak.
Előttünk van és reménylem, nem hosszú idő múlva, a ház asztalára kerül, a polgári házasság kérdése.
A polgári házasság; nézetem szerint, abszolute nem vallási, hanem tisztán polgári kérdés. A két mód közül, melyet eddig követtek, az egyik az engedélyezett polgári házasság, a másik a kötelező. Nem tehetek róla, én az elsőt, a fakultativ polgári házasságot nem tartom logikai alapon nyugvónak, nem tartom helyesnek és magára az egyházi 495rendre nézve is sértőbbnek tartom, mint a kötelezőt. Mert ha nyersebb nyelven mondanók ki a fakultativ polgári házasságról szóló törvényt, ez annyit tenne, hogy az állam azt mondja alattvalóinak: »Fiaim, ha házasodni akartok, menjetek papjaitokhoz, adjanak ők össze benneteket, de ha azok össze nem adnak titeket, akkor jöjjetek hozzám, majd összeadlak én. Ellenben a kötelező polgári házasság egészen más. Ott az állam azt mondja, hogy a házasság nem csak egyházi szertartás, hanem polgári szerződés, és pedig a legfontosabb, mely alapja a legitimitásnak, a szukczessziónak stb. Én tehát mint állam megkívánom, hogy ezen polgári szerződés előttem köttessék; annak egyházi részét azután végezzétek el a magatok papjánál. Ebben sem sértő, sem abszurd, sem helytelen nincs. Mindezeket fokonként meg lehet tenni.
Annyiszor említtetett már az egyházi javak elvétele; egy helytt elvették, nem adtak helyébe semmit, más helytt elvették és a státus vállalta magára az egyház költségeit. Én ezt oly lépésnek tartom, a mely nem vezet az én czélom felé, hogy t. i. a státus csak annyiban avatkozzék az egyház dolgaiba, a mennyire szükséges; ez oly lépés, a mely ettől visszafelé vezet.
Azt hiszem tehát, nem azt kell kimondani, hogy az egyházi javak elvétetnek, hanem meg kell különböztetni, 496hogy mik az egyház valóságos tulajdonai és mik a státus tulajdonai a maga kulturális czéljaira: és ha ez meg lesz különböztetve és a státus a magáét megtartja és használja a kulturai czélokra, a másiknak elvételét azért is károsnak tartanám, mert a státusnak kellene fedezni a kultusz költségeit, a mi megint messze vezetne attól, a mit én akarok, még pedig visszafelé vezetne.
Igen fontos a kath. autonomia kérdése. Sürgették ezt már a miniszteriumnál, sürgették nálunk is. Én e tekintetben abban a véleményben vagyok, hogy a kath. autonomia csak negative tartozik az országgyűlés elé. Nekünk nincs jogunk az autonomiába akként avatkozni, hogy így legyen, hanem van jogunk azt mondani, hogy így ne legyen.
Például, ha valamely autonomiának eszébe jutna magának hívei irányában büntető jogot arrogálni, ezt a jogot az állam nem engedhetné meg; büntetni az államban csak az államnak van joga; olyan autonomiát az állam el nem tűrhetne.
Ezen (vallási) dolgokban a legnagyobb óvatosság szükséges. Az erélylyel és józan észszel párosúlnia kell a leggondosabb óvatosságnak, mert a kérdés könnyen elmérgesíthető. Nem kérdem aztán, ki kezdte meg, a mint Lucanus mondja a Pompejus és Caesar közti harczról: »quis justius induit 497arma, scire nefas«; itt is fölösleges kérdés, ki kezdte, ha a baj egyszer meg van. Az óvatosságot azért tartom nagyon szükségesnek, mert ezen ügy hordereje messzebb visz, ha elhibázzuk a lépéseket, mint a mennyire az kezdetben látszik.
Sokszor igazolta a történelem, hogy kicsiny dolgokból a legerősebb szakadások támadtak, mert hozzájárúlt a magánérdek, az indulat, a szenvedély és mint a német mondja, a Rechthaberei. Egyik a másikat tüzelte, és az olyan ember, ki vallási dolgokkal nem is törődött, a legdühösebb vallási háborúk harczosa lett.
Én minden nemét a vallási háborúknak a lehetőségig óhajtom kikerűlni. Ha a vallási háború fanatizmusból ered s fanatizmussal vitetik, káros, veszélyes, de az oly vallási háború – mert nem csak fegyverrel lehet háborút viselni, igen gonoszak azok is, melyek tollal és a tanácskozási termekben vitetnek – oly vallási háború, mely hit, vallási buzgóság nélkül, magánérdekek és politikai czélokból vitetik, még veszélyesebb s a mellett utálatos is.
Ettől óhajtom megmenteni országunkat, jogaink, alkotmányos állásunk feláldozása nélkül, s hogy ezt tehessük, mindenekelőtt gondoskodnunk kell fegyverekről, melyeket az ilyen háború esetére használhassunk a magunk védelmére.
