TITUS LUCRETIUS CARUS (Kr. e. 96–55)
TITUS LUCRETIUS CARUS (Kr. e. 96–55)
Valószínűtlen, elképzelhetetlen, hogy egy olyan alkotó elme, aki költőnek is, természettudósnak is, filozófusnak is az elismerten legnagyobbak közé tartozik, aki tisztelt és népszerű volt a maga korában is és az azóta eltelt két évezred alatt is, csak egyetlen művet adott az emberiség kultúrájának. Holott ez a látszat. Titus Lucretius Carus tankölteménye, amelynek címe „A dolgok természetéről” (De rerum natura), már a legszakértőbb kortárs, Cicero számára is szenzáció, de kedvelt és lelkesítő olvasmány volt a reneszánsz költői és gondolkodói, sőt még művészi (pl. Botticelli) számára is. Nélkülözhetetlen forrásműnek tartják a modern tudósok és filozófusok ezt az egyetlen fennmaradt remekművét. Ez az egy azonban sértetlenül állta az évezredek megpróbáltatásait. Ez a mű az ókori materializmus egyetlen teljes épségben megmaradt emléke. A középkor vallásos szemlélete felettébb riasztónak ítélte, de még az olyan nagy műveltségű szentek, mint Szent Ágoston, majd Aquinói Szent Tamás is remekműnek tartották. Az irodalom értői pedig a latin költészetben Vergilius és Horatius műveivel tekintik azonos értékűnek.
Életrajzát felettébb nehéz elmondani, mert kezdettől fogva oly sok és oly eltérő tartalmú pletyka rakódott emlékére, hogy alig lehet megkülönböztetni a hiteles adatokat a szóbeszédtől. – Összesen 40–41 évet élt. Állítólag hajszolta a szerelmi kalandokat, kedvelte a szerelmi képességeket fokozó kábítószereket. Egyesek szerint túladagolt szerelmi hevítő ölte meg. Mások azt állítják, hogy már korábban elmebeteg volt, és tiszta pillanataiban – olykor tiszta napjaiban – írta a halhatatlan remekművet. Oly híradás is van, amely szerint öngyilkos lett. A középkoriak, akik egyszerre tisztelték költői nyelve szépségéért, nyelve gazdagságáért, és riadoztak materializmusa, vallástalansága miatt, szívesen eljátszottak a gondolattal, hogy végül is Isten büntetése végzett vele.
Bizonyosra vehetjük, hogy volt jó néhány egyéb műve is. Nem is az a különös, hogy ezek elvesztek, hiszen az ókor szépirodalmi és bölcseleti művei közül a többség odaveszett az idő pusztító szeszélye következtében. A görög filozófiának azok a nagy kezdeményezői, akik Lucretiusra is döntő hatással voltak – Démokritosz, Epikurosz – alig értelmezhető töredékekben maradtak ránk. Lucretius mint tudós, mint filozófus csupán a görög filozófia hű tanítványa volt. Mint költő azonban nagyobb mindnyájuknál. És a mű, amelyben fenntartotta az ő világszemléletüket – sértetlenül megmaradt, túlélte még a középkor számára ellenséges évezredét is.
Az Augustus császár korában kiteljesedett, már akkor „aranykor”-nak nevezett irodalmi időszak – Vergilius, Horatius, Livius, Ovidius és kortársaik néhány évtizede – nem a semmiből bontakozott ki. Közvetlen ezelőtt, Julius Caesar idejében már felívelőben volt a latin kultúra klasszikus értékrendje. Catullus lírája, Cicero prózája fontos mérföldkő az antik kultúra útján. Az ő kortársuk Lucretius.
Műve pedig az ókori természettudomány – fizika, csillagászat – költői összefoglalása, s emellett a társadalomfejlődés törvényei is helyet kapnak benne. A kitűnő stílus mindezt élvezetes, olykor látomásosan gyönyörködtető olvasmánnyá teszi. Célzata pedig az, hogy meneküljünk a halál félelmétől, a vallások szorongató fenyegetésétől. – Nem is tagadja az isteneket, sőt éppen Venust, a szerelem istenasszonyát hívja segítségül a nagy költői munkához. De az a véleménye, hogy a túl távoli istenek nem törődnek az emberekkel, tehát nekünk se kell törődnünk velük.
Sajnos, csak ez maradt meg a gazdag tudású és gazdag képzeletű latin költő életművéből. De ez szerencsére sértetlenül átvészelt kétezer esztendőt, hogy okulásul és még inkább gyönyörűségül szolgáljon nekünk is.
