GYŐRFFY ISTVÁN (1884–1939, etnográfus)
GYŐRFFY ISTVÁN (1884–1939, etnográfus)
A néphagyomány tart meg bennünket magyarnak s a nemzetközi műveltség tesz bennünket európaivá. Ha azonban csak az európaiságra törekszünk, lehetünk nagyműveltségű népek, de minél hamarabb megszűnünk magyarnak lenni.
Kapva-kapunk mindenen, ami idegen, ami „európai”. Pedig Európa nem arra kíváncsi, hogy átvettünk-e mindent, amit az európai művelődés nyújthat, hanem arra, hogy a magunkéból mivel gyarapítottuk az európai művelődést! Európa az egyéniséget keresi és értékeli bennünk, nem a tanulékonyságot.
A néphagyomány nagy nemzetfenntartó erején kívül szükségünk van a magasfokú nyugati művelődés minden vívmányára. A néphagyománynak emellett azt a szerepet szánjuk, hogy minden vonalon alapjául szolgáljon a magasabbrendű művelődésnek, de annak ne csak színt, hanem belső tartalmat is adjon.
A népnek az újításokkal szemben való ellenszegülését, maradiságát, közömbösségét általában hibának szokta tartani a felsőbb társadalmi réteg, pedig sokszor ebben nyilatkozik meg nemzetfenntartó ereje.
Miféle jogon követeljük a tisztességtudást a néptől, ha mi nem tudjuk a népi szokást, illendő magatartást és tapintatlanul napról napra megsértjük őket?
A Teremtő a tehetséget úrnak, parasztnak egyformán adja. Csak a sors mostohasága s társadalmi berendezésünk fogyatékossága az oka, hogy annyi népi tehetség kallódik el. De csak a középosztály számára vész el. Tehetsége a maga társadalmi körében érvényesül. Esze a népi tudást gyarapítja, művészete önmagát és népi közösségét gyönyörködteti.
… a hagyományos népi műveltség kerek egész – a falusi élet minden vonatkozására kiterjedő – művelődés. Nem 8-10 tantárgya van, mint az iskolának, hanem száz meg száz.
A magyar szűcsök, szűrszabók, fazekasok, asztalosok, szíjártók romlásáért senkinek sem fájt a feje, hiszen csak magyarok voltak, de kihalt velük az a magyar népművészet is, mellyel ma a múzeumainkat látogató idegeneknek dicsekszünk, akik őszinte elismeréssel adóznak a halódó magyar népi kismesterség remekei előtt.
Ahol a magyar államhatalom megszűnt, a magasabb művelődést hordozó középosztály tönkrement, elkallódott; ahol a magyar iskolákat becsukták, az elszegényedett nép papot sem tud tartani, ott a hagyományos magyar népi műveltség még mindig fenn tudja tartani a magyarságot az eljövendő feltámadásig.
Ha felismerjük a nemzetiségeink hagyományaiban a magyar hagyományokat, akkor rögtön ráeszmélünk, hogy őket a közös hagyomány ma is szorosan kapcsolja hozzánk.
Nálunk az ország fővárosában a népi műveltség parasztosságot jelent. Budapest még a történelmi középosztály hagyományainak sem talaja. Budapest régi, jobbára német hagyományait elveszítette, magyar hagyományokat pedig sem nem őriz, sem nem szerzett. Magyarsága abban merül ki, hogy lakói jól-rosszul tudnak magyarul.
Szorongatott helyzetében minden nemzet segítség után néz és mind ráeszmél, hogy legbiztosabban csak önmagára számíthat.
Szomszédaink tanulmányozása nélkül a magyar népismeret egyoldalú és nagyon hiányos.
A létért való küzdelemben lassan ráeszmélünk, hogy egyedül vagyunk, és „a nagy világon e kívül nincsen számunkra hely”. Divatos szóval élettér. De megismertük-e már ezt a helyet, amely ha áld, ha ver a sors keze bennünket, rajta kell élnünk, vagy halunk? Ismerjük-e a népet, mely egyetlen erőtartalékunk.
A magyarság nem a test, nem a vér. hanem a lélek kérdése. Azért hogy valaki törzsökös magyarnak vallja magát, de csak magyarkodik, nem magyarabb, mint a lélekben is teljesen magyarrá vált idegen eredetű magyar.
A néphagyomány és a nemzeti művelődés. Bp., 1939.
