Nagyságos királyi Tanácsos, Polgármester úr!
Vettem becses sorait, melyekkel tudósítani méltóztatott, hogy Debreczen szab. kir. város bizottsági közgyűlését is azon törvényhatóságok közé lehet szerencsém sorozhatni, melyek engem születésem 80-ik évfordulója alkalmából üdvözletükre s jó kivánataikra méltatni kegyeskedtek.
Növelte ennek becsét azon értesítés, hogy a bizottsági közgyűlés, ez, engem rendkívül megtisztelő határozatával a város közönsége óhajának tett eleget.
Megilletődéssel fogadom a város tisztelt közönsége szives megemlékezésének e kedves bizonyságát.
Engem Debreczenhez kiolthatlan emlékek köteléke csatol.
Antaeusa volt az üldözött magyar szabadságnak, mely földhöz sujtva, a tiszai magyar föld érintésével újra felemelkedett erősebben, dicsőbben mint századok óta talán soha.
Menhelye volt mindennek, a mi a magyar nemzet akaratát képviselte a nagy küzdelmek vészes napjaiban.
Központja volt az intéző működésnek, mely a szélrózsa minden irányából megtámadott haza védelmére csatarendbe sorakoztatá a honszeretet által rögtönzött hadseregeket, melyek felvarázsolták a régi Magyarország régmult dicsőségét, s felkényszeríték a meglepett Európa közvéleményének tiszteletére ama nemzet létjogát, melynek az európai államrendszer önczélias tényezői közt már-már még neve is elfelejtetett.
Szive s feje volt a magyar hazának ama, fájdalom, rövid időszakban, midőn a mohácsi vész-nap óta oly erőnyilatkozattal s oly közérzelemmel először (ne adja az ég, hogy utolszor) a magyar nemzet visszahelyezkedett azon helyre, mely őt a független nemzetek kerek asztalánál ősjogilag megilleti.
És eljött a nap, midőn én szerény egyszerü polgár, nem nagyobb másoknál tehetségben, de (önérzetem feljogosít mondanom) egyenlő a legjobbakkal önzetlen honszeretetben és senkinél sem kevésbbé eltökélt az áldozatkészségben a hazáért, a magyar nemzet kormányzójává megválasztva, Debreczen város főegyházában isten és polgártársaim előtt esküvel fogadtam – mit eskü nélkül is megtettem volna, – hogy hazám függetlenségéhez hű maradok mind halálomig.
És jött az elválás órája, a diadalmas nemzet felszabadított fővárosa visszakövetelte természetes előnyét és én Debreczent többé nem láttam!
Azóta harmincznégy év mult el – és milyen harmincznégy év!
Nekem a hazafiui kötelességnek a hontalanságban is teljesítésére törekvés, többször a remény, ugyanannyiszor a meghiusulás, mindig a gond, bú, küzdelem s végre a nemzetakarat változásánál fogva a tehetetlenség bánatának keserves évei, melyek leforgásának emléke a szomorusággal tölti el a kor súlya alatt meghajlott s hazafiui és családi csapásoktól lesujtott ősz fejemet, idegen földön a sir szélén.
Amott a hazában előbb az igazságos megaláztatás emlékét vérbe fullasztó boszu kegyetlenségének s iszonyu szenvedéseknek hosszu évei, majd a keserves veszteségek által felkényszerített azon tapasztalás ideje, hogy boszu és elnyomás által akarni hatalomra szert tenni, rossz számítás, mely erő s dicsőség helyett gyengeséget s megaláztatást terem; aztán e tapasztalás simulékonyságának nyomában egy nagyváltozás a nemzet szándokaiban, mely 1861-et 1867-el váltotta fel, a tegnap megtagadva, a holnap feladva, a mának aránylagos enyhe miatt.
Ez enyhülésnek árnyában a nagy nemzeti elhatározásokat aludni küldte (hiszem, csak aludni, nem meghalni) a mindennapias életgondok iparkodása, melynek versenyében egy kidől, egy másik gyarapodik. Hiszen a romokon is nő virágszál; pedig hazánk még nem rom, csak azzá ne tegye az ambitio politikájának kontárkodása.
Debreczen a gyarapodók közt foglal helyet. Kinézése – úgy hallom – sokat változott az enyhülésnek ez éveiben; – de ne adja isten, hogy változás legyen a keblek mélyében is. Amaz örvendetes haladás, ez igen szomoru hanyatlás volna.
Vajjon a debreczeni polgár, a tiszta magyarság ez egyik ős mintaképe, – a virágzó tanodák serdülő polgársága, ha elballag ama főegyház előtt, jutnak-e még emlékezetébe a nagy napok? becsesek-e még előtte az emlékezet hagyományai? van-e még keblében lelkesedés azon elvekért, melyekért annyian elvérzettek?
Ne adja isten megérnem, hogy e kérdésekre nemet halljak feleletül.
De bocsánatot kérek, hogy az emlékezetek áramlata túlragadott azon kereten, melyet Debreczen városa törvényhatósági bizottságának kegyes üdvözlő sorai elémbe szabtak.
Meleg köszönetet mondok a megtiszteltetésért, melyet irántam tanusítani méltóztattak; s a rövid napokra, melyek még számomra a földön kimérve lehetnek; magamat Debreczen városa közönségének becses jó emlékezetébe ajánlva kiváló tisztelettel maradok.