GEDEON HARCAI
GEDEON HARCAI
Mindennél beszédesebb mozzanat a vallási helyzet jellemzésére: az ifjú Gedeont saját városának zsidó lakói akarják halálra adni, mert lerombolta Baál oltárát, s Jahvéét állította fel helyette…
Ha eltekintünk a pusztai vándorlásnak attól az epizódjától, amelyben Izrael fiai a midiániták lányaival paráználkodtak Baál-Peór előtt, akkor lényegében itt bukkan fel először történetünkben az az istenség, aki még évszázadokon át lesz Jahve ellenlábasa, legfőbb vetélytársa, a tévelygő zsidók hűtlenségre csábítója, próféták dühének céltáblája. Baál eredetileg föníciai (ugariti) isten volt, neve urat vagy gazdát jelent. Elsőként a vihar megtestesítőjét tisztelték benne, és mint a zivatarok hozója, a föld termékenységének is védnökévé vált a kánaáni népek között; gyakran ábrázolták bika képében. Felesége a föníciaiaknál Anat volt, őt a kánaáni népek Astarte vagy Aséra néven ismerték. (Ugaritban, mint a teremtés kapcsán említettem, Aséra Élnek, az istenek urának volt a felesége.) A Baál-kultuszt – ahogy az más termékenységistenek tiszteletében is általános – orgiasztikus, azaz nemi kicsapongással járó cselekmények is kísérték. Baál és Aséra nevét a Biblia néha többes számban emlegeti (baálok és asérák). S hogy miért? Mert ugyanazt az istent vagy istennőt különféle helyeken némiképp eltérőleg tisztelték, s nevéhez megkülönböztető szócskát is csatoltak: Baál-Peór, Baál-Hácor és hasonlók; a különféle megnyilvánulások mögött lényegében azonos lényt tiszteltek. A filiszteus Ekronban például Baál-Zebúlt imádták, ami azt jelenti: „a szentély ura”. A zsidók utóbb ezt a nevet megvetésük jeléül Baál-Zebúbra változtatták, ami már annyit tesz, hogy a „legyek ura”: az Újszövetség szövegében, Jézus szavai szerint, Baál-Zebúb vagy Belzebúb a démonok, a gonosz lelkek fejedelme, a keresztény hitvilágban pedig maga az ördög vagy az egyik főördög, hasonlóan Belfegorhoz, amely név a Baál-Peórból torzult el.
A későbbi engesztelhetetlen ellenségek, Jahve és Baál azonban a kezdetek idején alighanem igen közel állottak egymáshoz. Mindkettőjük viharistenség, és a bika formájában való ábrázolás Jahvéval kapcsolatban sem ismeretlen. Korábban Áron, utóbb Jeroboám állíttatott arany bikaborjúszobrot a tiszteletére, és bár ezeket a tetteket a későbbi felfogás jegyében elítéli az Írás, a zsoltárok képes kifejezésmódján gyakran olvassuk Jahvéről, hogy „fölemeli szarvát dicsőséggel”. Ugyancsak számos nyoma van a Bibliában – ahogy erre legutóbb Támár és Júda története kapcsán rámutattam –, hogy a kultikus prostitúció intézménye a babiloni fogság előtti időkig létezett a zsidóság között, vagyis hogy Jahve kultusza sem volt mindig mentes az orgiasztikus vonásoktól.
Vegyük hozzá ehhez, hogy hosszú évszázadokon át a Baál elem gyakran bukkant fel zsidó személynevekben, hasonlóan az -él vagy -jah(ve) elemekhez, bár korántsem annyira gyakran. Magának Gedeonnak is Jerubbaál volt a másik neve, s nem túl meggyőző az Írás magyarázata, amely szerint ez éppenséggel a Baállal való szembeszállást hirdetné. Egyébként talán azért találkozunk kevés ilyen névvel a Bibliában, mert utóbb ezeket a Baál-ellenes felfogás jegyében elváltoztatták: így például Saul király fiát és unokáját Isbaált és Meribbaált csak Isbóset és Mefíbóset formában emlegetik, vagyis a -baál („úr”) elemet -bósetre cserélték, ami „szégyent” jelent…
Mindezzel nem azt akarom sugallni, hogy Baál és Jahve lényegében azonos volna, vagy hogy Jahve alakját a kánaániak Baáljától kölcsönözte volna a zsidóság. Inkább a szinkretizmusnak, azaz a vallási elemek keveredésének, bonyolult összeszövődésének egy jellegzetes példájáról van szó. Ennek egyik vonása az, hogy a lényegében hasonló jellegű vagy szerepű istenalakok könnyen átveszik egymás ismertetőjegyeit. A másik pedig abban áll, hogy a nemkívánatos idegen isten kiszorítására igyekeznek azt a saját istenségbe beleolvasztani, azzal azonosítani. Vagyis: az elfoglalt területeken a zsidók Baál szentélyeit, oltárait, áldozóhelyeit (szent magaslatokat, szent fákat, köveket) egyszerűen kisajátították Jahve számára, de sok mindent megőriztek az eredeti kultusz elemeiből, ami azzal járt, hogy a két istenalak némiképp egybemosódott a korabeli emberek tudatában.
Gedeon győzelme a midiániták ellen féltékenységet kelt Efraim törzsében, s kis híján fegyveresen lépnek fel ellene, de a vezér ügyesen leszereli őket, hiúságukra apellálva.
Szavaiban, amelyekkel Gedeon a felkínált királyságot visszautasítja, egy későbbi dilemmának az egyik megoldása fogalmazódik meg, visszavetítve. Azé a dilemmáé, hogy legyen-e a zsidóságnak királya vagy sem. A király szükségességét még az ezredforduló táján is sokan vitatták; ellenzői teológiai érvre hivatkoztak, mint Gedeon is: Izrael királya az Úr, egyetlen ember sem méltó rá, hogy e tisztét átvegye. Valójában a nemzetségi keretek között élő zsidóság még nem érett meg a monarchikus államformára, mivel állam sem volt; a törzsek önállóságra törekedtek inkább, ez a szándék erősebb volt, mint az összetartozás érzése.
