IV. A nagy katasztrófa
IV. A nagy katasztrófa
Így maradt az arcképen a bal kéz művészi kidolgozás nélkül.
Katalin megparancsolta az Ilona szolgálónak, hogy ezt a festőt soha többet az ő színe elé ne bocsássa, és tőle semmiféle izenetet vagy levelet neki át ne adjon. Az urának azonban nem panaszolta el a nagy sérelmet, ami rajta esett; hogy őneki a kezét megcsókolta egy idegen ember. Jó oka volt az eltitkolásra. A két férfi ezen összeveszett volna. Miklós is nagy vitéz, de a festő híres párbajhős. Ebből valami nagy szerencsétlenség keveredne. Maradjon titokban, miért kidolgozatlan az arcképen a bal kéz.
Egy vasárnap délután mégis megtörtént az, hogy az Ilona leányzó az asszonyához belépve egy levelet nyújtott át neki, aminek címzésén Katalin a festő kézírását ismerte föl. Minthogy tilalmat vetett rá, Katalin efölött olyan haragba jött, hogy a levelet olvasatlan kétfelé szakítá s a szolgálót úgy pofonvágta, hogy annak a fejéről lerepült a gyöngyös párta.
Az Ilona leány fölszedte a pártáját a földről, de az alatt az egész arcából, a kígyózó szemöldökeiből, a lefelé forgatott szemeiből, a görbített szájából ki lehetett venni a lelke gondolatját: „Megállj, majd bekötöm én a te koszorúdat ezért a pofoncsapásért!”
E naptól fogva többször lehetett látni a patikában a principális távolléte alatt, együtt suttogva, taplót főzve, a patikáruslegényt, az Ilona szolgálót meg a fürmenderék Ádám diákját. Valami méregkotyvalékot főztek.
Baranyi Miklós hosszabb időre elment a táborba (vagy ki tudja hová?), Katalin egyedül volt otthon. Este lefekvéskor még elővette azt a kis imádságos könyvet, amit kelengyéül kapott Miklóstól menyasszony korában, s elolvasta belőle az Isten áldását váró asszonyok imáját. Aztán nyugalomra hajtotta a fejét.
Éjféltájban éktelen nagy lárma riasztotta föl a háznál; kiabáltak, ajtókat csapkodtak; a hálószobája ajtaját felszakították, s berohant rajta goromba módon egy egész csoport. Elöl a fürmenderék Ádám diákja, lámpással a kezében, nyomában a fürmenderné meg a Fekete Krisztina, azután két városi drabant nagy fustélyokkal.
– Mit akarnak kegyelmetek itten? – kérdezé Katalin elbámulva.
– A szeretődet keressük, akit ide hívattál, elrejtettél; hova tetted? Add elő! – rikácsolt a hajdani mostoha.
– Isten legyen a tanúm, hogy semmiféle szeretőm nem volt soha.
– Nincs tagadás! Itt van a kocsis, aki látta a házba beosonni; itt van az Ilona leányzó, aki bevezette. Ők jelentették fel. A patikáruslegény idejött hozzád!
– Keressék kegyelmetek; én tiszta vagyok tőle.
– No, fel is keressük!
Azzal nekiindultak a házkutatásnak. A puritán Debrecenben fel volt arra jogosítva a hatóság, hogy tilalmas szerelmeskedés kinyomozására a házakba betörjön, s a species factit konstatálja. A két fúria rohant házvizsgálatot tartani lámpásokkal, fustélyokkal. Katalin azalatt hirtelen felöltötte ruháit.
Nagy idő múlva szörnyű diadalommal robogtak vissza Katalin szobájába, hozták a bűnöst. Rátaláltak a kamarában: ott ült a kősón. Ez már bizonyos. Csak a vászonruhái voltak rajta. Kétségtelen bűntanújel ez a patikáruslegény! Nincs mit tagadni rajta! Ez nem jöhetett ide másért, mint az úrasszonnyal bűnt elkövetni.
A festő beszélni akart: az asszonyok befogták a száját: „Egy szót se! Majd a bíró előtt! Semmi összebeszélés! Most mars az áristomba!”
Azzal megfogták őket, és vitték erőhatalommal a városházára. Ott bezárták a férfit a pincebörtönbe, az asszonyt pedig az emeleten levő tömlöcbe, ami a vétkes asszonyok számára volt rendeltetve.
A valóság pedig az volt, hogy a patikáruslegényt az Ilona szolgáló hívta magához, akivel régen jóban volt. És aztán bosszúból azért a kapott pofoncsapásért ő árulkodott rá, izenetet küldve a kocsis által a fürmenderékhez, hogy most tetten kaphatják az asszonyát. Valóságos kicsinált komplott volt az egész, egy üldözött asszony megsemmisítésére.
