A Kántorné királyi palástja (1887)
A Kántorné királyi palástja (1887)
A magyar színtársaság Budán játszott. Pesten volt a pompás német színház. Egy napján a hétnek szabad volt a magyaroknak „is” a német színházban előadást tartani. Péntek napon. – Megfoghatatlan, hogy miért tartották – sok ideig – még a színi világban is a pénteket „böjtös” napnak? Annyi bizonyos, hogy operát nem adtak pénteki napon soha. Ez a nap volt a harmincas években a magyar művészeké.
És ezen a napon megtelt a német színház vármegyeurakkal, diákokkal és iparosokkal. Ebből állt a magyarság Pesten.
A színház évadja a tél, olyankor a hajóhidat már kiszedték: a Lánchíd még meg sincs álmodva, a magyar színészeknek a befagyott Duna jegén kell átjárni a várból a pesti színházba, s előadás után megint vissza. A jég hátán szalmával van behintve a járható út, amelyen hatósági engedelemmel közlekedni lehet. Ezen sétál keresztül „éjféleken s éjfélek után” a trupp. Persze, hogy „sétál”, az omnibuszt még nem találták fel, s a fiákerről álmodó színésznek: „Szállj le, Balázs, a hintóból!” Egyszer az is megesik, hogy éppen a magyar előadás alatt dördül meg az ágyú a budai várfokon. Ez azt jelenti, hogy megindult a jég. Ez is a pénteket választotta ki! Ekkor aztán vissza Budára a mozgó jég hátán, egyik tábláról a másikra ugrálva, ki-ki a színpadi jelmezében. – Tréfa volt az.
Akkoriban lett hírhedtté „Tudor Mária” nagy szomorújátéka. Kolosszális szerep! A németek itt Pesten megpróbálkoztak vele, de beletörött a késük. Nem volt ahhoz való drámai hősnőjük. A magyaroknak volt. Kántorné. Meghozatták a darabot, s betanulták.
Eddig meglett volna minden; de hát a jelmezek? Tudor Máriának királynői palást is kell, s Kántornénak a birodalma ezt meg nem győzi. – Segítettek magukon. – Bevásároltak egy vég fényes „damiszt”. Mi volt az a „damisz”? A mai világ nem is tudja már azt. Valami középlény a selyem és a papiros között: szőve gyapotból, az egyik oldala tükörfényes. Rőfe tíz krajcár. A hermelint hozzá kiadja a duplán összehajtott vatta, fekete bajuszkákkal tarkázva. De hát a hímzés? A széles arany bordure? (A királynők ilyent is használnak.) Ez is kikerült. Telepi (a hajdani) rajztudós volt, szépen kiszabta aranyos papirosból a drága hímzeteket. A két fiatal actrix: Lendvayné és Laborfalvy Róza felvarrták azokat arany és ezüst „flincedlik”-kel (magyarul „pillangó”) a királynői palástra. Éppen elkészültek vele az előadás napjára.
De abból a péntekből „virágvasárnapja” lett. Kántorné fölségesen játszotta Tudor Máriát ideát a német színházban. Még azok is el voltak tőle ragadtatva, akik egy szót sem értettek magyarul. És aztán még sokszor játszotta azt a szerepet, mindig nagy diadallal. Olyan híre támadt, hogy egyszer maga a világhírű Rettich asszony is lejött Bécsből Pestre, hogy magyar pályatársnőjét megnézze ebben a szerepben, s előadás után megölelte, megcsókolta; pedig akkor még nem volt olyan olcsó se a bécsi út, se az ölelkezés, mint most.
Ekkor aztán a magyar urak is elpudeálták magukat, mikor látták, hogy még a német is dicsőíti az ő művésznőjüket, s csináltattak neki egy olyan Tudor Mária palástot, hogy olyan még az igazi Tudor Máriának sem volt soha. Belekerült nyolcszáz forintba. Az egész fizetése nem ment fel annyira.
Ezt a történetkét tavaly ilyenkor hallottam, a királynői palást egyik varrónőjétől. Akkor megígérte, hogy majd a színház ötvenéves jubileumának a díszlakomáján el fogja mondani ezt az új nemzedéknek. – De hát nem lehet ott. – Hívják, de nem hallja.
