CSOKONAI VITÉZ MIHÁLY (1773–1805) költő
E világon olly becses kincs,
Melly tenállad nagyobb volna,
Vagy tégedet kipótolna.
Mellynek kedves a kalitka…
Miolta a miénk nevezet elűle.
Az a tetőled nyert birtokom s vidékem,
Mellynek én örökös földesura lettem,
Mihelyt teáltalad embernek születtem.
Meddig lesz körmöd közt a Mindenhatóság?
Míg űlsz a királyok koronáján, kincsén?
A vitézek kardján s a népek bilincsén?
Hogy étlen s mezítláb jár a szent helyeken,
Ollyan nagy érdem-é egy-két liturgia,
Hogy az ember azzal lehet Isten fia?
Nincsen neked sem kezdeted, se véged;
És csupán a véges ész
Szabdalt fel apró részeidre téged.
Bőlcsebbé tesz engemet.
Égi tűnemény,
Istenségnek látszó
Csalfa, vak Remény!
Kit teremt magának
A bóldogtalan,
S mint védangyalának
Bókol úntalan. –
Tarka képzetek!
Kedv! Remények! Lillák!
Isten véletek!
Csikóbőrös kulacsocskám!
Érted halok, érted élek,
Száz leányért nem cseréllek.
Mint ha az emberség tüzétől fellobban…
Két démon, melly minden szépet, jót feldúlat.
Már Európában csak mi vagyunk hátra,
Hívnak magok után a többi nemzetek:
„Magyarok! derék nép! mit késtek? jöjjetek!…
Iszom, ha bánat éri;
S ha szíhatok borocskát,
A gondjaim csucsúlnak.
Örök halál annak semmiségbe menni.
…mindent új képre s új életre bont el;
Ő a természetnek segédje s szolgája,
Őáltala forog ennek karikája;
De legkissebb rész sem veszhet el kezéről,
Ő csak bont, de számol minden részecskéről…
Azt a jó, bőlcs, igaz Istent nem találom…
S az észnek, e tőlünk vállalt mostohának,
Hideg intésein makacsúlva járunk,
A nyert jót megvetjük s képzelteket várunk.
Ha csakugyan egykor meg kell szűnnöm élni?
Mért olly édes nékem az halhatatlanság,
Ha ez a reményem merő hasztalanság?
Uram! mind egyforma teremtésid ezek…
… minden nép elébb lett theologussá,
Mint kételkedővé vagy philosophussá.
Hiszen ha porrá lesz testünknek porfala:
Csak semmivé válik, ami semmi vala…
S nem bánom, hogy ismét minerállá lettem.
S aki a célig ért, az nem hiába élt.
S maga az igazság napja világosít…
Hol a cselekvőnek akadályi vagynak.
s mindenek hallgatni fogják beszédedet,
e kézzelfogható setétség eltünik,
az éjnek madara húholni megszűnik.
Egy jóltevő világ a mennyből kiderűl,
s a sok kigondolt menny mind homályba merűl.
mint kiált fel szóval egyet az értelem, …
tárházát az áldott emberiség nyitja,
édes fiainak sebeit gyógyítja;
a szeretet lelke a főldet bételi,
s az ember az embert ismét megöleli;
eloszolnak a szent s a panaszos hangok,
boldogító érccé válnak a harangok.
Azzal sok száz embertárson segítenek,
amin most egy cifra tornyot építenek.
Én ugyan lelketlen por leszek már akkor,
de jöttödre vígan zengem énekemet:
vajha te csak egyszer említnél engemet!
Úgy e bagoly világ nem rémítne tőle,
nemes útálással halnék ki belőle.
Nem lehet jelenvaló,
csak múlt, s jövendő pont lehet tebenned;
És miként a puszta szó
Repten repűl, úgy kell veszendőbe menned.
Míg az élet lángja ég,
Egymást viszont öröm között szeressük.
Híremet s nagyvoltomat
Ne trombitálják messzi tartományok,
Más ne tudja síromat:
Te hints virágot arra s a leányok.
Szállj ki szent hegyed közűl.
Régi barlang, szent fedél.
Melyben egy bőlcs csendes nyugtot, hálást
E setét hegyekben lél?
Hol csak egy kő lenne párna,
Hol sem ember, sem madár nem járna,
Mely megháborítana.
S bár ily együgyű is, lelket ád ihlése.
Hányszor vigasztalja ez a néger szívét,
Mikor már nem bírja elcsigázó mívét,
Mikor a potosi bányák éjjelében,
Az élet és pokolkölcsönös szélében,
Hol csak jajszók s bilincscsörgések hallatnak,
A rabság s a kínok már lelkéig hatnak,
S a pogány keresztyént átkozván magába,
Elszánva ugrana az ércek kohába.
De csak visszahátrál, letörli könnyeit,
S a tágas tengerre fordítja szemeit,
…
Gondolja: majd eljő az a perc végtére,
Melyben elér ő is a kínok végére,
És az esti szellők lágymeleg szárnyain
Általrepül lelke a tenger partjain,
S majd otthon egy tarka publikánná válván,
Őseivel egyik fáról másra szállván
Zengi új örömét és elmúlt kínjait,
S átkozza a kávés kertek vad urait.
Háromszáz milliom ember boldogsága.
Ez a hit csinálja őket csendeseké,
Jókká, dolgosokká, mértékletesekké;
…