IX. A víg ember
IX. A víg ember
Egy estve későn egy faluba értem: hol egyikét régi jó ismerősömnek véltem feltalálhatni.
Soha vígabb embert nem ismertem, mint ő. Úrnak született, az életszükség apró bajaival nem kellett törődnie soha, egyéb gondja sem volt, mint magát és másokat mulattatni.
Ismerte őt az egész környék, a vendég és a jókedv soha sem fogyott ki házából, kapuja tárva-nyitva állt mindig, az embert a kocsiról húzták le, ki be nem akart térni, s ha egyszer bent volt, kiszedék a szekere kerekeit, hogy tovább ne mehessen.
Tartott egy udvari bolondot, akit olykor, ha leitattak, tetőtől talpig kisuviszkoltatott, s másnap elhitette vele: hogy a szerecsenek megválasztották kacikának.
Már messziről lehete hallani a zeneszót, amint kastélyához közelgeténk, az ablakok ki voltak világítva mind. Saját cigánybandája volt, amelynek tagjai kötelesek voltak egy Páriz-Pápaira tett kézzel ünnepélyesen megesküdni: hogy csárdásnál egyebet soha sem fognak húzni.
Útitársammal együtt előre örültünk magunkban: hogy annyi gond és nélkülözés után e vidám körben pihenhetünk meg. Akik őhozzá rendesen jártak, mind szemenszedett víg fiúk szoktak lenni, kik egy órát sem hagytak elmúlni a napból valami új tréfa, valami hallatlan, képzelhetlen ostobaság nélkül.
Kapujához érve, kivehetők: hogy odafenn a tornácban éppen az ő nótáját húzzák. Ilyenkor már széles kedve szokott lenni.
A pitvarajtó küszöbén ült a vén bohóc; széles képét két tenyerére támasztva bámult ránk dőrén, mereven. Pipája szárát fogai közt tartá, maga a pipa leesett róla s lába előtt hevert, fején a sipka meg volt fordítva, ellenzőjével hátrafelé.
– Jó estét, Stiglic! – kiálta rá útitársam jókedvűen (Minden ember más néven szokta őt nevezni).
A bohóc nem szólott semmit, hanem elfordult tőlünk a fal felé, s fejét lehajtotta térdére, két karját homloka elé téve, úgy látszott: hogy rossz kedve van, nagyon megharagíthatták, ami ritka eset volt nála.
Mi jókedvvel siettünk fel a lépcsőkön, s tartottunk arra, honnan a zene hangzott.
A tornácban álltak sorban a cigányok, egytül egyig mind vörös nadrágban. De mind valamennyi olyan képet csinált, mintha éppen fogat húzatott volna, a vén klarinétos pláne többet fútta az orrát, mint a klarinétot.
– Ezek még ma nem kaptak inni – monda társam tréfálózva.
A szoba ajtóban egy hajdú állt. Régi, ismerős cseléd.
– Hol urad? – kérdénk tőle.
– Idebenn van, szólt az ajtóra mutatva. S nagy ősz bajusza reszketett, míg e nehány szótagot kimondá.
– Képzelem, hogy fog örülni! ha bennünket meglát – szólt társam hozzám fordulva, s víg, mosolygó arccal nyitott a szobába.
…Az ember, akihez jöttünk, ott feküdt az ágyon, – haldokolva.
Ispánjai s nehány szomszédja ágya lábánál álltak csendesen zokogva.
Mi megzavarodva álltunk meg a nyitott ajtóban.
Az egyik ispán odalépett hozzánk, megfogta kezemet: „látják?…” Tovább nem bírta mondani. A haldoklóhoz vezetett. Iszonyú görcsök látszottak azt kínzani, homlokán a halálveríték gyöngyözött a belső kín miatt, minden izma vonaglott, s oly fájdalmasan, oly dermesztően nyögött: hogy kín volt hallani.
– Hát e zene mire való most? a halálnyögés gúnyolására.
– Ő maga kívánta – válaszolt. – Vígan akar meghalni, ahogy élt. Még egy óranegyed előtt beleénekelt a zenébe s még megmondta hogy melyik ki nótája? s kért bennünket: hogy legyünk vígan; mint egyébkor.
– De hát mért nem hívattak orvost?
– Megtiltotta, azt ígérte: hogy főbe lövi, ha idejön. Neki kedve van meghalni, és ő táncolva akar átmenni a másvilágra. Szegény ember.
Néhány pillanatnyi kínlódás után szűnni kezdtek a haldokló fájdalmai, szemei, mik addig fehérével forogtak felfelé, nyugodtan, de fénytelenül tekintének a körülállókra, arca, mely a kínlódás alatt sötétvörösre dagadt, elsárgult, elsápadt, csak néhol maradt rajta egy-egy szederjes folt. A zene ott künn tombolt, rikoltozott. A haldokló már nem hallá.
– Mért hagyták el azt a nótát? – kérdé rekedt, tompa hangon.
Ismerői zokogtak ágya körül. Nem látott, nem ismert senkit többé.
– Hová lett az a sok ember: aki az elébb itt táncolt? – hörgé gyors, szapora szóval. – Hívjátok vissza. – Mulassanak. – Azt a frisset, – azt a frisset húzzátok rá. – Táncoljatok. – S még egyszer végigfutott haldokló arcán a jókedvű szarkasztikus mosoly, mely egyébkor oly kedvessé téve, úgy szokott neki illeni … Majd én magam.., nyögé elmaradozó lélegzettel … a halállal járok el egy csárdást …
Azzal lehunyta szemét és nem is nyitotta fel többet.
…
Később az a hír kezdett el szárnyalni, hogy önkényt mérgett vett be. Sokat találgatták miért? Az igazi okát, úgy hiszem, senki sem tudta meg.
