ÉZSAU ÉS JÁKOB
ÉZSAU ÉS JÁKOB
Anyósához hasonlóan Rebeka is hosszú ideig meddő volt, mígnem az ő és a férje kitartó imáinak engedve, Isten megnyitotta méhét. Akkor aztán ikreket szült, akiknek későbbi ellenséges viszonya már az anyaméhen belül megmutatkozott.
A két ikertestvérben némiképp Káin és Ábel képlete ismétlődik meg: a kisebbik fivér szelíd és ügyes állattenyésztő, míg az idősebbik vad, szertelen és taszító figura, igaz, hogy a földmíves Káinnal szemben Ézsau a vadászatnak hódol, és sérelme miatt nem öli meg öccsét. Érdemes itt megfigyelni, Isten mindkét esetben a később született mellé áll, s ebben Rebeka ikerfiai az Ismael–Izsák testvérpár esetét is megismétlik.
Az elsőszülöttség joga a történelem úgyszólván minden időszakában roppant fontossággal bírt, legalábbis uralkodóknál és a tehetős társadalmi rétegekben. (Gondoljunk csak a főnemesi családokra, ahol a birtok és a nemesi cím kizárólag az elsőszülött fiúra száll – még napjainkban is ott, ahol van nemesség!) A pátriárkák korában ez a jog még többet jelentett: aki az atyai áldás keretében megkapja, arra száll az Istennel kötött szövetség s az isteni ígéret a megsokasodó utódokról, Kánaán majdani birtoklásáról. Ezért követ el mindent Jákob és anyja, az iránta elfogult Rebeka, hogy a jogszerű elsőszülöttől ezt az áldást elorozzák. És a Biblia éppúgy nem ítéli el őket a csalásért, ahogy Ábrahámot sem ítélte el, amiért felesége révén uralkodóktól csalt ki vagyont érő ajándékokat. Olyan kor szemléletét tükrözi ez, amelyben a furfangnak nagy volt a becsülete, gondoljunk csak a görög nép hősére, a leleményes Odüsszeuszra! Ézsaut pedig nincs igazán okunk sajnálni: aki oly kevésre becsülte elsőszülötti jogát, hogy éhében egy tál lencséért is lemondott róla, az nem is érdemelte volna meg.
