SÁBA KIRÁLYNŐJE
SÁBA KIRÁLYNŐJE
Más történeti források tanúsága hiányában nehéz eldönteni, hogy Salamonnak ez a különös látogatója valóságos vagy legendás személy-e. Nevét a Biblia nem említi; a mohamedán hagyományban Balkisznak hívják.
Az ókori Kelet országaiban ritkák a női uralkodók; a híres asszíriai királynő, Szemiramisz is mondák szülötte. A zsidók számára Sába (Seba, Szeba) amolyan Óperencián túli, mesésen gazdag ország volt, amelyről nemigen tudták, milyen, és merre van (nem voltak utazó nép), talán nem is érdekelte őket (nem élt bennük különösebb kíváncsiság más népek és más országok iránt). Olyan volt számukra, mint az aranyban felette bővelkedő Ofir, vagy mint – két és fél évezreddel később – a dél-amerikai kalandorok számára Eldorádó.
Maga Sába földje vagy országa azonban nem legendás hely: nagy valószínűséggel azonosítható Arábia déli szögletével, ahol ma Jemen állam foglal helyet: A sivatagos félszigetnek ez a csücske viszonylag termékeny vidék, az ókorban kiérdemelte az Arabia Felix, azaz Boldog Arábia elnevezést. Sábától a Vörös-tenger partja mentén fontos karavánutak haladtak északnak, Izraelen keresztül a kis-ázsiai birodalmak felé. Arábia és Kelet-Afrika értékes termékei ezen az úton érkeztek, sőt a távoli India és Kína árui is előfordultak a tevekaravánok málháiban.
Könnyen lehet, hogy egy alkalommal valóban küldöttség járt Salamonnál a mondott Sábából, magas rangú vezetővel, alighanem kereskedelmi tárgyalások céljából – Salamon talán bántatlan átvonulást, esetleg védőkíséretet szavatolt a sábai karavánoknak országa területén, persze tekintélyes vám fejében. Lehet, hogy a küldöttséggel egy hercegnő is érkezett, és mint más hasonló ügyletek alkalmával, a szerződés biztosításaként Salamon feleségül vette őt – s ezért maradt meg a nép emlékezetében a királynői látogatás.
Nem tudhatjuk; mindez találgatás csak – épp annyi a valószínűsége, mint annak, hogy a bibliai történet lényegében történeti valóság, vagy mint annak, hogy az mindenestül a legendák birodalmába tartozik.
A Bibliából nem sok részlet derül ki a nevezetes látogatásról. A királynő találós kérdéseket ad fel Salamonnak, és a növényekről meg az állatokról kérdezi. Miután minden kérdésre feleletet kap, fennen dicsőíti a király gazdagságát és bölcsességét, áldja az Urat, és boldognak mondja a népet, majd a két uralkodó ajándékokat cserél, és búcsút vesznek – ennyi az egész.
Ahogy egy korábbi fejezetben az Énekek énekét, én itt egy másik szentírási könyvet csempésztem bele a történet előadásába, a Prédikátor könyvét, amely a szent hagyomány szerint ugyancsak Salamon műve, és az ő bölcsességének a foglalata.
Azaz hogy egyik foglalata. Mert van még egy bibliai mű, a Példabeszédek könyve, amely szintén Salamon alkotásának hirdeti magát, sőt a teljesebb (katolikus) kánonban egy harmadikat is találunk, ennek címe egyenest Salamon bölcsessége vagy A bölcsesség könyve.
Egészen az újkorig senki sem kételkedett abban, hogy mindezek a könyvek valóban Salamon bölcs mondásait tartalmazzák, mint ahogy a mózesi könyveket is elfogadták Mózes alkotásainak. Azóta az alapos bibliakritika kétségtelenné tette, hogy a szóban forgó könyvek sokkal később, a Kr. e. III-II. században keletkeztek, és szerzőik részint azért adták mondandójukat Salamon ajkára, illetve tollára, mert ez divatos és hatásos irodalmi fogás volt, részint pedig azért, hogy írásukat a bölcsességéről híres király tekintélyével ruházzák fel.
A bölcsességi irodalom, azaz a bölcs példázatok, magvas mondások, intelmek, szentenciák gyűjteménye virágzó műfaj volt az ókori Egyiptomban éppúgy, mint Mezopotámia népeinél. Az egyiptomi Ptahhotep (Kr. e. XXIII. század) volt ennek az irodalmi műnemnek a megteremtője és első nagy klasszikusa; az asszír Királytükör című anonim gyűjtemény sem sokkal későbbi eredetű. A héber bölcsességi írás is aránylag korán kialakult, és bár lényegében a nagy példaképek hatása alatt áll, sok eredeti vonást is fel tud mutatni, főleg abban, hogy nagyobb teret szentel vallási szempontoknak, Isten és ember viszonyának.
A Példabeszédek könyve nagyobbrészt kurta megállapításokat tartalmaz, abból a fajtából, amelyre a Királyok könyve is utalhat, amikor azt állítja, hogy Salamon háromezer „példabeszédet” írt. Ez a héberül masalnak nevezett szentencia az intelem legegyszerűbb és bizonyára legősibb formája. Két félből álló rövid mondat; a két fél vagy párhuzamos, és egymást nyomatékosítja, pl. „A gonosztevő hallgat az álnok beszédekre, a csalárd hallgat a gonosz nyelvre”, vagy ellentétes elemekből áll, s így fejezi ki ugyanazt az igazságot: „Szegénnyé lesz, aki cselekszik rest kézzel, a gyors munkások keze pedig meggazdagít.” Különböző korokból eredő gyűjteményeket egyesít ez a könyv, a legrégebbiek mindenképp a fogság előtti korból, esetleg a Kr. e. IX–VIII. századból vagy épp Salamon korából erednek. A későbbi rétegekben már hosszabb példázatokat és alapos fejtegetéseket is találunk a bölcsesség hasznáról és egy-egy konkrét erkölcsi problémáról, például a rossz nők okozta bajokról, a lustálkodásról, a könnyelmű kezességvállalásról és hasonlókról. A gyakran kissé lapos bölcsességek többnyire Isten félelmét, a király, a felsőbbség és a szülők iránti engedelmességet, a szorgalmat, a józan mértékletességet, az embertársaink iránti méltányosságot, a békességet, a házastársi hűséget és hasonló erényeket hirdetik. A könyv egy hosszabb szakaszán határozottan felismerhető az egyiptomi Amenemope fáraónak, Dávid kortársának neve alatt fennmaradt intelemgyűjtemény hatása.
Egészen más eredetű és szellemű a Prédikátor könyve, amelynek héber neve Kóhelet, ez körülbelül annyit tesz, hogy „a gyülekezetben szóló”. Teljes egészében az időszámításunk előtti harmadik század vége felé keletkezett – bár lehet, hogy korábbi anyagot is felhasznál –, egyetlen író alkotása, és egységes szemlélet hatja át. Szerzője kiábrándultan tekint végig az emberi létezés minden oldalán és megnyilvánulásán, és az egyetemes hiábavalóságot látja mindenben. Szerinte sem a hatalom és a gazdagság, sem az erény nem vezet semmire, de még a bölcsesség sem, hisz a halál mindent és mindenkit egyenlővé tesz. Elveti a hagyományos vallásos felfogást, amely az erényért Isten jutalmát ígéri, és a bűnért isteni büntetést helyez kilátásba: a tapasztalat cáfolja ezt. Jobb a halottnak s még inkább a meg nem születettnek, mint az élőnek. Nem lát más jót az életben, csak a fiatalságot, a pillanat egyszerű élveit, a végletektől való tartózkodást. Mindez nem áll össze következetes gondolatrendszerré, az az egyenes vonalú logika sem lelhető fel a könyvben, mint amelybe én rendeztem el az anyagot a király és a királyné vitájában. Egyes kitételei ellentmondásba is kerülnek másokkal, így vált lehetővé, hogy néhány idézetet a Salamonnal vitázó királynő ajkára adjak.
A művet palesztinai zsidó vallásbölcselő írhatta, akire az alexandriai zsidó közösségen keresztül, a hellenizált Egyiptomból a divatos görög filozófiai áramlatok, sztoicizmus és az epikureizmus érezhető hatást gyakoroltak. Nem veti el ugyan Isten létezésének gondolatát, de nem látja bizonyítékát Isten igazságos ténykedésének sem, nem talál hát vigaszt sem az életben, sem a halál után, amely az ő felfogásában mindennek a végét jelenti.
Lehet, hogy a Kóhelet szerzője nem volt rendszeres elme, de egy biztos: ízig-vérig költő volt. Emelkedett kiábrándultságát megragadóan eleven és szemléletes képekbe öltözteti, retorikája szárnyal, és a közeledő halált himnikus szépségű sorokban jeleníti meg. A Prédikátor könyve a Biblia egyik irodalmi csúcspontja.
