Nemzetiség és kereskedési szövetkezés.*
Nemzetiség és kereskedési szövetkezés.*
Az 1842-iki »Pesti Hirlap« 120-ik számából. K. F.
Nemzetünk kereskedési érdekeiről nyilvánított nézeteink ellenzésre találtak. A Hirnök-ben két szózat emelkedék, oknyomadékos mind a kettő, s egyik egy férfin nevének, másik egy, bár névtelen, de nem ismeretlen névjegyének tekintélyétől támogatva, melyeknek örömest hódolnánk, ha szabad férfiakat szabad véleményökben az okok túlnyomó súlyán kívül valami megingathatna. De ha bár nincs tárgy, mely fölötti elmélkedésünknél erősebben éreztük volna a tévedhetés önbizalmatlan kételkedését, mert éreztük a tárgynak kimondhatatlan fontosságát: meg kell mégis vallanunk, hogy távol az öneszmék majomszerelmétől, vetők mérlegre ok és ellenok nyomadékait, és véleményünk ugyanaz maradt; tudnillik, hogy valamint a németföldi kisebb tartományok szabad belkereskedéssel egy közös vámszövetségbe egyesültek, úgy Magyarországnak nem kevesbbé, mint az austriai birodalom tartományainak közös érdeke ez egy fejedelmet uraló nagy egésznek egy hasonló vámszövetségbe összeforrását tanácsolja, de a német vámszövetséghezi csatlakozás fejlődésünk jelen állapotjában jövendőnket veszélyeztetné, s több kárt, mint hasznot okozhatna. Sőt bővebb fontolgatás után nem kétségeskedünk azt is kimondani, hogy – kivévén talán Lombardiát s némely határszéli szűk szeletecskét – magának az austriai birodalomnak is kárára válnék e csatlakozás. S ez, anyagi szempontból véve, tán még bizonyosabb mint amaz. Mert a Quesnay-Smith féle úgynevezett kereskedési szabadságnak legbuzgóbb hősei is elismerik; sőt cosmopoliticus, tehát antinationális theoriájok egyik főbb gyámokát abban keresik, hogy a mely országnak műipara prohibitiv rendszerre van alapítva, annál a szabad vetélkedés kizárása igen sokáig kénytelenséggé válik. Már pedig az austriai tartományok gyáripara teljes tilalomhoz közelítő magas védvámok ótalma alatt keletkezett, különféle akadályok miatt azonban nagy részben még oly magas fokon nem áll, hogy a német szövetség fejlettebb gyáriparával győzelmesen vetélkedhetnék, s így hacsak logicájokat meg nem tagadják, mind a két ellenséges theoria védői kénytelenek elismerni, hogy az austriai birodalom a német vámszövetséghezi csatlakozással piaczot inkább veszít, hogy sem nyer. Ez fontolgatásunk végeredménye. Meg kell azonban vallanunk, hogyha szellemi érdekek magasb szempontjára emelkedünk. s ha csakugyan igaz volna, mit nemrég a frankfurti Journalból idézénk, t. i. hogy Austria politikáját mindig főképen német nemzetiségi szempontból irányozá: gondolkozásunk végeredménye Austriára nézve ép oly bizonyosan megváltoznék, mint a minő tagadhatlan, hogy a nemzetek kifejlődésének szellemi alapokra kell épülniök. De ha ezen frankfurti nézet valósággal több volna, mint a divatos germanomániának egy kis számított kaczérkodása: úgy nekünk magyarokul kétszeres okunk van vigyázni, hogy a német nemzetiség vontatókötelére ne kerüljünk.
De hiszen aggodalmunk, melyet a német vámszövetséghezi csatlakozás esetére nemzetiségünk jövendője iránt nyilvánítánk, beteges félénkségnek – s mit tudom én minek – bélyegezteték, és tudva, hogy a sértett önérzet a magyarnál azon Achilles-sark, melyet Styx vize sebezhetlenné nem edzett meg, szemünkre vettetik, miképen mi a helyett, hogy a magyart szabadon, büszkén s belső ereje és nemzetisége teljes érzetében léptetnők fel, inkább sánczok mögé vonulunk, mi nem mutat bizodalmat a nemzet belerejéhez. Ily ellenvetést olvasva, újra végigfutók, mit e tárgyról írtunk volt, és nem tagadjuk, hogy a nemzetiségről mondottakban akadtunk némely lángszavakra, miknek talán némely szatócslélek hitellajstromában rovatuk nincs; de mi büszkék vagyunk az érzelemre, mely ama szavakat tollunkba önté; mi túléltnek hinnők életünk becsét, ha e szent szónál: »nemzetiség!« lobogó enthusiasmussal nem dagadozna már fel kebelünk, nevesse bár ez enthusiasmust, a ki nevetni nem szégyenli. Ámde a szív ime religióját velőnk értelme meg nem tagadja. Lássuk egy kissé ez állapotot. Okaink ellenére Schweiz háromnyelvü kantonai hozatnak fel; melyek kereskedési szabadság mellett nemzetiséget nem cseréltek; és felhozatik, hogy az austriai örökös tartományokban tökéletes kereskedési szabadság uralkodik, s az olasz mégis olasz marad; és egy nagyérdemü hazafi, kinek kebele honért s nemzetiségért nem kevesbbé hőn dobog, mint akárkié, ellenünk veti: hogy, ha német tartományokbeli 300 éves politikai összeköttetésünk nem semmisíté meg nemzetiségünket, 6 éves kereskedési szerződéstől nincs mit tartanunk. Mi ez ellenvetésekben az egyenvonalnak practicus alapját nem találjuk; min senki sem csudálkozandik, ha megemlékezik; mi az, a miben velünk nézeteink ellenei egyetértenek? Elismerik ugyanis, hogy a német vámszövetség szorosan és kirekesztőleg német nationális alapon épül; elismerik, hogy a leghatalmasabb lépés, mely a német nép egy nemzetté olvasztására valaha történt; és elismerik azt is, hogy hazánk műiparos polgársága s országos kereskedésünk lényegileg német; no már kérdezzük: mit nyomhatnak holmi heterogen példák e három elismert tény kombinált hatásának ellenében? Az austriai birodalom a legkülönbözőbb nemzetiségek aggregatuma; egy ily testületnek ereje nem a nivellátióban feküszik, s midőn egy hatalmas lángész ezt vette irányul, rázkódtatásokat idézett elő és ebben van a kulcs, miérthogy nemzetiségünk 300 év alatt el nem enyészett; ebben a biztosíték, miérthogy el nem enyészend a jövendőben is, bár az örökös tartományokkal vámszövetségbe egyesüljünk, mert ez egyesületnek nationális alapja nem lesz, mint van a német vámszövetségnek; ez egyesület nemzet egységet sem czélozand, sem eszközlend, miként a német szövetség czéloz és eszközöl. Azonban a dicsekvés, hogy nemzetiségünk meg nem semmisült, kissé túlságos. Mert hivatásunk: nemcsak meg nem semmisülni, hanem élni életvidoran, s a miért milliók szíve dobog, a mire vágyik minden érverés; az nem nyomoru tengés, hasonló azon gyávához, ki minden mozdulatával engedelmet látszik kérni, hogy élni mer; hanem kifejlés, mely felküzdje nevünket a polczra, melyen állani Európa népei közt megérdemeljük. És ha ezen magasztos, de korántsem túlságos vágyihletéssel a mult időkbe visszapillantunk: fogunk-e kérkedni, hogy nemzetiségünk meg nem semmisült? Avagy felköltsük-e a magyar névre hárult szégyent, gyalázatot, mit felejtenünk kellene, mit felejteni szeretnénk, de ha meghallgatjuk a hangokat, mik a fénypaloták hölgytermeiben meghonosultak, felejtenünk még most sem szabad? Megsemmisülni igenis nemzetiségünk meg nem semmisült; mert azoknak gúnyja előtt, kik egy fénybogár-élet egynapi csillámaért eredetöket megtagadák, törpe vityillókban talált menedéket ama népnél, melyre, ha nemzeti jogokról álmodoznék, minap a nagymihályi kastélyból szinházi mennykő sodortaték, és menedéket talált ama köznemesség szalmásfedelü faházaiban, melyet most jutalomul, hogy a hont s nemzetiséget megtartá, némely bitang szózat a külföld előtt marhacsordának kiált, hon pedig egy második Servius Tullius a római proletáriusok curiatus szavazatára szeretné sülyeszteni. Nem a közelmultnak ily emlékezetével és a jelennek ily képeivel szemeink előtt, üdülő nemzetiségünk korántsem erősödött, korántsem fejlett még annyira, hogy gyávaságnak neveztethetnék, ha, nem elégelve benföldi ellenségeit, még egy roppant külelem természetes gravitatióját is maga ellen botorul felhíni gondosan óvakodnék. Mi a schweizi cantonok példáit és a többit is igen jól tudók; sőt kár volt oly messze menni, lehetett volna közelebb is szinte igen jó példát találni: Horvátország 600 év óta koronánk birtoka, s habár nem mondhatjuk, hogy különös nagy kereskedést űznénk vele: de megosztók vele alkotmányunk minden jóvoltát, sőt többet mint mindent, s ők magyarokká mégsem lettek, sőt közöttük törzsökös magyarok egyes személyek s egész helységek lettek horvátok – akarók mondani – illyrekké. Ezt mi mind igen jól ismerők; de nem szükség okok halmával mutogatnunk, hogy mindezen példa mireánk nézve semmit sem nyom. Európában nincs egy nemzet is, mely nemzetisége iránt oly sajátlagos körülményekben volna, mint mi vagyunk. Luzernt a Genffeli szabad kereskedés nem tette francziává, sem Genfet Luzern németté; s a Schweizhoz csak névvel és a Tagsatzung centralisationális árnyékegységével tartozó, de természeti fekvésben s kereskedésben egészen elkülönzött Ticinó bizonyosan olasz maradt; mert akár fekvésileg, akár politikailag, akár kereskedésileg egyik sem képez a másik ellenében oly praeponderans vonzó elemet, mely amannak nemzetiségét elnyelhetné; annyival inkább nem, mivel a geographiai fekvés által is gyámolítva, mindenik egy nagy kifejlett hatalmas rokonnemzetiséget talál háta mögött, melynek megvíhatatlan életereje saját életével mintegy magnetismusi rapportban áll. És így van ez Horvátországgal is; ámbár itt már figyelmet érdemel, hogy míg a magyar elem a horvát elemet, igen természetes okoknál fogva, föl nem emészté, addig a németség a távol Horvátország városaiban meglehetősen elharapózott; miért? mert a kereskedés nagyrészben ott is német. Ellenben a magyar nemzetiség Európában rideg-magányosan áll, rokona senki, támasza sehol, s életének sem a nyugatias civilisatio, sem a diplomata szokásossága, sem a tudomány istenereje, sem a művészeti báj érdekei, sem a kereskedés nyelvfolyama nem kedveznek; és a honban, melyen kívül a magyar nyelv mindenütt, melyen belől igen sok helyütt ismeretlen, a közélet minden jogait egyrészben félszázados küzdés után sem vítta még ki, magánéletben pedig ezer meg ezer ellensége van. És ily körülmények között – mire figyelmet kérünk – a magyar nemnzetiségnek még fejleni, terjedni, erősödni kell, stationarius állapotban maradnia veszély nélkül lehetetlen; s már most kérdezzük: nem menthetetlen elbizakodás, nem oktalan vakmerőség volna-e, nem elégelnünk a szláv ellenséget, hanem még a hazánkbani igen nyomadékos német elemnek támaszául a derék hatalmas német nemzet legnemzetiesb állapotját önkényt nyakunkra hoznunk, mielőtt ben hazánkban nemzetiségünknek – nem mondom, gyökerei eléggé megfogamzottak, hanem sok helyütt még csak magva is vetve volna?
Midőn azonban aggodalmunkat fejezők ki, hogy a német vámszövetséghezi csatlakozás nemzetiségünknek ártalmára lehetne, korántsem valánk eléggé balgák attól tartani, hogy a magyar nemes németté lesz, ha gyapjúját valamely német gyárnoknak drágábban adandja el, – nem; az okoskodás ereje nem itt fekszik, hanem ott, – ha már csakugyan ezt is magyarázni kell – hogy honunk kifejlése csak egy tisztességes középrend minél hamarábbi keletkezésével lehetséges. Erre sok dicső elem van a nemességben, de a nép érdekeivel közvetlenebbül egyező elemek assimilatiójára van szüksége. És honnan remélhetjük legközelebb e középrendet? a királyi városok polgáraiból, mely középrendnek, hogy magyarnak kell lenni, hogy másnak lennie nem szabad, azt talán csak nem kell mutogatnunk. Már pedig városaink legnagyobb részben még németek, oly németek, hogy a magyarosodásnak még csak jeleit sem mutatnák, a műipar hazánkban német, a kereskedés lényegileg német, s a német vámegyesülethezi csatlakozás által természetesen még inkább azzá kell lennie; és így a német vámszövetséggel egyesülésből kikerülhetlenül következnék, hogy német városaink, német műiparunk, német kereskedésünk magyarrá soha sem lenne. És ezért veszélyeztetnék nemzetiségünk, nem mivel a magyar németté lenne, hanem mivel a városi polgárság magyarosodása s vele egy magyar középrend keletkezése akadályoztatnék. Nem, nem! ily experimentumokra elég erősek még nem vagyunk; alkossunk vámszövetséget az austriai birodalommal, ez magában is nagyobb, népesebb lesz, mint az egész német vámegyesület; még az austriai birodalom műiparának is erősödni kell, hogy a szabad versenyt kiállhassa; mi pedig fejtsük, erősítsük nemzetiségünket, alkossunk egy életerős középrendet, egészítsük ki hiteltörvényeinket, hozzunk be szabadságot és biztosságot a javak világába, tegyük földünket szabad földdé, hogy azt szabad emberek lakhassák, s igyekezzünk hazánkban a műipart kifejteni, melyre kimondhatatlan szükségünk van, mindezekben az Austriávali vámszövetség akadályunkra nem szolgálhat; a további lépést hagyjuk a jövő kornak; mit mi csak sejthetünk, az láthatandja, s megitélhetendi, mikor jött el az idő oly lépést tenni, melyre más nemzetek is csak akkor mutatták készségöket, midőn belerejök egészen kifejlett, hogy a cosmopoliticus csatlakozás tengerében nationalitásukat nem féltheték.
A fontos kérdésnek még egy igen lényeges oldala van. Midőn mi az austriai birodalom tartományaival igen, de a német vámszövetséggel egyesülni nem akarunk, az úgynevezett kereskedési szabadság fenhangzó nevével élnek ellenünk, – ellenünk, kiknél a szívnek minden érverése szabadságért dobog. Ez ellenvetésre ugyan a státusgazdaság tudományos térein nálunknál sokkal honosabb barátunk Trefort Ágoston úrnak fontos értekezése, s a német vámszövetség előbajnoka Dr. List epochalis tanjának ismertetése, a felelettől nagyrészben feloldozhatna; azonban mégsem mellőzhetjük, hogy a szabadság nevét helytelenül bitorló kereskedési cosmopolitismus szemkápráztató fénymezején, a közvélemény tájékozásához ne nyujtsuk csekély adalékunkat; mert a szükség naponként sürgetőbben int, hogy e kérdésekben a vezérelvek iránt tisztába jöjjünk.
