Collegno (al Baraccone).
Olaszország, 1879. október 10.
Hálás megilletődéssel vettem tudomásul, hogy a mit az általam s maradékaim által soha eléggé nem méltányolható kegyelet tervezett, azt a tervezők nemes buzgalmához csatlakozott részvét bevégzett ténynyé érlelte, s a sirt, melyben atyám földi maradványai nyugszanak, maradandó emlék jelöli.
Ha nemzetünk, mely – mert nemzet – csak öngyilkosság által halhat meg, magáról önmaga le nem mond: az idő bizonynyal el fog következni, midőn az örökkévaló Isten igazságát a történelem logikája hazánk számára is végrehajtandja.
Nekem s fiaimnak, kik nevemmel elveimet is örökben birják, csak ezen idő kötelességei tehetik lehetővé, hogy szülőföldünket viszontlássuk, s azt viszontlátva, meglátogathassuk a sirt, mely jó atyám porait fedi.
Engem agg korom nem biztathat a kilátással, hogy ezt megérem. Fiaim megérik-e? az isten tudja. Az emberélet napjai csak perczek a történelem óráján.
De ha megérik, Önöknek fogják köszönhetni, hogy megtalálhatják a sirt, melyben az nyugszik, ki idegen földben porlandó atyjuknak életet adott.
Legyenek Önök s a kik kegyeletes munkájokban részesek, megáldottak, hogy családomnak e szent hely feltalálhatását biztosították.
Önök a siremléket, melyet jóakaratuknak köszönünk, némi ünnepélyességgel szándékoznak leleplezni.
Atyám egyszerü honpolgár volt, kinek életében nem fordultak elő mozzanatok, melyek ünnepélyes megemlékezésre anyagot nyujtanának.
De nem illenék fiui érzelmeimhez a megtiszteltetés módjához hozzászólani, melylyel Önök atyám emlékét feleleveníteni akarják.
Hanem úgy látszik nekem, hogy, ha én vagy fiaim ott volnának is a hazában (melyet a legújabban vett hirek szerint ma-holnap még csak »hazánknak« sem leszen szabad neveznünk), mi az öndicsőítés hajhászatának szine nélkül részt alig vehetnénk ez ünnepélyben, mert nevünket attól örökölvén, a kinek emlékét Önök megtisztelni készülnek, nem lehet nem éreznem, hogy nevünk és leszármazásunk e megtiszteltetésnek némileg minket is részesévé teszen.
Ép azért nem is gondolom, hogy helyesen cselekednénk, ha magunk különben sem lehetvén jelen, magunkat ez ünnepélyen képviseltetnők.
Mi csak a gyermeki kegyelet bánatos könnyével közelíthetünk atyám sirjához, s ezt nem lehet képviseltetni.
A mi fiui kegyeletünk jelvénye bizonyára nem fog hiányozni atyám siremlékénél, de annak csendben, zajtalanul, osztentáczió nélkül kell oda függesztetni, mint zajtalan a könny, mely édes jó atyámra gondolva szemeimbe tódul.
Lélekben Önökkel leszünk. Csak így lehet, csak igy szabad ott lennünk.
Vegyék még egyszer maradandó hálaérzetünk biztosítását, s fogadja Ön, uram, s adja át, kérem, Zlinszkyné asszonyságnak kiváló s lekötelezett tiszteletemet.