10.1 Korszerű volt-e a várak felszerelése?
10.1 Korszerű volt-e a várak felszerelése?
Ami ebből a szempontból a tüzérséget illeti, három, korábban vizsgált momentumot kell most egymás mellé állítani: a vaságyúk, az öntéstechnológia és a lövegek korának kérdését. Láttuk, hogy a magyarországi várakban a vaságyúk, vélt vagy valós előnyeik ellenére, nem terjedtek el. Kétségtelenül hatásosabbak lehettek a bronzágyúknál (erősebb anyag, nagyobb töltet, nagyobb hatótávolság), de nem annyival, hogy az befolyásolta volna a harcok kimenetelét. Elgondolkodtató azonban, hogy ha előállításuk valóban a bronzágyúkénak harmadába került, akkor miért nem öntöttek többet belőlük, melynek révén a várak talán több löveget kaphattak volna védelmükhöz. A bronzágyúk esetében megállapítottam, hogy a 17. században több nyoma is akad a legkorszerűbb eljárás, az alulról történő öntés alkalmazásának, melynek eredményeként a korábbiaknál jobb minőségű (kevésbé „robbanékony”) csöveket tudtak előállítani. Minthogy a módszer már a 16. század eleje óta használatban volt,832 és a német területeken is elterjedt, feltehető, hogy a magyarországi ágyúpark jelentős, egyre növekvő része is így készült.833 Harmadik szempontom, a lövegek elöregedése, nem elsősorban a tüzérségi technikában bekövetkezett fejlődés, hanem az elhasználódás miatt vetődött fel. Az előbbiben ugyanis ezidő alatt nem történt érdemi változás, és még sokáig nem is következett be ilyen, viszont a csövek „amortizációja” nem csekély mértékben ronthatta a lövegek hatékonyságát. Ugyanakkor figyelembe kell venni, hogy épp arra az időszakra, amikor ez a leromlás elvileg kritikussá vált, vagyis a 17. század második felére, már nem sok török várostrom esik (Várad, 1660., Érsekújvár, 1663.). Mindezek alapján az szűrhető le, hogy a magyar várak ágyúparkja e három szempont alapján nem minősíthető korszerűtlennek.
832 L. Biringuccio leírását, akinek műve ugyebár 1540-ben jelent meg.
833 A 362 db datált ágyúból csak 55 db származik 1541, a török hódítás kezdete előttről.
A kézi lőfegyverek ügyében ismét Kelenik József megállapításaira hagyatkozom, aki kiemelte, hogy a kanócos lakatszerkezetű tűzfegyverek, számos hiányosságuk ellenére, egyszerűségük miatt az egész korszakban mindvégig használatban maradtak.834 Ebből következően a kézi lőfegyverek esetében a korszerűség marginális kérdéssé vált, ugyanis a fegyver működésének alapmechanizmusa minden fajtánál közel azonos volt, a töltési sebességét pedig még a papírtöltés bevezetése sem nagyon tudta csökkenteni. Sokkal lényegesebb viszont mennyiségük, amelyre az alábbiakban térek ki.
834 Kelenik, 1993/3. 88-89.
A tüzes szerszámoknál véleményem szerint megint nem a korszerűség, hanem találékonyság a döntő mozzanat, persze a mennyiség mellett. Márpedig, végigtekintve azok külső sokféleségén, belső szerkezetük (töltetük) variációin, azt kell mondanom, hogy azok a tűzmesterek, akik a végvárakban ezen „ördögi” eszközök összeállításával, gyártásával foglalkoztak, származzanak bármely nációból, igen nagy találékonyságról tettek tanubizonyságot. Ugyanakkor megállapítottam, hogy a leltárakban összesített készletek elégtelenek lettek volna egy ostrom során, noha bizonyos, hogy szükség esetén gyorsan és nagy tömegben tudtak volna ilyen eszközöket gyártani.
A hidegfegyverek tekintetében csak a korábban leírtakat tudom megismételni, jelesül, hogy ezek az idő múlásával egyre inkább teret veszítettek a tűzfegyverekkel szemben, mind a csatamezőkön, mind a várostromokban. Ráadásul erről a csoportról, miként a védőfegyverekről is, nehéz érdemben nyilatkozni, hiszen jórészt a katonák egyéni felszereléséhez tartoztak, így a várinventáriumokban csupán bizonyos tartalékkészletek kerültek be. Mindezen tényezők figyelembevételével a korszerűség kérdésénél sokkal fontosabb tűnik a mennyiségek vizsgálata.
