IX. FEJEZET • Vagy a hajat, vagy a fejet!
IX. FEJEZET • Vagy a hajat, vagy a fejet!
Hogyan, miképpen történt, hogy Andrássy István tábornok úr ily szokatlan késő éjjeli órában talpon volt, azt most ne kutassuk, hanem elégedjünk meg azzal az adattal, hogy egy negyedóra múlva e történtek után már ott volt a városházánál, a tanácsteremben, Fabriczius uram előtt. A teremben mások is voltak.
– Nemes főbíró úr – mondá a tábornok. – Megengedjen, hogy ilyen szokatlan órában háborgatom; de szokatlan az eset maga is, ami idehozott. Kérem, a többi lábatlankodó embert küldje ki innen; négyszemközt akarok kegyeddel beszélni.
– Ezek itt nem lábatlankodó emberek, hanem az ítélő törvényszék bírái. Beszélhet előttük nagyméltóságod. Eskü köti őket a titoktartásra. Tessék mellém ülni a főhelyre.
– Tehát elmondom a dolgot. Most éjjel egyszerre nagy világosságra ébredek fel az álmomból, mi az ablakomon besüt: kitekintek s látom, hogy a ketterhäuschen mellett őrtüzek égnek, strázsák állnak, s benn a kalitban egy nőszemély kucorog. Nemsokára egy városi hajdúhadnagy jön be hozzám, s ezt a két kulcsot adja a kezembe, hogy őrizzem. Mit jelent ez?
– Bocsánatot kérek, hogy helyreigazítom nagyméltóságod előadását, de a kulcsokat előbb vitte fel a hadnagy kegyelmességedhez, s csak azután gyújtották meg az őrtüzeket – jegyzé meg a bíró.
– No, az irrelevans dolog. Én rögtön uniformisba vetem magamat, sietek le a piacra, kérdem a strázsákat, mi történt; azok azt mondják, az ével egy kóborló leányt fogtak el az utcán, s azt a rendelet szerint a pellengérkalitba bezárták – s hogy az a hajadon – kegyelmednek a leánya, bíró uram.
– Íme tehát már most tudja nagyméltóságod, hogy mit jelent ez, amit az imént kérdésbe tett. Minthogy az in flagranti kapott delikvens az én családomhoz tartozik: én nem őrizhetem a ketterhäuschen kulcsait, s minthogy hatalmas pártfogói lehetnek, másra nem bízhatom, mint arra, aki mindnyájunk fölött áll, a felséges fejedelem hadparancsnokára.
– Jól van, jól, bíró uram. Hagyjuk ezeket az allotriákat! Én tisztelem a Brutusokat és Foscariakat, akik a saját gyermekeiket elítélik. De a lőcsei bíró ne paródiázza se ezeket, se Péter cárt, se spanyol Fülöpöt, hanem ha valami ballépést tett a lánya, vigye haza, térdepeltesse borsóra, koplaltassa meg kenyéren, vízen; virgázza meg: ez az ő dolga, nem a közönségé. Az obsoletum statútumokat hagyjuk a lomtárban; holmi pellengérre kiállítás vagy hajlevágás ócska szokásai kimentek már a divatból. – Itt vannak a kulcsok, vitesse haza kegyelmed a leányát.
Fabriczius csendesen végighallgatta a főurat (aki csak úgy familiáris leereszkedéssel beszélt hozzá), s mind a két kezét összedugta a bő szenátori palástja ujjaiba.
– Hát mondok én kegyelmességednek, generális uram, egy más újságot. Az éjjel Blumevitz ezredes megszökött a városból.
Ez meglepte a tábornokot.
– Ezt valóban nem tudtam.
– Akit a császári tábornok, báró Löffelholtz, túszul ideküldött, amíg a város és a fejedelmi hadsereg ultimátumát megviszi a német főhadiszállásra a mi küldöttünk, Czelder Orbán ezredes, hogy addig helyette itt nálunk a fejével kezeskedjék.
– De hogyan szökhetett meg?
– A kegyelmességed karabélyosai elaludtak az őrszobában, amin keresztül szépen kijött a kapun, s aztán valaki kivezette a groszscherfeldi torony mellékkapuján, ahol nincs vízárok: s ennek a kijáratnak a rejtekútját csak olyan személy ismerheti, aki nagyon be van avatva a város titkos építészetébe. S ilyenek kevesen vagyunk.
Az utóbbi szavakat nagy hangsúlyra érdemesíté Fabriczius.
Andrássy tábornok vállat vont.
– Hát ha elszökött a német, akkor egy némettel több van odakinn: ez az egész.
– De meg egy magyarral kevesebb van idebenn. Mégpedig olyan magyarral, mint Czelder Orbán, aki a lelke a szepesi, sárosi hajdúságnak. Azt most a császári hadvezér ott fogja tartani fogolyképpen, miután a kezesül cserében itt hagyott ezredes tőlünk visszaszökött.
– Nem hiszem, hogy azt tegye. Löffelholtz tábornok gavallér ember, a katonai parolát meg nem sérti.
– Lehet, hogy úgy van. Nem ismerem azt az urat. Hanem a feleségét, azt ismerem. Azonban hát ez még mind nem nagy baj. De van annál egy nagyobb veszedelem. A Bercsényi által Lengyelországon keresztül számunkra küldött élelmiszereknek és lőporral, holnap este kell a határon átjönni.
– Tudom, a hírt kegyelmed hozta meg, s én rögtön intézkedtem, hogy holnap reggel az egész lovas hadunk induljon ki a városból, s a köd oltalma alatt törje keresztül a megszálló ellenség sorait, vegye fedezet alá a küldményt és erőt erővel verve vissza, hozza be azt a kapun.
– S ez a feladat Korponay Jánosra van bízva?
– Igen. Ő a lovasság első kapitánya, miután a főstrázsamester elesett.
– S megbízható ember Korponay János?
– Felelek róla.
– És a feleségéről is?
Andrássy István arca egyszerre lángba borult.
– Mit tartozik énrám az asszony! – szólt felindultan.
– Nem úgy értettem. – Nem fogja Korponay János elmondani feleségének? – Nem mondta-e el már eddig, hogy minő kiküldetés van rábízva? A feladat elég fényes arra, hogy egy férfi a szerető asszonya előtt eldicsekedjék vele és elég veszedelmes, hogy búcsúzás közben egy gyöngéd szóval megérintse, miként ez utolsó ölelkezésük lehet.
– Hát én azt nem tudhatom. Én nem strázsálom se a kapitányt, se a kapitánynét – szólt nyersen a tábornok, nevetésbe döccenő hangon.
Fabricziusnak éppen nem volt kedve e nevetésre visszhangot adni.
– Meg fogjuk ezt tudni bizonyosan – negyvennyolc óra alatt mondá hideg, halk hangon. – Ha Korponay nem mondta el az asszonyának a rábízott feladat titkát, akkor az sem közölhette azt egy harmadikkal, az a harmadik meg egy negyedikkel, aki aztán adott szavát megszegve, megszökött, hogy hírt vigyen a császári táborba. Ha nem történt így, akkor szerencsésen vissza fog térni Korponay János kapitány, az átvett küldeménnyel együtt, s meg fogja kapni a jutalmát: a várostól száz aranyat érő menteláncot, a fejedelemtől főstrázsamesteri, sőt talán ezredesi rangot is. – Hanem, hogyha kinnreked Korponay János a lovassággal együtt, vagy ott hagyja veszni Bercsényi convoi-át s üres kézzel cafol vissza: akkor bizonyos lesz, hogy ő elfecsegte a titkot a feleségének, az pedig megüzente azt a szökni kész császári tisztnek, s aki az üzenetet vitte, senki sem volt más, mint az a fehérszemély, akit az éjjel a piacon elfogtak, éppen az én házam, a Thurzó-palota, Korponayné szállása kapujában. – Mindenről bizonyosat fogunk tudni negyvennyolc óra alatt. – És ha Korponay szerencsésen visszakerül, végrehajtva a rábízott feladatot, akkor az elfogott személy nem vétett más ellen, csak a jó erkölcs ellen; akkor az történik vele, hogy haja levágatik, s maga a városból kitiltatik. De hogyha Korponay járása meghiúsul, ha odavész a jövő éjjel, vagy ő, vagy a küldemény, akkor az elfogott leány áruló volt: akkor a feje lesz levágva, s holtteste a vesztőhelyen eltemetve!
Fabriczius ezeknél a szóknál egy fejjel látszott egyszerre magasabbá lenni; míg a kuruc tábornok csak a bajuszát pödörgeté némán.
– És mivelhogy én apa vagyok – folytatá Fabriczius –, s ő nekem egyetlen leányom; nehogy azokból a rossz szellemekből, amik az ember szívében lakoznak, előjöhessen egy, amikor nincs zárva az ajtó, s még rábeszélhessen, hogy elfeledjek minden törvényt, amit a város, a haza és a becsület diktált, s megszabadítsam a véremből való vért, kegyelmet osszak ott, ahol sújtani kell; azért kívánom azt, hogy a vaskalit zárának kulcsai ne álljanak nálam, ne is egy polgártársamnál, akinek a szíve talán érzékeny, talán megvesztegethető; hanem kegyelmednél, aki a felséges fejedelemnek híve, s tudni fogja a kötelességét. Kegyelmed látott már sokaktól és nagyoktól megsiratott fejeket a porba gördülni. Kegyelmed ott volt, mikor Bezerédy fejét levágták, azért, mert áruló lett. Látta térden állva könyörögni Bezerédy ősz anyját, ifjú feleségét, apró gyermekeit. Nem kért számukra kegyelmet. – Jól tette. Acélszíve volt. No, hát tartsa meg ezt az acélszívet majd akkor is, hogyha engemet lát maga előtt térdepelni és esedezni a gyermekemért; mondja nekem is azt, amit azoknak mondott: „Az áruló számára Istennél sincs kegyelem!”
Azzal visszaadta a vaskalit kulcsait a főparancsnoknak. Andrássy a keblébe dugta azokat, s maga elé dörmögé:
– No, ez bolond egy história.
