Kövesdi Benjáminnak
Kövesdi Benjáminnak
Turin, 1883. november 16.
Tisztelt Barátom!*
* Kövesdi Benjámin – Kis-Újszállás.
Teljes készséggel teljesítettem folyó hó 2-áról kelt levelében kifejezett kivánságát. Irtam a függetlenségi párt nagyérdemü elnökének, Mocsáry Lajos úrnak, ámbár meg voltam győződve, hogy, ha igazságuk van Önöknek, kedves honfitársaim, nincsen ajánlásomra szükségük, miszerint Mocsáry képviselő úr és párttársai az Önök igazságának pártját fogják, ha pedig a fennálló törvények szerint Önöknek nem volna igazságuk, nincs az az ajánlás, mely őket pártolásukra reá birhatná. Peres ügyekben minden részletet alaposan kell az embernek ismerni, miszerint a dolog állása felől magának véleményt képezhessen, én sem ezen ismerettel nem birok, sem – meg kell vallanom – a számkivetésem óta hozott törvények tömkelegében jártas nem vagyok, s azért csak arra kellett szorítkoznom, hogy Mocsáry úrnak megemlítsem, miként, ha csak újabb törvények az ügy állásán nem változtattak, a régibb törvények elvileg arra mutatnak, hogy a közös földbirtok felosztásánál arányosítási kulcsul a váltságnak kell szolgálni, minthogy az 1840: XXX. t.-cz. 3. §-a a tagosítás kulcsául egyenesen ezt állapítja meg, az 1848: XXV. t.-cz. 15. §-a pedig (melynek megalkotásában nekem is részem volt) azt rendeli: hogy a redemptióból eredő magánjogi viszonyok és haszonvételek, »a törvény további rendeletéig, világosan fentartatnak«. Mocsáry Lajos úr, nem is várva Önök megkeresésére, szives volt ügyük állásával foglalkozni s biztosított beható figyelme felől. Válaszát, melylyel megtisztelt, Önnek s érdektársainak maguk miheztartása végett eredetiben ide csatolom. Nem zárhatom be levelemet, a nélkül hogy kifejezést ne adjak a feletti mély megilletődésemnek, hogy Ön azon esetre, ha a végelhatározás Önökre nézve kedvezőtlenül ütne ki, 20,000 »leghivebb magyar hazafinak« kivándorlását helyezi kilátásba. Én jobb véleménynyel vagyok a derék jászkun nép hazafisága felől, mintsem hogy ezt lehetségesnek tarthassam; irtózatos dúlást kellett az új viszonyoknak a magyar nép jellemén véghez vinni, ha ily gondolat csak fel is merülhet. Kevesen vagyunk mi sokat hányatott árva magyar faj s ellenségünk töméntelen, de a kik vagyunk, azok jó, s balszerencsében hű szeretettel tartozunk édes anyánknak a hazának, a mely, ha sujt is, mégis csak anyánk, édes anyánk: melynek kebelén kívül nincs hely számunkra a nagy világon. Én a hontalan vándor! Tudom, hogy nincs. Nem is vonakodom kijelenteni, miként, ha az megtörténnék, hogy zsebkérdés miatt magyar emberek ezerenként hazát cserélnének, én kétségbe esném hazám jövendője felett, s azokat, a kik ilyesmit tenni képesek, nemcsak a, »leghivebb magyar hazafiak« czimére nem méltatnám, de sem hazafiaknak, sem magyaroknak nem tekintenem. – Hanem én számba tudom venni az indulatlobbanásokat, s szeretem hinni, hogy Önnek ama szavai csak oly kiáltása a keserüség kitörésének, mely nyomot nem hagy hátra maga után, mint nem hagy nyomot a sóhajtás, mely a szélvészben elhal. Hanem engedjen meg Ön, hogy figyelmeztessem, ne emlegessék azt a kivándorlást, nem alkalmas az Önöknek barátokat szerezni, ellenkezőleg, ügyelleneik malmára hajt vizet. Oly dolog ez, a minél a magánérdek a hazafiság parancsával karöltve jár. Mindig örülni fogok, ha valamiben szolgálatjukra lehetek. Fájdalom, tehetségem akaratomnak meg nem felel. Tartsanak meg jó emlékezetükben s fogadják szivesen igen, igen szíves üdvözletemet.
Kossuth Lajos.
