A HADJÁRAT ELŐKÉSZÜLETEI
A HADJÁRAT ELŐKÉSZÜLETEI
– Drága Pompeia baronesse. Hölgyek ízlése az ilyen dolgokban csalhatatlan. Milyen tolljelvényt tanácsol ön Alienor számára? A jelvény igen nevezetes tényező. Ki fogunk osztani ötezer darabot. Hadd viseljék még a gyermekek is. Jó lesz-e: fehér toll zöld levéllel, arra a név arannyal nyomtatva, s mellette piros sombogyók? – No, nagyon örülök, hogy ízlésünk így összetalálkozik. – Azután jön a zászlókérdés. Én azt a szokásos háromszínűt igen mindennapinak találom. Nem szebb lenne-e tiszta fehér lobogó, piros és zöld szegéllyel körül? Középen a név arany nyomattal. Ugye, hogy ez meglepő fog lenni? Alienor neve a fejedelmi koronával igen jól fog illeni rája. Titokban megsúghatom, hogy Etelváry hercegnő (ti. az anyahercegnő) sajátkezűleg hímezett egy fehér selyemzászlót Alienor számára, melynek közepét az országcímer foglalja el, körüle e szavak arannyal: „in hoc signo vinces”. Ezzel fogja őt meglepni a választás napján. Óh, a hölgyek igen buzgó pártharcosok. S hogy értenek a cselszövéshez! Milyen titoktartók! Gyakran a választás utolsó estéjétől reggelig meg tudják fordítani a harc kimenetelét. Én a hölgyek pártfogására igen nagy súlyt fektetek. Az ő lelkesedésük ragadja magával a férfiakat. Politikai titkokat csak nők tudnak megőrizni, férfiak azt kifecsegik. Én merném nagysádnak közreműködését fölkérni, drága baronesse.
– Én is zászlót hímezzek princ Alienor számára?
– Annál sokkal több az, amire igénybe veszem. Nézze ezt a kis albumformát. Találja ki, mi van benne?
– Költemények?
– Az ám. Lám milyen egyszerre kitalálta, drága baronesse. Egy híres szerző művei, akinek neve Meyer.
– „Meyer!” Hisz ilyen név legalább kétmilliom van, s egy híres költőt sem ismer közte a világ.
– Ezt különösen nem, mert olyan apró betűkkel van írva a neve, hogy csak górcsővel lehet elolvasni. Ez a Meyer az osztrák bank cassendirektora, aki azt a költeményt írta ezekre a lapokra, hogy ezeknek mindegyike megér ötven forintot.
– Ah, tehát állambankjegyek.
– Igenis. Ebben a csomagban van ezer darab ötvenforintos állambankjegy.
– S mit kell énnekem megbámulnom ezeken a jegyeken?
– Arra kérem önt, baronesse, hogy tegye meg nekem azt a szívességet, fogjon egy ollót, s egyenkint mindenik újdonat bankjegyet vágja ketté: úgy, hogy a metszés éppen a kettős sas közepén fusson végig, s azt a darabot, melyen a férfialak van az oroszlánnyal, tegye azután ebbe az egyik borítékba, a másikat, a nőalakkal ebbe a másikba.
– Mi lesz abból?
– Hát hiszen tudom, hogy akárkit kérnék erre a szívességre, mind ugyanezt a kérdést intézné hozzám: micsoda vad gondolat ezer darab ötvenforintos bankjegyet kétfele vagdalni, s én nem mondhatom el e felvilágosítást másnak, mint egy nőnek, ki oly buzgó híve ügyünknek, mint a baronesse.
– Valóban kíváncsi vagyok rá.
– Tehát ezen a pénzen lelkeket fogunk vásárlani: nem „holt lelkeket”, mint Gogol regényhőse, hanem eleveneket. Ez választási „foglaló”. Ötven forint egy szavazat ára.
– Ah, mármost értem. Nehogy a tisztelt polgártárs zsebre tegye az ötvenest, s aztán elmenjen máshová szavazni: csak a fél bankjegyet adják a kezébe a szavazás előtt, s a másik feléért megjelenhet akkor, ha híven szavazott. Ha elpártol, nem veheti a fél ötvenesének semmi hasznát.
– Kitalálta, baronesse. Az így kettémetszett fél bankjegyek egyik csomagát elküldjük Dumka úrnak Etelvárra, ki az ottani pártunk pénztarnoka. Ő ezeket kiosztja azon polgártársak között, kik híveink lajstromába beíratjak magukat.
– Ezek tehát „választási szelvények” – mondá Pompeia.
– A másik csomagot a másik felével a jegyeknek átadjuk Zárkány Napóleonnak. S ez azt csak a választás utáni napon kézbesíti Dumka úrnak. Olyan elővigyázati rendszabály ez, mint mikor a tűzmentes pénzszekrénynek az egyik kulcsa a pénztárnoknál, a másik az igazgatónál áll.
– Nem tiltja a törvény a vesztegetést?
– A jelöltnek igen. Annak az előmunkálatok alatt még alamizsnát sem szabad adni, sem borravalót a pincérnek, mert azt mind megvesztegetési ténynek nevezhetnék; hanem hogy valaki megjutalmazza azon derék emberek fáradságát, kik nem sajnálják a közügyért félbenhagyni munkájukat, sőt éjszakáikat is feláldozni, s reggelig virrasztani a tanyahelyeken, egymást kapacitálva, néha még ütlegeket is eltűrni: ez úgy hiszem, hogy összefér a törvénnyel és igazsággal. Sem Dumka úr, sem Zárkány Napóleon princ Nornensteinnak nem rokona, nem alattvalója; magánemberek, akik oda szórhatják a pénzüket, ahová nekik tetszik. Valamint a környékbeli korcsmárosok is megtehetik azt, hogy ha nekik tetszik, mérik a bort a vendégek számára iccénként egy krajcárért.
– De hátha mégis eszébe találna jutni valakinek a törvény szigorát komolyan venni? ha a képviselőház vizsgálatot rendelne el, s a kiküldött tag vallatásokhoz folyamodnék, hogy hol vették Dumka és Zárkány e nagy összeg pénzt, nem derülhetne-e ki önök ellen valami kellemetlen tény: az a két úr aligha szokott hamisan esküdni.
– Meggondoltam én azt is, drága szép baronesse. S éppen ez hozott arra az ötletre, hogy önnek a közreműködéseért esedezzem. Tudja ön: úgy vagyunk, mint a sorshúzasnál, szükségünk van egy ártatlan kézre, mely a szerencsekerékhez közvetlen hozzányúljon. Ez az, amit öntől kérek. Ha ön lesz oly kegyes, hogy a bankjegyeket kétfelé vagdalja, akkor, kérem, az egyik csomagot adassa fel postára: Dumka számtartó úrnak címezve Etelvárott, a másik csomagot pedig küldje el hordár által Zárkány Napóleonnak. A borítékra ne legyen más írva, mint ez „iratok: érték nélkül”. Ez összeg egy „fond perdu”, senki sem tudja, honnan jött a kezéhez; a célt, melyre fordítandó, mind a kettő jól ismeri; mennyit fordítson rá belőle, tetszésétől függ: senkit sem fog találni, akinek számot adjon róla. Önnek éles elméje és tapintata eltalálja már, hogy miért arcátlankodom e kéréssel önnél, bárónő. E feladattal csak oly kivételes lényt bízhatok meg, akinek magas jelleme s elvbaráti hűsége elég biztosíték rám nézve arra, hogy ez összeg rendeltetése céljához eljut, s aki mégis oly állásban van hozzám, hogy miattam nem kompromittálhatja magát, s méghozzá nő, ki meg tudja őrizni a titkot. Nos tehát, baronesse: idekölcsönzi-e nekünk ehhez a sorsjátékhoz ezt a drága szép ártatlan kezet?
Pompeia elmélázott, lesütve kétféle tüzű szemeit és arra gondolt, amíg a rendúr kezét cirógatta: „Így jössz te az én kezemet megkérni, de úgy, ahogy én akarnám, nem kéred azt! Arra kell neked ez a szép kezem, hogy segítsen neked abban a sorsjátékban, melyben a nyerő szám díja nem a szegény magyar országház (dehogy ház, csak gunyhó) iskolapadja, hanem a hatalmas Etelváry Rafaela hercegnő keze”. És aztán kedve lett volna neki azzal a drága, szép liliomkézzel az egész bankjegycsomagot a szeme közé vágni.
Hanem valami mást gondolt hirtelen.
– Jól van. Magamra vállalom azt.
Octavian fejedelem megcsókolta a kezét a szép hölgynek.
– Bizonyos voltam felőle. De kérem, e titkot még a tábornoknak sem szükséges tudni.
– Az természetes.
Octavian fejedelem ezzel búcsút vett a baronesse-től, s otthon lehúzta a kocsisának a béréből a farmatring árát, amit az elvesztett. A rendúr meg tudja becsülni a pénzt, s egy krajcárt sem enged el a cselédnek, ha az kárt tesz.
Mikor eltávozott a rendúr, Pompeia kiteríté asztalára a bankjegyeket, fejét tenyerébe hajtva, gondolkodott sokáig; míg egyszer az arca elveresedett attól, amit gondolt – szégyenében.
Tán ilyen gondolatmenete volt:
„Mily tömérdek pénz egy rakáson!… Egy tábornoknak hét esztendeig kell szolgálni, míg ennyi pénzt lát… Ötven hivatalnoknak családostul együtt egész éven át kell ennyiből megélni… S most ezt kidobják az ablakon… Megissza a homok, elröpíti a szél… Senkinek sem lesz hasznára: csupán azt fogja eszközölni, hogy ezer ember egy hónapig a korcsmát járja, s nem dolgozik… Eladott lelkek bűndíja ez, amiért megválasztanak egy embert képviselőnek, aki azzal az országgal nem törődik… Bolondok adják bolondoknak… Senki sem számol róla senkinek… Elveszhet a postán, útközben: az a két ember összebeszélhet, eldugja felét, akár az egészet… S ha nem teszik azt; hanem becsületesen arra a célra fordítják, amire küldve van: akkor követik el a legnagyobb rosszat – az országgal – és két nő szívével… Mert az egyik nő éppen olyan szerencsétlen lesz azáltal, hogy Alienort megnyeri, mint a másik azáltal, hogy elveszíti… Ez a pénz elég volna arra, hogy egy vagyontalan katonatiszt árvájának jövője biztosítva legyen vele… Ezen a pénzen mindazt az álgyémántot, hamis gyöngyöt, amivel egy szegény baronesse a többi úrhölgyek között ragyog, igazgyönggyé, valódi gyémánttá lehetne átalakítani…”
Ennél a gondolatnál pirult el önmaga előtt Pompeia. Aztán haragosan tekintett tükrébe, mintha megfeddené önlelkét, hová akart büszkeségéből alásüllyedni? Hát nem magasabb-e az ő célja?
Hirtelen elkezdett nevetni. Jó ötlete támadt.
Elővette ollóját, s elkezdé a bankjegyeket kétfelé vagdalni.
S aközben vidáman énekelt.
Mikor készen volt vele: két csomagot csinált a bankjegyekből, azokat borítékba tette, lepecsételte, címet írt rájuk.
Azután megállt öltözőtükre előtt, s saját magára nevetett, és hunyorított szemével hamiskásan. Meg volt elégedve magával.
Shawlját, kalapját vette, s saját maga sietett a postára, a két csomagot feladni.
Visszatértében egy papírkereskedőnél olyan téntát vasárolt, mellyel az ember saját maga kőnyomda nélkül sokszorozhatja írását.
Vajon mi cselszövényt gubancol össze?
