A mátyási közjáték: egy alternatív törökkép
Hunyadi Mátyás (1458–1490) uralkodása idején a fent bemutatott törökkép és – mondjuk így – „hivatalos” törökellenes ideológia mellett egy merőben különböző felfogás is utat tört magának. Ez teljes egészében Hunyadi Mátyás személyének és politikai ambícióinak köszönhette létrejöttét.
Mátyás a keresztény világ felé ugyanúgy, sőt talán még hangsúlyosabban hirdette az ország hitvédő szerepét, mint atyja. Ez a propaganda nem is maradt hatástalan, mert a korabeli Európa szellemi tekintélyei az 1480-as években már benne és birodalmában látták azt az erőt, amely megmenti Európát a török és a cseh eretnekség (a huszitizmus) kettős fenyegetésétől. A vezető itáliai humanisták tőle várták annak az újfajta keresztes eszmének a diadalra juttatását, amely a keresztény civilizáció védelmét és az annak szülőjeként felfogott görögség felszabadítását állította a korábbi missziós gondolat helyébe. Mátyás király szívesen fogadta és maga is táplálta a személye körül formálódó mítoszt; magáévá tette azt a humanista állítást, hogy ő az új Herkules, aki emberfeletti teljesítményekre képes, vagy az új Nagy Sándor, akinek az a hivatása, hogy legyőzze a Dáriussal azonosított török szultánt. Az udvarában élő ferrarai orvos, Antonio Torquato a kor nagyra becsült tudományával: az asztrológiával erősítette a török bukásába vetett hitet; 1480-ban megjövendölte, hogy a szultán birodalma 1538 előtt véget ér. (Itt kell megjegyezni: a legyőzendő Dárius, azaz II. Mehmed viszont önmagát gondolta Nagy Sándornak, akinek az a küldetése, hogy uralma alatt egyesítse a Kelet- és a Nyugatrómai Birodalmat.)
193Mátyás, az ízig-vérig reneszánsz uralkodó azonban a keresztes eszmét inkább csak szándékai takargatására használta: valójában egy közép-európai birodalom létrehozása lebegett szemei előtt. Míg a Nyugat felé a védőbástya-gondolatot hirdette (és az ország cserbenhagyásáról panaszkodott), itthon egyre inkább előtérbe helyezte a 13. század végétől már készen álló hun–magyar rokonság eszméjét, s propagandistáival „második Attilaként” ünnepeltette magát. A hun–magyar rokonság és az Attila párhuzam egyszerre szolgált a nyugati hódítások igazolására és a király fő politikai eszményeinek megjelenítésére. Mátyás és ideológusai azzal, hogy feltámasztották, pontosabban: megkonstruálták a „pogány” (a kereszténységet megelőző) magyar politikai és kulturális hagyományt, eszmei támasztékot találtak a centralizált monarchia, az államegyház, az állami önállóság és az ennek belpolitikai hátországot nyújtó magyar nemesi nemzettudat létrehozásához, illetve megerősítéséhez. A magyar régmúlt és a jelen összekötésére irányuló szándék tükröződik Mátyás egyik befejezetlenül maradt tervéből is. Orosz kereskedőktől hírül vette, hogy Keleten élnek még az ott maradt magyarok leszármazottai; követeket küldött hozzájuk, és hívta őket Magyarországra, hogy a töröktől elnéptelenített területekre telepítse őket.
Ez a maga korában abszolút korszerű (a keresztény közösségből kiváló nemzetállam létrehozására irányuló) program szükségképpen magával hozta a „pogányokhoz” való viszony bizonyos átértékelését is. Mátyás belátta, hogy II. Mehmed lényegében ugyanazt teszi, mint ő: módszeresen építi ki birodalmát, s ebben – a vallási különbség ellenére – semmi kivetnivalót nem talált mindaddig, amíg a szultán nem keresztezte az ő hatalmi érdekeit. Csábító, csakhogy egyelőre igazolhatatlan feltételezés, hogy Mehmed sikerei és önkényuralmi módszerei inkább tiszteletet ébresztettek benne. Hacsak nem tekintjük egyfajta negatív bizonyítéknak, hogy Thuróczy János, aki 1488-ban megjelent krónikájában először nevezte Mátyást secundus Attilának, éppen II. Mehmeddel mondatja el uralkodójáról a következő dicséretet: „Vajon nem róla mondta-e – mint hírlik – Mohamed, a törökök császára, aki ebben a mi időnkben az egész földkerekséget rémületbe ejtette és megrázta, és akit nagy tettei miatt méltán nevezhettek volna nagy Mohamednek: »Én meg ő, mi ketten vagyunk a világ összes uralkodói között azok, akiket méltán illet ez a név: uralkodó.«” 194Innen jöhet, hogy Mátyás a török diplomáciai kapcsolatokban nemhogy óvatosan használta a keresztes eszmét vagy frazeológiát, hanem kifejezetten mellőzte azt, és az államrezon kölcsönös tiszteletben tartását helyezte előtérbe. 1480-ban például azt írta Mehmednek, hogy azért lenne előnyös a két fél közötti béke, mert „viszálykodások helyett könnyebb lenne más fejedelmek rovására bővítenünk a hatalmunk alatt álló területet”. Ez nyílt és nem is váratlan beszéd egy reneszánsz fejedelemtől, de az már igen, hogy a Mehmeddel való barátságot és jószomszédságot azért tartja méltóbbnak az ellenségeskedésnél, „mivel ugyanaz a vér folyik ereinkben, és minden tekintetben felségednek mint idősebb fivérünknek tetszését keressük”. A magyar történetírás úgy véli, hogy a király által hangoztatott rokonságnak semmi alapja nincs, Mátyás a trónigénylő Dzsem herceg megszerzésért folytatott diplomáciai küzdelem idején terjesztette el azt a történetet, hogy nagyanyja nővérét hajdan törökök rabolták el, s ez a hölgy lett II. Murád felesége és II. Mehmed anyja. Bárhogy volt is, számunkra az a fontos, hogy Mátyás minden aggály nélkül vállalta a rokonságot a „kereszténység ősellenségével”, s aligha tévedünk, ha feltételezzük, hogy ez a készség egy tőről fakadt azokkal az eszmékkel, amelyek a hun–magyar ideológia terjesztésére ösztönözték. Mátyás képes volt a hagyományos ideológiai kötöttségek nélkül kezelni a törökkérdést, mert a politikai célok és eszközök hasonlósága, a (kitalált vagy hitt) közös szkíta (szittya) származás tudata tompította a valláskülönbségből fakadó ellenérzéseket.
Erre ösztönözte őt az udvarát fokozatosan átható újplatonista gondolkodás is, amely kevés jelentőséget tulajdonított a vallás konkrét formáinak. Mátyás és humanistái elsősorban nem is a vallás ellenségét, hanem sokkal inkább a barbár pusztítót ítélték el a törökben; a király egyik híres levele, amely „vetéseinket dúló vadkan”-ként jellemezte az országot fenyegető ellenséget, ezt a pragmatista megközelítést fejezte ki rendkívül szemléletesen.
A „török rokon” és a „rokon török politika” elve a nagy uralkodó halála után eltűnt a magyar királyi udvarból, ahová visszatért a hagyományos egyoldalú ellenségkép. A mátyási intermezzo azonban nem múlt el teljesen nyom nélkül. Felix Petantius, a király könyvdíszítő műhelyének egykori vezetője, a világhíres Corvina-könyvtár utolsó őre, a keleti nyelveket 195ismerő diplomata e gyakorlatias szemlélet jegyében rövid munkát írt az Oszmán Birodalomba vezető utakról, hogy segítséget nyújtson a törökellenes támadó háború újonnan feléledő tervének megvalósításához (1502). A mátyási humanista udvar emléke ugyancsak szerepet játszhatott abban, hogy Felix Petantius 1510 körül megalkotta az első magyar tudományos munkát az Oszmán Birodalomról; ez volt a Genealogia Turcarum Imperatorum, amelyet hamarosan török történetté (Historia Turcica) fejlesztett tovább, s amely a német humanisták révén az európai turcica irodalom egyik fontos forrása lett.