XVII. Életre halálra
XVII. Életre halálra
Mire Ocskay a felesége hintaját kísérve visszacafolhatott Biccsére, már akkor hírül hozták neki a szállingózó emberei, hogy Áporkayék átkeltek a Vágon: ezeknek az üldözése lehetetlen. Az egész kincshalmaz elveszett: arra már keresztet lehet vetni.
– Csakhogy ti megvagytok! – dörmögé Ocskay, s aztán parancsot adott, hogy forduljon minden ember vissza Budetinnak.
„Budetinnak!”
Csak amikor ezt a szót meghallá, tért vissza Ilonkának a nyugtalan szívdobogása. – Tehát most megtudja, hogy mi lakik Budetinban. Vajon igaz-e, amit az a kegyetlen vénasszony mondott, hogy ott van az a varázslónő, aki az ő férje szívét úgy el tudta változtatni, hogy az igaz istenek helyébe csupa bálványokat fogadott be? Igaz-e az, hogy itt van az a nő, akiről ő azt hitte mindig, hogy neki kebelbarátnéja, Rákóczinénak hű társa a számkivetésben, s régóta apácafátyollal zárta el magát a világtól: holott Lengyel Magdolnakint, kém volt a fejedelemnőnél, Ocskaynak édes mérge, a feleségének pedig megölő mérge. – Vajon itt találja-e?
Ocskayt magát is elővette az aggódás, amíg az alkony ködében végighaladtak a sáros úton; a hintón leeresztve a bőrfüggönyök, hogy senki sem látszott ki belőle. – Elképzelé, hogy nem számíthat valami szíves fogadtatásra Budetin várában, ahol a kincseit várják, s ő azok helyett a feleségét hozza oda nekik. Pedig oda kell neki őt vinni: máshová nem viheti. Őneki magának menni kell, amint az út engedi, le a Csallóközbe, Heisterhez; már nála a parancs. Holnap, holnapután indulni kell. Ilonkát és a két gyermeket pedig nem hordhatja magával. Ilonkát és Ozmondát hogy hagyja egy házban?
Nem gondolta meg, hogy az asszonyok között is lehet harc életre-halálra.
Aztán az öregember! Aki kincseket várt, s kenyérpusztítókat kap helyettük.
Ennek a számára lehet kigondolni valami mesét.
De miféle mesével ámítsa el a két asszonyt, hogy mind a kettő el legyen áltatva vele? Hogy meg tudjanak maradni egy födél alatt, amíg ő távol jár.
Ez nagyobb homlokizzadásba került ám, mint egy csataterv! A fegyveres kíséret eleje már elérte Budetint. A várkapuban kinn állt maga Gáspár úr, lámpással a kezében, s az előrevágtató huszárokat már messziről megszólongatá:
– „No, megkaptátok a kurucot?”
– Megkapta a kuruc a magáét! – felelt vissza az előhad vezetője.
– Megvertétek-e?
– Mint a kinn járó kutyát!
Ebből Gáspár úr semmivel sem következtetett kevesebbet, minthogy természetesen mindent visszafoglaltak a kurucoktól, amit csak azok elvettek.
Megerősíté ebben a hitében az utca végén feldöcögő hintó, amit Ocskay kísért, oldalvást léptetve: ebben van a felesége. Óh, hogy szaladt a ház ura maga a hintó elé! Milyen sietséggel iparkodott kibontogatni a csatos szíjakat, amikkel a redőnybőr le volt kötözve, hogy nyújtotta maga a kezét a kedves vendégnek, s lesegítve azt a hintógrádicson, még a kicsinyeket is leszedegette gyügyögtetve.
A kisebbik aludt már, azt az anyjának az ölébe kellett venni: a nagyobbik a kezébe fogózott.
– Hozta Isten! Hozta Isten, kedves húgomasszony! Csak tessék felsétálni. Majd a cseléd megmutatja, merre vannak a szobák. Jó lesz lefektetni a kicsikét, ha álmos. Maga is pihenje ki magát, édes húgomasszony! Tudom, hogy el van törődve. Megijedt bizonyosan. Óh, azok az átkozott kurucok! Csak tessék. Jó melegek a szobák. Dél óta fűttetjük. A párnákat is megmelegítettük.
Amint aztán Ilonka a két gyermekkel a lépcsőkön felment, odafordult sebtén Gáspár úr Ocskayhoz.
– Hát a társzekerek?
– Miféle társzekerek? – Ocskay úgy tett, mintha nem értené.
– Amiken a kincseid vannak; az ezüstmarha?
– Hát azokkal egy kis baj történt. A kurucok kétfelé szaladtak, az egyik rész a feleségemmel Sturec felé loholt, a másik rész a társzekerekkel Podhrágy felé cafolt; én meg kétfelé nem szakadhattam, mert akkor mind a két helyen megvernek: csak az egyiket érhettem utol, azt vehettem vissza.
– A feleségedet?
– Meg a két fiamat.
– Hát az ezüstödet?
– Azt biz átvitték a Vágon, már azt nem érhettem utol.
– De hát mért nem vágtattál elébb a kincseid után, mért nem azokat foglaltad vissza? Minek csatangoltál a feleséged után? Huh, be rémületes bolondot csináltál! Hisz a feleséged a tied marad, ha a kurucok elviszik is; a két fiadat sem eszik meg: de az ezüstöd, ha egyszer az ördögé lett, az ördögé marad. Oh, te ostoba! Feleséget kaphatsz, ha az egyik elvész, kilencvenkilencet, kaptál is gézengúz, amíg el sem veszett! Porontyot is hoz a gólya, ha az kell; de ki hozza vissza neked a prédára hagyott tenger kincseidet? Te átkozott, félnederes bolond!
– No, csak ne csapj lármát öreg! Visszakapom én azt. Holnap egész csapatommal utánuk megyek, s visszafoglalom.
– Dejsz ütheted annak bottal a nyomát, ha egyszer elszalasztottad! Mondhatod neki, mint a tót a vízbe ejtett kárásznak: „Poty szem, kárász, nem vakarlak többet!” Beviszik azt, mire te odaérsz, Lietava várába, s oda juss be még egyszer, ha ki hagytad magad belőle dobatni, mikor benne voltál.
– Oda éppen jó helyre fogják vinni. Tudhatod öreg, hogy a császár nekem adományozta Lietava uradalmát; a várával együtt.
– Csakhogy az neked jeruzsálemi királyság.
– Végre mégis az enyim lesz.
– De hát azt gondolod, hogy majd én addig teneked folyvást itt tartom tyúkkal, kaláccsal a te feleségedet, gyermekeidet meg még azonfelyül Ozmondát is –, jó remény fejében – egy Deo gratiasért?
– Nem tartod ingyen. Itt hagyom nálad, a hitedre bízva, amit a császártól kaptam, a fölösleges pénzt. Abból levonhatod a magad költségét.
Gáspár úr kétfelé törülte a bajuszát: mint aki gazdag lakomára számított, s kénytelen kenyérrel, szalonnával beérni.
– Csak mégis jobb szerettem volna, ha az ezüstöt hoztad volna el.
– Elhiszem. De ezt a feleségem előtt ne mutasd!
Ezzel Ocskay a kapitányaihoz fordult, s kiadta nekik a holnapra való rendeleteket, aztán sietett a szobájába, átöltözni: a rajta levője csupa rongyban csüggött le róla, ahogy a harc hevében kard, lándzsa összetépte, s bekeverve vérrel, sárral. Ma nagyon ráfér a mosdás.
Ilonka maga ment fel a kastélyba a két gyermekkel.
A vendégteremben, amint belépett, szemközt találkozott Ozmondával.
A két asszony, amint egymásra nézett, ki volt fejezve mindkettőnek az arcában az, hogy legengesztelhetetlenebb ellenségét látja maga előtt. – Mint két egymásnak fordított tükör, a végtelenségig adta vissza egyiknek a tekintete a másikéból rásugárzó indulatot.
Harc lesz közöttük: bizonyos; s ez a harc életre-halálra megy: egész a megsemmisítésig!
De Ilonka ezúttal az istennők erejét érezte szívében. Teljes fegyverzetében az asszonyerőnek állt ellenfelével szemközt; egyik gyermeke a kezén, a másik a kebléhez szorítva. – Ebben a fegyverzetben diadalmas az asszony, a hitves. Ezzel nem versenyez semmi bűbáj, semmi varázslat. Az anya büszkesége gyémántpáncél.
Úgy állt vetélytársnéjával szemközt, mint egy kerub!
S ez érezte, az első szembetűzésnél, hogy le van győzve; le van gázolva; hogy védtelen, fegyvertelen áll a másik előtt, akinek minden szava, minden pillantása sebet üthet rajta.
És Ilonka akart rajta sebeket ütni.
Akarta őt megkínozni, megalázni, őrjöngésig űzni.
Nem vehette azt észre senki, aki kettős titkukat nem ismerte: hiszen csak nyájasan beszélgettek. Mit kérdett Ozmonda? Hogy szabadult meg az elfogott nő. S miről beszélt Ilonka? Arról, hogy mint szabadítá ki a férje. De az elbeszélés minden szava, minden kis részlete egy méregkehely volt annak a másiknak. Hogy harcolt Ocskay hitvese szeme láttára! Mesebeli hős lett, mikor érte küzdött! Mikor a feleségét kellett visszavívni, egyedül száz ellen rohant a kardok közé, s azok diadalhoz szokott kardok voltak: hősök ellen harcolt, s azokat is szétverte lángoló dühében. Nem az az Ocskay volt, aki szorultában asszonymaskarába engedi magát bújtatni, mikor a bécsi csőcselék, a kéményseprők, a tolvajok, a koldusok hada megrohanja! Akkor csak a szeretője volt ott: akkor nem találta meg a hősi szívét! De most, most, mikor azt mondták neki, hogy: „Elrabolták a feleségedet, gyermekeid anyját: viszik a kurucok!”, ugye, nem sápadt el? Ugye, lóra ugrott: utána vágtatott, oroszlánként harcolt? Aztán mikor a kincseiről volt szó, meg arról, akit szeret – a kincseiről felejtkezett el. Hagyta őket veszni, csakhogy ezt visszavívhassa! – Nem úgy, mint mikor Bécsben megkapta a császár ajándékát – s aztán afölötti örömében elfelejtett tőled búcsút venni; varázsszépségű tündérnő! Ezt mind hozzá kellett gondolni, érezni a vetélytársnőnek, amíg Ilonka elregélte beszédessé lett ajkkal férje hősi tusáját.
Óh, minden beszéde a dicsekedtében féktelen asszonynak egy-egy válogatott kínpadi tortúra volt Ozmonda szívének. Őneki százszor, száz alakban vallott szerelmet ez a férfi; de ilyen alakban, mint feleségének, sohasem. Ez az egy igazi: ez az egy imádatra méltó! Mikor a kardján csorog végig a vére azoknak, akik bántották azt a nőt, aki az övé! – Óh, mily emésztő irigységet érzett ez asszony ellen!
S Ilonka tudta azt! Kéjelgett a lelke annak a tudatában, hogy most ezt az asszonyt ő kínozza, férje hős harcának elbeszélésével! Gyönyörködött benne, hogy sápad el előtte ez a bűbájos tündérarc! Hogy vonaglanak rajta az eltorzult vonások! Hogy támadnak mély ónkarikák a szemei körül; hogy tekergőznek a szemöldökei, hogy vékonyulnak el az összeszorított ajkai; hogy festi az irigység holdvilágsápadtra ezt a deli arcot! – S egyszer-egyszer félretekintett a tükörbe Ilonka, hogy a saját képét meglássa. Lássa, hogy tündököl!
Ebben az első tornában Ozmonda nyomorultul le volt győzve.
De még nem volt vége a tusának.
Neki is főtt, forrott a szívében valami. Neki is voltak fegyverei! Majd rákerül a sor!
Ezt a tusát ma végig kell küzdeni. Egyiknek győzni kell teljesen, a másiknak el kell veszni! – Mindenre el volt szánva.
A vacsora felett még egészen átengedte a győzelmet egész a mámorig Ilonkának.
Nagy társaság volt együtt: kettőjükön kívül csupa férfiak. Trencséni nemes urak a császári pártból meg Ocskay alvezérei. Ezektől még egyszer, és újra meg újra, végig kellett hallgatnia Ozmondának azt a hőskölteményt, amit Ilonka elmondott; mind igaz volt: nem az ő képzelete festette Ocskayt olyannak; a kapitányok egymás szájából kapkodták ki a szót, hogyan vitézkedett a vezér a felesége hintaja mellett. Még így nem látta őt harcolni senki. – S aztán mikor megcsókolta az asszonyát a diadalmas harc után!
Még most is sugárzott az a csók erről az arcról! – Szemben vele olyan volt annak a másik nőnek az arca, mint a hold. Gáspár úr konyított hozzá, hogy ez a dicsekedés rosszul eshetik az ő kedves menyemasszonyának, s Gáspár úr olyan jó ember volt, hogy szerette a felebarátját kihúzni a sárból – ha ugyanaz által egy másik felebarátját jól belemárthatta.
– No ugyan van mit dicsekednetek a vitézkedéstekkel, ha elszalasztottátok ebadóba a kincseiteket hat társzekérszámra!
Ez hűtött.
– Eh, mit! – mondá Ocskay, Ilonka keze után nyúlva. – Aki elvette, majd visszaadja még!
– De nem adja biz az! Még a húgomasszonyt is kifosztották a gézengúz kurucok. Elbeszélte nekem a kocsis, aki a hintaján volt. Minden klenodiumát elrabolták tőle: csak azon könyörgött, hogy a jegygyűrűjét ne húzzák le az ujjáról.
Ez a kellemetlen visszaemlékezés gyökeresen elrontotta az addigi jókedvet.
– Te ezt nem is mondtad nekem – szólt Ocskay szomorúan, ujjai közt megforgatva azt a jegygyűrűt felesége ujján.
– Nem gondoltam rá – szólt Ilonka könnyedén. – Volt: nincs. Nem kell miatta aggódnom. Csak a négy sor igazgyöngyömet sajnálom, amit szegény anyámtól kaptam menyasszonyi ajándékul.
Ennél a szónál, „szegény anyám”, mégiscsak könny szökött a két szemébe. „Szegény”-nek a megholt kedveseinket nevezi a magyar szójárás.
Megérthette belőle Ocskay, hogy Ilonka tudja már, hogy anyja meghalt: talán azt is, hogyan halt meg?
Ezek a könnyek idézték elő Ozmonda arcán a legelső mosolyt ezen az estén. Hát itt van nyitva a páncél!
Ocskay megszorítá Ilonka kezét.
– No lásd, a négy sor igazgyöngy már meg is került: itt van a keblemben.
Azzal elővonta a dolmány zsebéből a bársonyos étuit, s felnyitva azt, odanyújtá Ilonkának.
A nő nem rejtheté el öröme fellobbanását. Nem a gyöngyért, hanem a megemlékezésért.
– Ezt Bécsben vettem a számodra. Szép-e?
– Óh szép! Nagyon szép! Sokkal szebb az elveszettnél.
– Szívesen veszed-e tőlem?
Válaszul megcsókolta a nő férje kezét.
Azzal Ocskay az igazgyöngy füzért Ilonka nyakára kapcsolá a gyémántos csattal.
– Viseld a kedvemért!
…Ozmonda ajkán szinte látni lehetett a düh forró leheletét. Ha földi tűz volna, ami a szemekben ég, az ő szemei tüzében el kellett volna égni annak a gyémántnak.
Eggyel több kínzás a rováson.
Ocskay az estebéd után elmondá, hogy ma vigadnak itt utószor. Ez búcsúlakoma. Holnap indul a csapatjával. Az ilyen búcsúáldomást tehát meg kell hosszítani. A férfiak maradjanak az ivóteremben. Az asszonyok menjenek pihenni.
Mikor kimentek a teremből: Ozmonda azt súgá Ilonkának:
– Majd ha elaltattad a gyermekeidet, jöjj át a szobámba, ott még beszéljünk egymással valamit…
Ilonka alig fektette le a nagyobbik fiát, aki mindekkorig fenn volt, s az asztalnál hallgatta a hősregéket apjáról, el nem álmosodott; – azonnal sietett az ellenséges meghívásnak eleget tenni. – Átment Ozmonda szobájába.
Tudta, sejtette jól, hogy mi lesz a beszéd.
Sőt azt is sejtette, hogy a kocka fordul. Eddig ő gyilkolt; ezután őt fogják gyilkolni. – Kíváncsi volt a nyerendő sebekre. – Azt hitte, kiállja. S végül mégiscsak ő marad a győztes.
Amint belépett Ozmonda szobájába, vetélytársnéja odadobbant eléje, s megragadta a kezét.
– Tudod-e, hogy kinek a barlangjába léptél be most?
– Tudom. Halálos ellenségemébe.
– Tehát azt is tudtad jól, mikor énnekem azt a hősregét elmeséled egy férjről, aki feleségeért harcol, hogy minden szavaddal pokolkínokat okozasz itt! (Öklével a mellére ütött.)
– Tudtam. Úgy akartam.
– Te tudod azt, hogy én szeretem Ocskayt?
– Ha magadat meg nem sért ez a szó, engem nem sért meg.
– De ő is szeret engem.
Ilonka vállat vont, és mosolygott hozzá.
– Nem törődöm vele. Azt hiszem, minden férfi úgy tesz. Megtanultam Lengyel Magdolna nénémasszonytól, hogy ez közös sorsa minden asszonynak. Tűrni kell. Nem kell rágondolni. – Egy katona, egy lovag, messze földön járó; egy hős, akit imádnak, megkoszorúznak, hogy bújhatnék el az örömök elől, amik fölkeresik? Okos asszony nem ütközik meg az ilyen dolgon. Nem kérdi, hol jártál. Kivel enyelegtél? – Hadd élje világát! Hadd gyönyörködjék a világ minden szép asszonyában. Ma egy szép grófné, holnap egy szép cigányleány!
– Nem igaz! – kiálta közbe őrült önfeledéssel Ozmonda. – Nem az egész világ minden szép asszonya! Én voltam a cigányleány is! Én voltam minden és mindenütt!
S e vakmerő vallomásra az volt Ilonkának a válasza, hogy nevetve ölelte át Ozmonda vállait.
– Áldjon meg hát érte az Isten, hogyha megvigasztaltad szomorúságában! – Köszönöm, jó lélek.
Ozmonda érzé, hogy még mindig ő van alul a földön; ő van letiporva. Ez a föl sem vevés; ez a hideg közöny még jobban lesújtá. Hogy egy ilyen vallomásért még arra sem tartják érdemesnek, hogy megnehezteljenek rá, hogy nem becsülik feljebb egy leszakított virágnál, amit a férje a vitézkötése mellé tűz. – Hadd tűzze: virágszál!
S még hogy megtetézze a sértő megvetést, azt is hozzátevé Ilonka:
– Mink, szegény otthon ülő asszonyok, megelégszünk vele, ha a férjünk lelke a mienk.
– De az sem a tied! – kiálta dühtől reszkető ajakkal Ozmonda. S odarohant az asztalához, s azon egy kis ébenfa szekrénykét felnyitva, kikapott belőle egy levelet, s odatartotta azt Ilonka elé. „Olvasd el ezt!”
Ez volt Ocskaynak az a schwechati levele, ami így kezdődött: „Édesem”. Tele drága vallomásokkal!
Ilonkának a szemébe akart szökni a könny; de visszaparancsolta. – Aki ebben a tusában az első könnycseppet elejti, az elveszett.
Hidegvérrel mondá:
– No, hát ez is a tied. Mit akarsz még tőlem elvenni?
– Azt a jegygyűrűdet.
Erre felkacagott Ilonka.
– Hahaha! Édesem. – Egyéb bajod nincs? – Már ezt az egyet pedig nem fogod megkapni. Ezt nem adom neked.
– De én elveszem ezt tőled! – suttogá Ozmonda, villogó szemekkel. – Tudod-e, mért csaltam át Ocskayt a császári pártra? Azért, mert az osztrák törvények szerint a katolikus férj és a protestáns nő közötti házasság semmis és haszontalan. Ez a ház már az osztrák császár birodalmában van; s te itt nem vagy Ocskay László felesége többé.
– Óh, akkor áldalak, boldogságos istenanya, szent sugallatodért! – sóhajta fel Ilonka. – Tudd meg, jó barátném, és essél kétségbe, hogy én már fél éve, hogy katolikussá lettem, s itt ebben a házban is, Bécs városában is Ocskay László felesége vagyok.
Ez aztán buzogánycsapás volt!
Ozmonda úgy érzé, hogy szétomlik alatta. Erre nem számított!
De nem adta meg magát. Óh, még hátra volt az utolsó fegyvere: a méregbe mártott.
Csak az alakját változtatta meg: mint a mesebeli rossz tündér. Elébb mint saskesely csapkodott áldozatára, s hogy az visszaverte, megkísérté kígyóvá alakulni, úgy közelíteni hozzá a méregharapásra.
Bosszúsan tépte szét Ocskaynak a levelét száz darabra, s elszórta a földre. Aztán leveté magát a kerevetre, arcát kezeibe temetve, s úgy tett, mintha sírna.
– Én vigasztaljalak-e? – mondá neki Ilonka.
Erre megtörlé a zsebkendőjével a szemeit Ozmonda, s úgy tett, mint aki duzzogva nevet. Neveti a maga bolondságát. És mikor így felkacagott öngúnyolva, mintha visszhangja támadna saját kacajának, eszébe jutott az a rejtélyes nevetés, mit itt ezen a helyen hallatott Ocskay, a legédesebb andalgás pillanatában: s aminek az okát nem akarta megmondani. „De bolond vagy, hogy így szeretsz! Hiszen nem lész soha az enyim. Pápistává lett a feleségem!” Ezt kacagta.
– Hm! Ez bolond állapot. De hát így mi mégis nem maradhatunk. Ez a helyzet megöl engem is, téged is; s mi ketten együtt megöljük Ocskayt. Mert én inkább megölöm, minthogy másnak hagyjam.
Ezzel felugrott a kerevetről, egy cifra faragványú, ódon almáriomhoz ment, kinyitá annak az egyik szárnyát, egy hosszú, szűk nyakú üveget vett ki belőle, amiben valami aranyszín nedv villogott, s abból nagyot húzott.
Ilonka bámulva nézte, hogy mit csinál.
– Ne félj! Nem méreg – mondá a grófnő, visszatéve. – Csak szíverősítő; úgy híják, hogy „alamázia”. Hozzá vagyok szokva – mikor elfojt a keserűség, ez megvigasztal. Ajánlom neked is. Majd megszokod valaha!
Aztán nehányszor alá s fel lépdelt a szobában, s egyszerre csak térdre ereszkedék Ilonka előtt, s átkarolva annak a térdeit, azt mondá neki:
– Mondj le róla önkényt! Visszatérhetsz a „magyar vallásra”, s egyszerre elszakadsz tőle!
Ilonka bámulva rázta a fejét. El nem tudta gondolni, hogy holdkórosság-e ez vagy esztelenség, vagy a megivott philtrának a hatása.
– Nem jót tesz neked az az ital! – mondá a térdepelőnek.
– Ne hidd azt! – Tisztítja az észt. – Én világosan beszélek. – Nem való tehozzád az az ember. – Ti nem vagytok egymásnak teremtve. – Te nem ismered őt; képzeleted sincs róla, ki ő. – Te egy hidegvérű, komoly, mértékletes háziapának képzeled őt én, én ismerem csak őt igazi valójában –, démoni szenvedélyének egész ragyogásában. Előtted csak egy közönséges ember ő, előttem egy király! Amit egy ember az arkangyaltól Luciferig magában egyesíthet, mindent megtaláltam benne. Neked ő csak egy mindennapi megszokás: nekem üdvöm és elkárhozásom! Te élsz és újra élsz, ha tőle elválsz; de én megsemmisülök – itt – és a másvilágon.
Ilonka most már szánni kezdte ellenfelét.
Ozmonda észrevette azt az arcán, s gyöngéd erőszakkal odavonta maga mellé a kerevetre: úgy suttogott a fülébe; rábeszélő, behízelgő szóval.
– Lásd, teneked van egy régi imádód, régibb, mint Ocskay László. Ezt Ocskay László mondta el énnekem. Lovagnak, férfinak olyan derék, mint ő. Szívét nem bírta senki terajtad kívül: hogy téged elvesztett, asszonyt nem szeretett soha. Maga Ocskay László beszélte el előttem ezt oly sokszor. Fáj a szíve érte, hogy téged elrabolt tőle; ha halva maradna, őrá kívánna hagyni. Oh, engedd meghalni rád nézve Ocskay Lászlót! – Térj ahhoz, aki téged igazán szeret, imád, megbecsül, ki téged soha más nőért el nem tudott felejteni, aki a te lelkednek igazi, valódi kiegészítő fele: hisz az is egy Ocskay: a jobbik, a szebbik, az ifjabbik, a Sándor!
Ilonka indulatosan ugrott fel helyéről, hevesen taszítva el magától a vállait átölelő asszonyt.
– Ejh, hallgass e szóval! Nekem ilyen beszédet hallanom sem szabad! Ha nincs más mondandód, itt hagylak. Megyek a gyermekeimhez.
– Nem mégy! – lihegé Ozmonda, elállva a távozni akaró útját. – Még nem végeztünk egymással. Tudod, mért hívtalak ide? Harcnak kell lenni közöttünk élethalálra! Meg akarsz futamodni előlem?
– Itt maradok.
– Sebhetlennek hiszed magadat, akiről minden nyíl lepattog? Nem sért meg semmi szó, semmi tett, semmi bizonyosság? Tudsz mindent felőle, s mindent megbocsátasz. – Anyádnak a szíve miatta szakadt meg. Ezt is tudod-e már?
– Tudom. Nagyon fájt. De már elsirattam.
– Tudod, hogy a haldokló megátkozta gyermekeidet őmiatta?
– Mindennapos imáimmal védelmezem őket az átka elől.
– Egész nemzete eltaszítja és gyűlöli. Tudod ezt?
– Én fölemelem és szeretem.
– Miért? Mi jogon?
– Mert az enyim.
– Akkor az én jogom erősebb, mert régibb. Enyim volt, mikor még téged sohase látott.
– Az nem igaz.
– Olyan enyim volt, hogy lelkét, testét elveszté miattam. Barátját megölte, hazáját elhagyta miattam. Én voltam a vezérlő angyala, égbe és pokolba. Akarod tudni a vetélytárs nevét, kit miattam megölt? – Az a te bátyád volt: a jó Tisza Gábor!
Ilonka felsikoltott. Arcáról eltűnt minden élet. Ez az orgyilok jól odatalált lelkébe. Azt törte benne össze, ami soha eggyé nem varázsolható többé: a hitet. S hogy ennek még a töredékei is össze legyenek morzsolva, a kegyetlen vetélytársnő elővette a szekrényéből és elolvastatá vele azt a levelet, amit Ocskay László írt hozzája akkor, mielőtt a magyar táborból megszökött, a füllevágás meggyalázó büntetése után, bevallva minden titkát, esküdve örök szerelmet őneki, holtig való bosszút meggyalázóinak, s nagyobb hitelesség kedvéért még azt a kristályszelencét is megmutatta Ozmonda, amiben a levágott ereklye meg volt tartogatva.
Ilonka szótlanul tántorgott ki a szobából, kezeit megtörő szívére szorítva. – Ő volt a halálra sebesített…
Szobájába érve, végigveté magát a földön, és megsiratta keservesen elvesztett paradicsomát.
Azután, mikor elfogytak a könnyek, asztalhoz ült és írt.
Levelet írt Ocskay Lászlónak.
Megerősíté a szívét, hogy érthető mondásokat tudjon írni.
„Kedves uram: jó Ocskay László!
Ezen levelemmel búcsút veszek Tetőled örökre; holtig való örök időkre.
Sok keserű bánatot hoztál a lelkemre, édes jó uram, Ocskay László, de megnyugtattam a szívemet azzal, hogy még több örömökkel boldogítottál egykor.
Homályt hoztál a nevedre, fiaid nevére; engem is gyászba borítottál vele; de vigasztalásom volt az emlékezet, hogy elég soká melegedtem múlt dicsőségednek ragyogó fényében. Eltértél hazádtól, és én követtelek, mint hű hitestársad; ha osztoztam az áldásban, osztozzam az átokban is, ami utadban ér.
Leégetted ősi hajlékunkat: szegény anyám szíve megszakadt miatta. Titkon elsirattam; neked nem mutattam; könnyeimet, keserűségemet magamba fojtottam.
Szívedet, szerelmedet visszavetted tőlem, más asszonynak adtad. – Özveggyé lettem, mielőtt leejtettem volna fejemről az asszonyi fátyolt. Nem panaszoltam fel: azt mondtam, így kell annak lenni. Azt mondtam magamban: elég soká voltam veled boldog; meg kell azt így szokni.
Idehoztál engem annak a házához, ki nekem halálom. Azt mondtam, nem bánom: megiszom a mérget, mit elém töltenek. Szeretlek, el nem hagyhatlak, engedelmeskedem.
De most megtudtam egy rettenetes titkot. Te voltál az, aki az én szegény jó bátyámat, az én szeretett Gáboromat megölted.
Nincs szó, ami leírhassa azt a nagy fájdalmat, amit én most érzek; de érezni fogom azt örökkön-örökké, mind amíg csak élek.
Ha a két gyermekem nem volna, kolostorba mennék, hogy éjjelem-nappalom teéretted való imádkozással töltsem, vajha megbocsássa neked Isten azt a bűnöd, amit emberi szív meg nem tud bocsátani.
De mivel itt van a két ártatlan gyermekem, s nem akarom hagyni, hogy azok a kárhozat számára növekedjenek fel: ölembe veszem őket, s elviszem magammal, felkeresem velük jóltevő idegenek házát, s hűséges szolgálattal fogom megkeresni számukra a mindennapi kenyeret.
Semmit el nem viszek rajtuk kívül magammal: tudod, hogy ellenségeid mindenemtől megfosztottak. Ami gyöngyöket adtál, azokat is itten hagyom: a gyöngy könnyet jelent, s nekem volt belőle elég, s marad holtig való elég.
Isten hozzád, édes jó uram. Szeretlek, hű leszek Hozzád, míg csak élek; de, hogy Veled találkozzam, hogy Téged meglássalak, azt ne mérje rám többet az Isten, aki legyen Hozzád is, hozzám is kegyelmes, irgalmas Isten.
Holtig való alázatos szolgálód
Ocskay Lászlóné született Tisza Ilona.”
Ocskay Lászlóné született Tisza Ilona.”
A levél ott maradt az asztalon, a négy sor igazgyönggyel. Ilonka a két gyermekkel úgy eltűnt a házból az éj sötétjében, hogy senki sem vette észre; még a lesben álló Ozmonda sem: oly nesztelen tudta intézni szökését.
