X. Halálos öröm
X. Halálos öröm
Elérte hát az asszony, amiért küzdött. „Flectere si nequeo Acheronta, Superos movebo!” Megmozgatta az égieket! Győzött! Teljes diadalt aratott.
Odahozták hozzá a pergamenre írt ítéletet, nagy terjedelmű szöveggel: aláírva, megpecsételve annyi fényes nevekkel, címerekkel, titulusokkal; legfent a pápai tiara szent Péter kulcsaival. Ahol a szövegben a Miklós fia neve előfordul a Baranyi névvel, az cinóberrel van a sorokba pingálva.
Ezek a piros betűk! Ezek a piros betűk! Csak azokat nézi. S aztán addig nézi, amíg egyszer csak lecsukódnak a szemei, s nem lát többé semmit. Egy reszketés, egy vonaglás, egy sóhajtás, a megdicsőülés egy mosolya az arcon, s aztán mindennek vége. A szíve megszűnt dobogni.
Meghalt az öröm teljességétől: ahogy meghalnak annyian a fájdalomtól.
Hiszen bevégezte már, amiért élt. Semmi oka sem volt a földön maradni többé. Mehetett a bírák bírája elé, számot adni magáról, kegyelmet esdeni másoknak.
Igen szép temetése volt. A koporsóját odavitték a Nagytemplomban, ugyanarra a helyre állították fel a ravatalát, ahol kétszer esküdött már Isten és a nép előtt. Maga Vécsey szuperintendens uram tartotta fölötte a megható halotti prédikációt. Bizony megérdemelte!
Soha halandó nő többet nem szenvedett: soha gyönge asszony erősebb küzdelmet nem folytatott az egész világgal, és soha fényesebb diadalt nem vívott ki, mint ő: a szegény Ungvári Katalin!
