Újabb harcok
Újabb harcok
Ez első győzelmes hadjárat után nem állt többé Mária Térézia egyedül. 1743. szeptember 13-kán Wormsban szövetséget kötöttek vele Anglia, Holland, Szárdinia, később Szászország is, mely szövetség célja volt a királynő számára a pragmatica sanctióban foglalt birtokait biztosítani.
E szövetséggel szemben rögtön egy ellenszövetség alakult, Francia-, Porosz- és Bajorországból: az ellenséges hadak ismét nagy tömegekben indultak meg a királynő ellen.
A magyar nemzet újra fel lett szólítva a trón védelmére. Pálffy nádor körlevelében így szólt a megyékhez: „Fegyvert kiáltok nagy dicsőségű édes hazánknak és nemzetemnek.”
S a felhívásnak fényes sikere következett. A megyék nemcsak a nemességet állíták fegyverbe, hanem rendes gyalog- és lovasezredeket is állítottak ki, s azoknak a vezérei mind magyar tábornokok valának: Nádasdy, Eszterházy, Batthyány, Splényi, Károlyi, Beleznay, Erdődy, Hadik és maga az agg Pálffy János.
S ez a nemzeti hadsereg, mely egy kiáltásra látszott előtámadni a földből, ismét csodáit vitte véghez a harci vitézségnek saját vezérei alatt. Nádasdy hadteste keresztültört a Rajnán, letörve az ellenálló francia hadsereget: s a bevehetetlennek híresztelt Lauterburg erős védsáncait ostrommal bevette, s egész Elzászt elfoglalá; Batthyány Károly pedig tizenkétezernyi lovas hadával a Csehországot elfoglalva tartó Nagy Frigyes seregét úgy megszorongatta, hogy ez utoljára is kénytelen volt Prágát, Csehországot otthagyni, s tízezer fogoly veszteségével hazavonulni a maga országába. Ugyanez a magyar fővezér ezután Bajorország ellen fordult, s annak új királyát, Miksa Józsefet Pfaffenhofen mellett, a francia segédsereggel együtt úgy tönkreverte, hogy a bajor kénytelen volt Mária Teréziával békét kötni.
Harmadik és legerősebb próbáját a magyar hűségnek az 1757-ben kezdődött porosz háborúban adta a nemzet, amidőn győzelmes hadai két ízben foglalták el Poroszország fővárosát, Berlint. Először a diadalmas kolini ütközet után, amidőn Hadik altábornagy háromezer huszárral s a szlavóniai és gradiskai határőrökkel kétszázharmincötezer tallér hadisarcot vett a meghódolt Berlinen. Másodszor pedig 1760-ban, amidőn Eszterházy Miklós a szövetséges szász és orosz hadakkal elfoglalta a porosz fővárost s a királyi várkastélyokat. Jól jellemzi a magyart az a történelmi adat, hogy amíg a charlottenburgi várkastélyt az azt megszállott szász csapatok vandál módra feldúlták, addig Potsdamot és a porosz király kedvenc nyughelyét, a magyarokkal megszállott Sanssoucit, Eszterházy Miklós teljesen sértetlenül tudta megtartani. Eltávozásakor bizonyítványt vett, hogy semmit a magyarok a királyi várkastélyból el nem vittek: ő maga egy kis arcképét a királynak vitte el magával emlékül. Hanem azért a németországi elemi iskolákban még ma is sok helyütt azt tanítják, hogy „a magyarok emberevők”.
Hét évig tartott a porosz háború s végződött tisztességes békekötéssel, s ha e békekötésben Szilézia nagy része elveszett, az bizonyára nem a magyarok vitézségén s önfeláldozásán múlt.
A hosszú háború alatt egy kis kuruc lázadásnak is kellett lenni. Ugyanaz a Maros-Tisza menti vidék, melynek földművelő lakossága Szegedinec Péró idejében olyan könnyen volt fellázítható: ez időkben is fel hagyta magát lármáztatni a rég sírban nyugvó Rákóczy Ferenc nevével. Törő Pál mezőtúri lakos, Pető Ferenc és Bujdosó György hódmezővásárhelyiek összeesküvének azon célból, hogy a törökországi bujdosókat kihozzák, s a kuruc világot ismét helyreállítják, s aztán olyan jól kitalálták az utat Törökország felé, hogy megindulának Debrecennek. A vége aztán az lett a támadásnak, hogy mindnyájan otthagyták a fejüket, s követőik „harcias igyekezetükben kimutatott hadakozó katonai indulatukért besoroztatának a reguláris magyar gyalog regementekbe – életfogytiglan.”
A Szegedinec Péró példájára ugyanekkor a szerb határőrvidékek is fellázadának, ugyanazzal az eredménnyel. Lázadásuk elfojtván, bűnhődésül kényszeríttetének az eddigi vörös köpeny és bocskor helyett dolmányt és bakancsot viselni.
